Haklik Norbert
Kelemen Demeter csodálatos látogatása
Kelemen Demeter, a mátrazádori kovácsmester 1942. február 23-án vonult be a Magyar Királyi Honvédségbe. Délután háromkor kellett gyülekezniük a berukkoló bakáknak a falu főterén. Erősen fagyott, és amikor a balsejtelmektől gyötört asszonyok elrebegték utolsó jókívánságaikat háborúba induló férjüknek, már egészen besötétedett. Még a papnak is meggypiros volt az orra a hidegtől; egyre csak szipákolt és tüsszögött, miközben az áldást osztogatta a frontra menőknek - talán emiatt lehetett, hogy néhány mátrazádori hitves búcsúzásképpen csak annyit mondott emberének: "aztán nehogy meg találj hűlni nekem".
Mátrazádor aznap bevonult férfinépének a későbbiekben még bőven volt alkalma a meghűlésre: Oroszországba vezényelték őket, és egy évvel berukkoltatásuk után mindnyájan a Don-kanyarnál taposták a havat papírtalpú bakancsaikban, hogy alig két hónap leforgása alatt - vagy a muszka fegyverek golyóitól, vagy a mínusz negyven fokos hidegtől - majd' az utolsó emberig odavesszenek.
- - -
Miután a dicsőséges Vörös Hadsereg katonái megszabadították hazánk lakosait a fasiszta elnyomástól és karóráiktól, Mátrazádorra is kezdtek hazaszállingózni azok a katonák, akiknek nem csupán megmaradniuk sikerült, de valamiképp a hadifogságot is elkerülték. S bár hitvesüknek kétségkívül nagy örömet szereztek e szerencsésebb sorsú vitézek visszatérésükkel, érkezésük egyre csak apasztotta a reménységet azoknak a mátrazádori asszonyoknak a szívében, akik még ekkor sem tudtak semmit férjük hollétéről. S náluk is rosszabbul jártak, akiket a hazatérők őszinte részvétnyilvánítás kíséretében azzal üdvözöltek, hogy látták golyóktól tépett testtel földre rogyni emberüket.
Kelemen Demeter feleségének, Jolánkának senki sem hozott efféle gyászos híreket. Ám Jolán bármiféle, mégoly keserű bizonyosságot is szívesebben cipelt volna lelkében, mint ennek a gyötrő, s talán teljesen hiábavaló várakozásnak a terhét. Ha napszámba ment, nem szólt senkihez, csak végezte a dolgát némán. A háztartást teljesen elhanyagolta, a kertet hamarosan végképp birtokba vették a gyomok, de Jolán ezzel sem törődött, csak ült órák hosszat a hokedlin, az ajtót bámulva, és egyre csak sírt keservesen, jóízűen, kis asztalára borulva, amely a többhónapos kosztól elhomályosított ablak előtt állott. Le se vetkőzött éjjel; megesett, hogy három napig alig aludt - egybeolvadtak előtte a percek, az órák, a napok; amikor az ablakon betetszett a világosság, nem tudta, hajnal van-e vagy alkony; és ha a szél olykor megropogtatott odakint egy-egy faágat, ő a küszöböt hallotta megreccsenni férjének egészséges, nehéz férfilépte alatt.
"Ha visszajönne" - ez rezgett a szívében, ezt zokogta a párnájába, ezt sóhajtotta minden áldott percben, s nem is vágyott semmi egyébre, legfeljebb ha arra, hogy bizonyosságot szerezzen afelől: valóban érdemes-e várnia Demeterét, vagy férjura már valahol Oroszország fagytól kemény földjében alussza örök álmát.
Végül aztán elérkezett a pillanat, amikor Jolán megtudta: várakozása hiábavaló volt, és már sohasem fogja viszontlátni emberét; de ez jóval később történt - akkor, amikor oly sok más falu után Mátrazádor utcáin is feltűnt a magát Mónos Ferencnek nevező férfiú.
