Slobodan Ilić-David Albahari
A gramofon

- Slobodan Ilić -

Apa, akárhányszor csak hazaérkezett, volt nála mindig egy-egy útszélen felszedett tárgy. A családból senki nem szerette ezt a szokását, hiszen csak a hasznavehetetlen bóvlit szaporította. Apa azonban nem visszakozott, nyilván ez volt az ő játéka, játszmája, amit a halál ellen vívott.

Apa egy napon aztán egy gramofont hozott. Az öregnek többnyire nem volt magához való esze, s ezzel az egész család tisztában volt, amikor azonban a gramofont hozta, mindannyian meglepődtünk. Nem ismertük, mire is szolgál ez a szerkezet, mit kezdünk a házban ezzel a darabbal, amikor apa találmányai egyébként is többnyire a fészerben kötöttek ki, s az öreg a fészert mindennél, de még nálunk is jobban szerette.

Anya süketnéma volt, nővéremet a talált tárgyak már régen nem érdekelték, apa számára meg csak az volt a fontos, hogy hazahordja és minden rendszerezés nélkül elraktározza a lomot. Engem örökké megleptek az apa guberálta tárgyak, ezért aztán alig vártam, hogy hazatérjen a munkából, és akkora volt az izgalmam, hogy már feltűnése előtt elrejtőztem a ház alatti erdőben. Szégyenlős voltam, és ilyen szégyenlős maradtam a mái napig.

Apa számomra soha nem volt fontos, ahogyan családom többi tagja sem. Az idő tájt számomra csak a házunk alatt terülő erdő számított, ott a legkülönfélébb dolgokat művelhettem, bár a legtöbbször egy-egy kislányon feküdtem, élvezve, hogy testünk egymásra tapad, a test, amely még oly fiatal volt, de máris oly romlékony, mint minden, ami emberi.

Mint már említettem, akkor beállított apa azzal a gramofonnal, és az teljesen más volt mint a többi, mert egy sor olyasmit is tudott, amit a hagyományos készülékek nem. Anyát ez hidegen hagyta, úgyszintén a nővéremet, én azonban már az erdőből láttam, hogy olyasvalami ez, amivel még az életben nem volt dolgom. Én tisztában voltam vele, hogy ez egészen más, mint apa többi, csak a rend kedvéért hazacipelt kacatja.

Ebédeltünk épp, és miközben apa a csirkelábat szopogatta, én még mindig a levesnél tartottam, először tapasztaltam az ebédlőasztalnál, hogy az ősöm magabiztosnak tűnik, amolyan igazi apának. Nem tudtam ugyan, milyen is egy igazi családfő, de az enyém most tutira úgy festett, mint aki tudja, hol a tyúkszarban az ütőér.

Aztán apa közölte, hogy hazaúton valamelyik csatornában egy gramofonra lett figyelmes, s hogy ez a legnagyobb idei zsákmánya. Mert apa általában csavarhúzót, csavart, lyukas labdát, gyerekjátékokat hordott haza, például kerék nélküli játékautót.

Csöndben falatoztunk, s időnként apára pillantottunk, akiről továbbra is az elégedettség sugárzott. Megértettem, hogy minden oka megvan rá, mert letudta a melót, tehát a kertészkedést, s hazafelé még valamiféle szajrét is felszedett: roppant ügyesen ötvözte a kötelességet és a kedvtelést. Kitartott tántoríthatatlanul a hobbyja mellett, bár a rózsát is szerette, ha nem is virágában, inkább oltáskor, amikor, mint mesélte, tönkreteszi őket, hogy újra kihajthassanak.

Szóval... A lábleszopogatással végezve világosan érthetően mindannyiunk tudomására adta, "gramofon a mai..."

Mindig így történt. Ebéd után közhírré tette, mi az aznapi zsákmány. Legtöbbször "egy csavar a mai..." volt.

Ezúttal másként hatott, mosolya igazinak tűnt, mintha némi derű is rejlett volna mögötte, és amelyen önelégültség sütött át.

