Miloš Latinović
A város legmagányosabb embere

A házat, amelyet tervezett - ceruzával, vonalzó és körző nélkül, kék csomagolópapíron, és amelyet föl is épített, klinkertéglából - Olivier-Jean Polain odúnak nevezte, mert nem voltak ablakai. A fény a mennyezetről érkezett, úgy csöppent le, mint vízcsöpp egy barlang faláról, és a fapadló sötét vizébe fulladt. A házban nem volt egyetlen tükör, üvegedény, pohár vagy ezüstös dísz sem, amelyben bárminek a tükörképét meg lehetett volna pillantani. Olivier-Jean Polain hitt abban, hogy a tükörben a saját három arcát látná. Az első a múlt eseményeire emlékeztetné, amelyek közt nem akadt túl sok szép pillanat, a második a jelen - természetesen durva és bugyuta - arca lenne, legalábbis annak kellett volna lennie, a harmadik pedig a jövő napjainak lapjait tárta volna föl. Jean Polain rosszul tűrte a bekövetkezendő dolgok bizonyosságát.

Egyszerű és durva ember volt, ahogy felénk mondják. Jó kézügyessége miatt sikeres volt a ház- és hajóépítésben, sőt, a szőlészetben is, de nem érdekelte a műveltség, a kultúra és az illem. Nem nézett filmeket, de még tévét se, nem olvasott könyveket. Néha átlapozott egy-egy rég elfelejtett keltezésű folyóiratot vagy újságot. Egy ilyen alkalommal Polain úrnak véletlenül éppen a Szép házak című, lakáskultúrával foglalkozó lap került a kezébe, és abban elolvasott egy dél-amerikai, talán argentin származású, Svájcban élő íróval készült interjút. Nem arra támadt hirtelen igénye, hogy megmártózzon a kultúra és művészet óceánjában, hanem csak az író fényképe tetszett meg neki, a furcsa, hosszúkás fej, és a meleg, ám vak tekintet. És még inkább az alcímben kiemelt mondat:

- Gyűlölöm a tükröket és az apaságot, mert megsokszoroznak - olvasta el Polain, és sajátjának fogadta el ezt a mondatot. Nem volt ezt nehéz megtennie, mert az író nevét gyorsan elfelejtette. Egyébként is, valamikor régen azt hallotta, hogy az egyszer már kimondott szavak és mondatok közös tulajdonává válnak azoknak az embereknek, akik hallották, és - ha szerencséjük volt - meg is jegyezték őket.

Így aztán megvolt a válasza azokra a kérdésekre, amelyeket gyakrabban tett föl önmagának, mint amilyen gyakran ugyanezt másoknak megengedte, nevezetesen, hogy miért nem néz soha tükörbe, miért lép át úgy a múlton, mint járdán szétfoszló nedves papírrongyokon, miért irtózik a jelentől, és miért nem tekintenek szemei az eljövendő napok végtelen mélységébe.

Ebben a mondatban benne volt a válasz arra a kérdésre is, hogy miért él egyedül, és miért nincsenek utódai. De Polain nem gyűlölte a gyerekeket, azokat a végtelenül kedves apróságokat, akik ott játszottak, verekedtek és ricsajoztak a háza mellett - sőt, néhány fajátékot is készített nekik az odúja melletti rétre -, hanem attól félt, hogy örököse hasonlítani fog rá. Örökli majd tekintetét és félelmeit.

Olivier-Jean Polain tulajdonképpen a város legmagányosabb embere volt. Ő azonban azt hitte, hogy az ő szép és tiszta városa, vagy inkább kisvárosa maga a nagyvilág, mert soha nem utazott még sehova. Ebből a furcsa házból, amelyből folyton Matinier és García, a Fuera duó tagjainak harmonikája és nagybőgője hallatszott - finoman áttört, meleg, napsugaras zenét játszottak, amelyről az a hír járta, hogy meggyógyítja a beteges szívet - Polain úr csak egyetlen indokkal szokott eltávozni, amikor a folyóhoz ment. Mindig ugyanarra a helyre - a kanyarhoz, a fából készült terasz alá, ahonnan némán nézett vissza rá a gesztenyefák lombja. Mindig ugyanabban az időben - alkonyatkor, amikor a Nap kihunyt és a karcsú árnyak foltokká mosódtak. Órákig állt ott, és a vizet nézte. De nem látta a nagy és zavaros folyó szalagját, se a hajókat és uszályokat, se a fürge horgászcsónakokat, fatörzseket és műanyag kannákat és palackokat, nem, egy végtelen filmpántlika volt az, amelyen megelevenedtek mindazok a helyek, amelyeken Olivier-Jean Polain soha nem járt.

Fordította: Rajsli Emese