- - -
Hogy Mónos Ferenc valóban járt-e az orosz fronton, nem tudni. Ő váltig állította, hogy igen, ám későbbi tevékenységének ismeretében joggal tekinthetjük kétségesnek vallomása igazságtartalmát, s amikor megindult ellene a bűnvádi eljárás, a vád természetéből fakadóan a vizsgálat - finoman szólva - hajlamos volt mellőzni Mónos élettényeit. Még ha a nyomozás célja valóban az igazság rekonstruálása lett volna, akkor sem ismerhetnénk pontosan a Mónos Ferenccel megtörtént események részleteit - ez esetben az összes szavahihető tanú felkutatása jelentené a legnagyobb nehézséget, hiszen Mónos ténykedésének összes helyszínén más néven mutatkozott be.
Csak egyvalami biztos: Mónos Ferenc, röviddel azután, hogy elhallgattak hazánkban a fegyverek, több településen terjesztett olyan igaztalan történeteket a jó hírekre éhes falulakóknak, melyek révén nem csupán kosztra és kvártélyra, sőt pénzre tett szert, hanem olyan elismertségre is, amely kizárólag a háborús hősöket illette meg akkoriban. Tevékenységét röviden a következőképpen foglalhatjuk össze: ha kiszemelt magának egy települést, beült a kocsmába, és addig-addig hallgatózott fröccsöspohara fölé görnyedve, mígnem a többi vendég társalgásából megtudta, mely falubelieket várják haza a frontról még mindig szeretteik. Ha úgy ítélte, eleget hallott ahhoz, hogy sikerre vihesse tervét, valamely eltűnt baka nevének hallatán felkiáltott, hogy "kiről van szó, ismételjék meg a nevét", s amikor beszélgetőtársai eleget tettek a kérésének, közölte velük: "ismerem őt: együtt szolgáltunk a Don-kanyarnál". Erre menten kérdések özönével árasztották el, mire ő szebbnél szebb történeteket mesélt a szóban forgó baka fronton véghezvitt hőstetteiről, s rendre azzal végezte be elbeszélését, hogy az illető "tudomása szerint hadifogságba esett", s ugyanott tartották fogva, ahol szökését megelőzően őt, ám "összes társa közül az az erős, igaz magyar bírta a legjobban a sanyarú körülményeket"; úgyhogy "várjanak csak rá türelmesen, mert egyszer majd bizonyosan visszatér, hiszen olyan nincs, hogy egy ilyen derék ember ne térjen vissza". Ilyen alkalmakkor a szinte emberfeletti erővel és tűrőképességgel felruházott baka családja rendre több napig vendégül látta házában Mónost, s amikor elbúcsúzott tőlük, mondván: most mennie kell, hiszen "őt is várja odahaza egy szép asszonyka meg három vidám kisgyerek", mindig némi pénzadománnyal hálálták meg neki a jó híreket.
Ténykedése során Mónos Ferenc a napi politika eseményeit is szem előtt tartotta: negyvenöt vége felé, főképp, ha megtudta történetének hőséről, hogy nem álltak távol tőle a Szálasi nevével fémjelzett eszmék, még rendre azt terjesztette az illetőről, hogy "nála jobb katona nem szolgált a magyar seregben, úgy hullott a fegyvere előtt Ukrajnában tucatszámra a fene zsidaja, mint ősszel a gesztenye"; pár hónappal később már úgy fogalmazott: "jó harcos volt, ha rajta múlik, mára ismét az ezeréves határok szegélyezik Magyarországot, s hajlongva szolgál a magyarnak az összes bocskoros"; negyvennyolc után meg - alávetvén magát a kor szellemének - eképp méltatta beszélyének főszereplőjét: "száz, nem is száz, de ezer olyan aktivista kellene még a mozgalomba, mint amilyen ő, aki azzal tartotta a lelket fogolytársaiban, hogy az internacionalizmusról s a kommunizmus dicsőségéről tartott előadásokat nekik, és világossá tette előttük: az ő sanyarú sorsukért is az imperialisták mohósága, meg a félfeudális urak bírvágya a felelős". És Mónos Ferenc jutalma sohasem maradt el: az ingyenes szállás és ellátás mellett pénzbeni jussát is rendre megkapta vendéglátóitól. Bizonyos értelemben rá is szolgált mindeme jótéteményekre - elvégre igen kevesen tudnak olyan tehetségesen hazudni, ahogyan ő tudott.