Apa soha nem volt oda zsákmányaiért. Velünk keveset beszélt, a zene pedig soha nem érdekelte. Ha társaságban ritkán dalra fakadt, legfeljebb a népszerűbb dalok néhány sornyi szövegét ismerte, utána csak dörmögött, mondván, hogy a bariton nélkülözhetetlen. Nem tudott ő semmit a baritonról, de úgy hatott, mint aki mindent tud, beleértve a baritont is.

- David Albahari -

Én azonban tudtam azt, hogy a bariton hang valahol a basszus és a tenor között helyezkedik el, és hogy általában két oktávra terjed ki. Arról is tudomásom volt, hogy bariton hangszerek is vannak, de minderről nem volt kivel beszélgetni. Legfeljebb a lányok nyakába suttoghattam volna, erdei randevúim során, de amikor egy női nyakba suttogsz, akárha egy kútba tennéd. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy valamely neves bariton nagylemezét fogom megkeresni, és ezen, elismerem, magam is meglepődtem, mert nem tudtam, hogy ennyire hasonlítok apára. Ha korábban valaki azt mondja nekem, hogy mint ő, zsákmány után guberálok az árokparton vagy a parkokban, úgy nyakon vágtam volna, hogy még ma is arról koldul. De hát ez van. Felöltöztem, intettem süketnéma anyámnak, és guberálni indultam.

Csakhamar azonban rá kellett jönnöm, mennyire elszúrtam a dolgot. Előbb tanácsot kellett volna kérnem apától. Lehetett az öreg fajankó, de tudta, hol érdemes turkálni. Én nem tudtam semmit, és teljesen mindegy volt, hogy leereszkedem épp egy árokba, vagy felkapaszkodok egy friss földrakásra. Ha így folytatom, gondoltam, semmiféle lemezt sem találok, illetve, örülhetek, ha kiszúrok bármit is. És rájöttem, az apákat nem lehet csak úgy kiiktatni. Pontosabban, hogy időről időre meg kell tőlük szabadulnunk, de nem minden haszon nélkül van, ha megjegyeztük magunknak azt a helyet, ahová - akár egy rongybabát - kidobtuk őket.

És akkor rámsötétedett. Épp a városi park bejáratánál álltam. Úgy feküdt a sötét az ösvényekre, mint ahogy a disznó hever le a sárba. Akármerre indultam, röfögés hallatszott.

Nem, mondtam hangosan, ilyen sötétben soha nem találhatom meg a bariton énekes lemezét. Jobb, ha hazatérek, folytattam, és utánanézek, maradt-e valami vacsoráról. Hátha nem szopogatta le apa teljesen a csirkelábat.

Megfordultam, és azonnal megreccsent valami a talpam alatt. Tudtam mielőtt még lehajoltam és tapogatni kezdtem volna a földön: megvan a lemez, amely a híres bariton hangját őrzi, ha a sötétben nem is tudtam kiolvasni a nevét. Amint a kezembe fogtam, éles pereme az ujjbegyembe, a szomorúság tüskéje a szívembe mélyedt.

De hogy rövidre fogjam: valahogyan kikecmeregtem a sötétből, kiléptem a parkból és hazaindultam. Úgy vonszoltam magam, akár egy kivert kutya, az járt állandóan az eszemben, hogy legjobb volna lefeküdnöm egy diófa alá, és örökké ott maradni.

Az udvari kapuban már várt apa. Nem szólt semmit. Mégcsak nem is mormogott. Széttárta a karját, mintha ő lenne az oka annak, hogy semmit sem találtam. Mégis, minden eshetőségre készen kifordíttatta a zsebeimet, s az eredményt látva végképp elkeseredett.

Ettől a pillanattól kezdve apa többé semmit nem hozott haza. A gramofon egy ideig az asztalon állt, majd nyoma veszett. És senki nem firtatta, miként. Röviden: vannak olyan dolgok, amelyekről jobb, ha tudomást sem veszel. Apa egyetértett, és akkor - először teljes egyetértésben - megvacsoráztunk, alig várva, hogy elénekeljen valamit. Csak nekünk.

Fordította: Beszédes István