Faragó Kornélia
Ellenjáték

Talán a játék-jelenség természetéből következik, hogy a játék-fogalmat oly sűrűn érintik az újabbnál újabb antropológiai kérdésfelvetések. Hogy nem rögzül, nem merevedik klasszikus játékelméleti meghatározásokba, hogy szinte lényegéhez tartozik a kérdésesség, az alakulás, a formálódás, a fogalmiság hárítása. Máig izgalmas kérdés a fogalmi megismerés és a játék viszonyának kérdése.

A játék jellegzetesen skatulyás időbeli feltételek közepette zajlik. Idő az időben. Érzékeljük és a filozófiai antropológia is megerősíti, hogy a játékidőbe kockázatot, merészséget, izgalmat, olykor halálos bizonytalanságot keresve lép a játékos. Azt keresi, amit a mindennapi életidő megtagad tőle. Emlékezzünk: Huizinga úgy tekint a kultúra történetére, mint a játékelem fokozatos kiveszésének, elhalásának történetére.

A kérdés az, hogyan értelmezi a "véletlenben bízó szellem" a játékot, akkor, ha az alapvető játékelemeket, a kockázatot, az izgalmat, a merészséget a köznapi élet úgymond normális menetében kell napjában megtapasztalnia. Az ellenvetés az lehet, hogy a játék tere, ideje választott tér, választott idő. De nem választották, s választják-e ma is sokan létterükként a halálos bizonytalanságot? A játék beintegrálódott volna a realitásba? Mindenesetre a képzelet és a valóság "játékos" felcserélhetősége egyre szélesebb teret követelt, s mára már szinte kitölti a gondolkodást. A kettő permanens átmenete, szüntelen egymásban levése, a váltásfokozatok, a váltásritmus sűrűsége relativizálja a képzelet és az objektív világrend határait. Azt hiszem, tudomásul kell vennünk, hogy a kettő nem lényegidegen világokként, hanem egymásra utalt és egymásból következő nézőpontokként szembesítődik egymással.

De akárhogyan van is jelen a kultúra mai történéseiben, a különböző kulturális formákban a Homo ludens, a játék iránti idealizáló szociális attitűd minden valószínűség szerint tarthatatlan. Az elkülönülő tér-idő kontinuumban elhelyezkedő játékost könnyednek, szabadnak képzeljük. A játékot Nietzsche nyomán alapjában véve céltalannak és haszon nélkülinek. Úgy tanultuk, a játék célja önmagában van, feszültségei belsők, nem szolgálnak külső célokat. Úgy tűnik azonban, már sem Huizinga, sem Nietzche nem mondható újra maradéktalanul. A kultúra története során olyan változásokon ment keresztül, amelyek éppen az iménti jellemzőket emésztik fel. Ezért, hogy a posztmodern mély szkepszissel él a különböző emancipatórikus elképzeléseket, a felszabadítási potenciálokat illetően. Az egzisztencia egyedien szövevényes szerkezetének dimenziójaként értett játékot ledarálta a globalizáció. Az időnek mint játszótérnek, az idő eszméjének újragondolása halaszthatatlan. A játék teréül szolgáló időfolyamot, a sajátos replay-időt tárgyak közvetítik. A számítógép egyetemesen modulál, világszerte olyan játékok szolgálnak az emberi létértelmezés forrásául, amelyeket a civilizáció testál a játékosokra. A játékról azt is tudni véljük, hogy mintegy tükörben mutatja a létezést. E játékok tükrében meglátjuk-e a világot, amelyből kivontak minket? A felszabadítás és a korlátozás ellentétes erőinek arányváltása nem az utóbbi térnyerését szolgálja-e? Centrális kérdés: mitől olyan erősek mégis a civilizációs hatások, hogy képesek elhitetni: a játék a szabadság tér-idejének létrehozása. Miközben eleve adott játékelemeket variálunk játékosi struktúra-igényünk lényegesen átértelmeződik, mint ahogyan a játék kreatív élményisége is, amelyet a klasszikus játékelméletek a létezés egy alapvető formájaként tartanak számon.

Mióta a játék a semmibe épül, elfelejtettük a világot, amelyben a játék egy transzcendens struktúra része volt.