- - -
Mónos Ferenc ezerkilencszázötvenegy végén érkezett Mátrazádorra. A faluba érvén rögvest hozzálátott, hogy ismét oly sokszor bevált módszere szerint járjon el: rendelt egy nagyfröccsöt a kocsmában, és figyelmesen hallgatni kezdte az iszogató zádoriak diskurálását. Éppen Kelemen Demeterné sorsát tárgyalták meg a borukat kortyolgató férfiemberek. Egyikük éppen azt illetően adott hangot sajnálkozásának, hogy "amilyen szép volt szegény Jolánka a háború vége előtt, éppen annyira aszalta össze ez az ostoba várakozás", mire a társa azt felelte: "már miért volna ostoba azért, mert visszavárja Demetert", majd suttogva hozzátette: "talán lesznek olyanok is, akik csak ötvenegynéhány év elteltével jönnek haza". Ekkor a másik lehurrogta, hogy "miféle marhaságokat hordasz itt össze; akiről eddig nem tudtak meg semmi biztosat a rokonai, arról már ezután sem fognak megtudni", ám erre a Kelemenné küllemének megromlásán búslakodó férfiú úgy válaszolt, hogy "bizony igaz; Jolánka is jobban tenné, ha engedné holttá nyilváníttatni Kelemen Dömét, és új férj után nézne". Meglehet: magát szánta volna Jolánka új férjéül a férfiú, mert ekkor hosszút kortyolt a poharából, mélyet sóhajtott, és elmerengve súgta maga elé: "bárcsak jönne valaki, aki megértetné Jolánnal, hogy hiába keresi Demeterét, mert ő, ó igen, ő már nincsen".
Az imigyen busongó úr vágya hamarost beteljesedett, hiszen alighogy ismét a szájához emelte a fröccsöspoharat, Mónos Ferenc lépett az asztalhoz, és közölte: "ha a mátrazádori Kelemen Demeterről beszélgetnek, akkor őt kérdezzék, hiszen együtt szolgáltak", mire a többiek azt felelték: "róla hát, Kelemen Döméről, a kovácsmesterről". Ekkor Mónos felszólította őket, hogy "azonnal vezessék Döme feleségéhez, a szép Jolánkához, akiről annyi jót mesélt neki a bajtárs, mert többet csak az asszony jelenlétében hajlandó mondani". Úgy is lett: elindult a kis csapat a Kelemen-ház felé a mátrazádori főutcán, és ha szembejött velük valaki, Mónos útitársai örvendezve kiáltották, hogy "ez az ember a Kelemen kováccsal katonáskodott, és rögtön el is mondja, mi lett a Döme sorsa".
Így nem csoda, hogy mielőtt Jolánka hellyel kínálhatta volna az érkezőket, ismét megnyílott házának ajtaja, és két egyenruhás kíséretében Mátrazádor párttitkára lépett be rajta - nem tudhatni, pusztán a gyarló emberi kíváncsiság hajtotta-e a hivatalos szerveket, vagy pedig avégett akartak fültanúi lenni a beszélgetésnek, nehogy olyasvalami is elhangozzék, amely "alapjaiban rengetné meg a hálát és a nagyrabecsülést, amelyet a dolgozó nép a baráti Szovjetúnió iránt érez".
