Jász Attila
Sajátszoba 

Leszámoltam a múzsámmal, egy, kettő, három. A másodpercek múlását figyeltem, miközben elfehéredik az általam imádott, csókolt finom, vékony nyak, halványul az orca a csukott szemhéjak alatt. Mert a szemhéját lezárta, mikor mögé kerültem, és a tőlem kapott selyemsálat meztelen testére illesztette. Hagyta, akárha mindent odaadott volna, felkínálta magát, hogy hatoljak közös titkaink legmélyére, belé, tegyem magamévá. Hagyta, tegyek vele bármit, odaadja magát, használjam úgy, ahogy nekem jó. Hagyta, hogy kiszorítsam belőle a levegőt, a lelket. Mindent el kellett tehát vennem, ezért öltem meg ezt a gyönyörű fiatal nőt, a szeretőmet. Nem hagyhattam, hogy másé is legyen, érintkezzen a világgal, rajtam kívül, rajta kívül mással is kelljen érintkeznem, nem volt más megoldás, lehetőség, nem hagyhattam, hogy másé is legyek. Nincs két élet. Nincs másik. Nem tudtam más kiutat találni, mindent odaadtunk egymásnak, minden megtörtént, ami férfi és nő között megtörténhet egy rendszeresen látogatott hotelszobában, egy saját szobában, ami az élet maga. Ahonnan kiindult és ahová visszatértek sétaútjaink. A szív kamrája, ahogy pulzál és cserélődik a vér. A lélek lakószobája. A fájdalom, hiánya, mikor nem lehetett velem, az őrületig fokozódott, s találkozásainkkor szaggattuk-téptük egymást, ruhát, húst, lelket. Máskor meg órákig üldögéltünk csendben az éjszakai teraszon, hosszú, forró csókokat váltva csak. Nem akartam, nem tudtam elviselni, hogy ne fájjon, hogy csökkenjen-lanyhuljon ez az érzés. Gondolataim persze folyton körülöttünk ólálkodtak, figyelmeztetni akartak, hogy ebből baj lesz, s tudtam, nem szabadulhatok tőlük soha többé, mégsem hallgattam rájuk. A nyomomban vannak, érzem a tekintetüket a mozdulataimon. De még nem jönnek közelebb, nem csapnak le. Tudom, hogy mit akarnak, tévedésemre figyelmeztetni, valami alapvetőt értek félre, a boldogság és a szenvedés mégsem egy, higgyem el nekik, meg fogom bánni, ilyenek. Megöltem a múzsámat, a szeretőmet, mert többé már sem ihletet, sem inspirációt nem adott, csak magát, teljes valójában. Nem írtam hetek óta egyetlen sort sem, csak őt láttam, akartam látni, ha ott volt, ha nem. És fájt, vérzett a szívem, hogy meg kellett tennem. Most rajtam a sor, hogy utolérjem. És együtt legyünk újra. Emlékezetem szobája így örökké az övé. Ott lesz minden mozdulatomban, ahogy megfordítom a hanglemezt, minden eltévedt tekintetemben, mely eltalálja az ablakon túl magasodó hegycsúcsokat. Könnyed slágerzene szól, egy füstös-fátyolos női hang a szerelemről énekel, talán, várok. Mert a zene lágysága, akár az ő keze izzadt homlokomon, megnyugtat. Sajnos minden elviselhetetlen tévedést el lehet viselni. Valahogy túl kell élni önmagunkat, kitörni önmagunk szorításából. Ha lehet. Az üldöző bármelyik pillanatban üldözötté válhat, csak még nem tud róla, hogy önmagát kell elkapnia, üldöznie, megölnie és túlélnie végül. Mert a hiány és a zene ujjai lüktetnek a halántékomon. Várok.