Hamarosan kiderült: alaptalan volt a mátrazádori pártvezetőség félelme, mert egyetlen, Lenin és Sztálin országát dehonesztáló kijelentés sem hagyta el Mónos Ferenc száját. Sőt: azzal, amit elmondott, arról is gondoskodott, hogy Kelemen Demeter személyében újabb hős kapja meg az őt megillető helyet a magyar antifasiszta ellenállók Pantheonjában. Mónos kijelentette: ott, a fronton, ahol "az állandó életveszély és a folytonos nélkülözés megélesíti az emberek elméjét, és rányitja szemüket a jóra", ő és Kelemen Demeter felismerték, hogy "a náci propaganda és az imperialista koholmányok félrevezették őket", és a habozás legkisebb jele nélkül álltak át a szovjet partizánok oldalára - igaz, ő eleinte még bizonytalankodott volna, de Kelemen Demeter, a fasizmus ellen küzdő hősök eme legkiválóbbika "hamarosan minden kétségét szertefoszlatta lelkesítő szavaival". S bár ő maga, hirtelen jött betegsége miatt "nem foghatott fegyvert a német fasiszták gyülevész hordája ellen", Kelemen Demeter helyette is derekasan küzdött - "százszámra hullottak géppisztolya előtt a hitleristák, ezer más partizán sem tett annyit a világszabadságért, mint Döme egyedül; megesett, hogy tucatnyi lövedéket kellett kioperálni a testéből, de Kelemen Demeter - kétségkívül annak köszönhetően, hogy ennyire megedzette a kovácsmesterség - minden alkalommal alig néhány nap alatt felgyógyult, hogy ismét megújult erővel vesse bele magát a küzdelembe". Talán a Jolánka tekintetében megcsillanó reménység láttán döntött úgy Mónos Ferenc, hogy nem ébreszt az asszonyka szívében hiábavaló bizakodást; az is meglehet: a két ávós és a párttitkár elvtárs jelenléte nehezítette meg fantáziája szárnyalását, mindenesetre eképpen folytatta mondandóját: "sajnos maga Kelemen Demeter már sohasem számolhat be hőstetteiről - aknák és nehéztüzérségi lövedékek tűztengerében, tucatnyi lövedéktől átlyuggatott testtel halt hősi halált, amikor egyedül szembeszállván a támadó németekkel feláldozta magát a visszavonulni kényszerülő partizánszakasz védelmében, de élete utolsó pillanatában még arra is volt ereje, hogy egy kibiztosított kézigránát segítségével vagy harminc fene fasisztát is magával vigyen a másvilágra".
- - -
Hamarosan az egész ország megismerte a Kelemen Demeternek tulajdonított hőstetteket. Úttörőavatáskor a vörös nyakkendő mellett az ő élettörténetét taglaló brosúrát is megkapták a boldog pionyírok, őt állították követendő példaként az üzemekben tartott politikai előadások során a dolgozó nép elé, és az iskolákban is rendre "Mit jelent számomra Kelemen Demeter" címmel írattak fogalmazást a kisdiákokkal. Ezerkilencszázötvenhárom elejére Rákosi Mátyás úgy ítélte: megérett az idő arra, hogy igazi hőshöz méltó emléket állítsanak Mátrazádoron a falu nagy szülöttének. És - tette fel Rákosi a minisztertanács ülésén a meg nem válaszolandó kérdést - mikor máskor adódhatna erre megfelelőbb alkalom, mint február 23-án, Kelemen bevonulásának évfordulóján, amely egyúttal azért is jeles dátum, mert éppen akkor lesz nyolc éve annak, hogy őt, Rákosi Mátyást az ideiglenes Központi Vezetőség megválasztotta a párt főtitkárává.
Rohammunkával készülődött Mátrazádor a Kelemen Demeter-emlékünnepélyre. Egyre több zsurnaliszta kereste meg Jolánkát és Mónos Pétert - akinek, mint Demeter egykori bajtársának, ekkor már a községi tanács biztosította a szálláshelyét és az ellátást -, hogy valljanak a nagy halottról. S bár Jolánka eleinte még szomorkodott férje halálán, gyászát hamarosan az őszinte büszkeség váltotta fel, melyet annak okán érzett, hogy ilyen kiváló embernek lehet az özvegye - és jókedvéhez időről időre a különböző települések pártszervezetei is tevékenyen hozzájárultak kisebb-nagyobb ajándékküldeményekkel.
Január közepére a szocialista realista szobrászművészek egyik jeles képviselője is elkészült nagyszerű művével, mely a hős Kelemen Demeternek volt hivatott méltó emléket állítani. A művész a nagy ellenálló életének utolsó pillanatait faragta márványba: partizánsapkával a fején, baljában tárcsatáras géppisztolyt tartva, jobbjában kézigránátot lengetve ábrázolta a hőst, s arcát Kelemenék családi fényképei alapján formázta meg. A szoboravató ünnepség alkalmából maga Rákosi Mátyás is Mátrazádorra érkezett, és a falu apraja-nagyja ott várta a szónoki emelvény körül, hogy a párt főtitkárainak kezei által lehulljék a műalkotásról a lepel.
Ám azon a napon Kelemen Demeter visszajött.
- - -
Rákosi elvtárs éppen Kelemen hőstetteit taglalta, és kifejtette: mekkora veszteség "a mozgalom és az egész dolgozó nép számára, hogy Mátrazádor nagy szülötte, még ha oly dicső halállal is, de eltávozott az élők sorából, s már nem fog visszajönni soha többé", amikor a hallgatóság néhány tagja arra lett figyelmes, hogy egy görnyedt férfialak ballag nagy lassan az ünneplő tömeg felé a főutcán. Amint egyre közeledett, némelyek meglepett kiáltást hallattak, ám ekkor a mikrofonnál álló Rákosi elvtárs megköszörülte a torkát, és vészjósló pillantást lövellt a fegyelmezetlenkedők felé, így az ünneplők csak lopva böködték oldalba egymást, s biccengettek az érkező felé. Amikor a jövevény odaért az álmélkodókhoz, csupán annyit mondott: "maradjanak csak nyugodtan, látom, valami esemény van", ám ekkor már nem lehetett nem észrevenni az összegyűltek izgatottságát. Még Rákosi Mátyás is ráeszmélt, hogy valami igen váratlan dolog történik éppen, így hát gyorsan befejezte az ünnepi beszédet, megragadta a leplet, és lerántotta a márványpartizánról. Aztán az érkező felé fordult, hogy jól megnézze magának, ki a felelős a felbolydulásért, ám neki is elakadt a lélegzete, amikor tudatosult benne a szoboralak ábrázata és a szónoklatát tönkretevő szabotőr fizimiskája közötti kísérteties hasonlóság.
Magával Rákosi Mátyással az élen kísérte otthonába Kelemen Demetert Mátrazádor falunépe. Ám a házba csak Jolán, a párt helyi vezére, Mónos Ferenc, meg Rákosi elvtárs követhette. Amint asztalhoz ültek, Rákosi kifejtette afelett érzett örömét, hogy ő üdvözölheti elsőként "a visszatérő hőst, akit oly sokáig halottnak hittek", majd megkérte az ünnepeltet: mesélje el, "miként sikerült mégis életben maradnia". Kelemen csak annyit válaszolt: "igaz, ami igaz: sokunk odaveszett". Ám Rákosi kíváncsisága csillapíthatatlannak bizonyult - ezúttal olyanformán tette föl a kérdést, hogy "mégis, hogyan sikerült túlélni azt a rengeteg veszélyt és gyötrelmet", mire Kelemen Demeter azt felelte: "hát bizony, eléggé kutyamód bánt velünk a ruszki". Ekkor Mónos Ferenc úgy ítélte: itt az ideje közbelépnie, és ölelésre tárt karokal Demeterhez lépett, mondván: "nem ismersz meg bajtárs; együtt partizánkodtunk Oroszországban a fasiszták ellen", mire Mátrazádor egykori kovácsmestere csak annyit szólt: "partizánkodott a kénköves seggű ördög". Mónos Rákosihoz fordult, hogy "biztosan a légnyomás gyöngítette el az emlékezetét szegénynek", ám erre Kelemen Demeter közölte, hogy "légnyomás a fenét, nem robbant énmellettem egyetlen fia gránát sem, rögtön megadtuk magunkat az orosznak, aztán meg hadifogságban voltam egészen mostanáig".
Ekkor Rákosi Mátyás rásziszegett Mónosra, hogy "sokat fog még maga beszélni erről", aztán becsapta maga mögött a Kelemen-ház ajtaját, intett a sofőrjének és a testőrségnek, bevágta magát a nagy, fekete autóba, és elszáguldott az országút felé.
- - -
Mónos Ferenc másnap egyre azt bizonygatta az őt vendéglátó Mátrazádori pártembereknek, hogy "nem akar ő tovább a dolgozó nép vagyonán élősködni, inkább visszamegy szülőfalujába, és munkába áll", ám a falubeli pártvezetőségnek sehogy sem akaródzott búcsút vennie tőle, sőt: talán még lelkesebben marasztalták, mint azelőtt. Aztán egy éjjel a Mónosnak kiutalt ház előtt is megállt egy nagy, fekete autó. Hamarosan Kelemen Demeter is követte az őrszobára.
- - -
Mónos Ferenc további sorsáról nem tudni semmi biztosat: lehet, hogy ma is jeltelen sírban nyugszik valamelyik börtönudvar kemény földjében. Kelemen Demetert egy esztendővel hazatérte után ítélték huszonkét évi fegyházra államellenes szervezkedés, kémkedés, valamint a szocialista államrend megdöntésére irányuló kísérlet vádjával. A büntetés kiszabásában enyhítő körülményként vették figyelembe, hogy kész volt őszinte, feltáró jellegű beismerő vallomást tenni az elsőrendű vádlott, a tevékenységét Mónos Ferenc álnéven folytató imperialista kém terhére.
- - -
Ezerkilencszázötvenhat októberének harmincegyedik napján két géppisztolyos, nemzetiszín karszalagos suhanc nyitott be Kelemen Demeter cellájának ajtaján, és közölték vele, hogy felszabadította a magyar forradalmi nemzetőrség. Kelemen jó darabig egy szót sem szólt, csak ült némán, maga elé bámulva a kemény börtönpriccsen. Amikor rászánta magát, hogy kilépjen a gyűjtőfegyház ajtaján, tankok kiégett roncsait látta, és boldog, ünneplő embereket; hallotta, amint arról beszélnek, hogy győzött a forradalom, beköszöntött a szabadság, meg az oroszok is hazatakarodtak - és nem értett semmit az egészből. Pár napig céltalanul kószált Budapest utcáin, aztán gondolt egyet: visszamegy ő Oroszországba; ott legalább tudja, mi történik, kivel hányadán álljon, meg azt is, kitől és miért kapja, ha kapja az ütleget. A Keleti-pályaudvaron vonatra ült, és le sem szállt egészen Záhonyig. Meg kell hagyni: soha azelőtt nem utazott vonaton úgy, hogy csak a kalauz volt az egyetlen útitársa.
- - -
Kelemen Demeterrel a szovjet-magyar határon végzett egy géppisztolysorozat. Pár hónappal később, amikor a pesti gyűjtőfogház adminisztrátorai nekiláttak, hogy az akkori állapotoknak megfelelően újraírják a fogolylistát, egy tisztviselő áthúzta Kelemen Demeter nevét, és odaírta mellé: "meghalt illegális határátlépési kísérlet közben".
"Ennek még teljes húsz éve lett volna", dörmögte maga elé.