Lovas Ildikó
Szoba kilátással a...

Csak lestem, figyeltem volna, hogy sokasodnak a többiek sorai. Csütörtökön este még messze elkerültem Beszédest, hogy kezembe ne nyomjon egy részletet. Valami részletet. Mert nem szeretem már a töredékeket, romokat, maradványokat, az egészet érezni volna jó, legalábbis abból megírni valamit. Különben is kettős a játék, a belátás és a kilátás lehetősége a bennük hordott ablak keretei közé zárva, de ezt már péntek délelőtt mesélte, mondta Tolnai és Bogdán Jóska, aki mégiscsak mindannyiunknál többet tud mindenféle ablakról. Így hiszem. Aztán pénteken késő délelőtt Ilić azt mondta, menjünk a sorozóba, s történeteket mesélt a helyről. Kijavítottam, csücsörítettem, igyekeztem: söröző. Semmilyen hatással nem volt rá a különbség, pedig Krstić Boško barátom is segített a magyarázásban. Mintha mindegy volna két pont ide vagy oda. S mi folyik. Valami lé. Lehet akár sör is. Ha mondanám, hogy vér, már megérinteném a képet. S azt nem akarom. A történet, ami ide tartozik, ide és most, csak annyi, hogy a sörözőben előkerült Ilić részlete. Egy gramafon. S akkor talán megszólalt volna, kihallatszott volna valami a sorozó ablakából, a vidéki, falusi kocsmák zenéje, Bartók levele jutott eszembe, amiben édesanyjának ír, mennyire jól érzi magát a falusi emberek között. Jobban, mint fényességes városokban.

De én nem. Én nem érzem jól magam ebben a kisvárosi kocsmában. Az egyetlen dolog, ami kimenet jókedvre derít, hogy titkon, belesve, beleírok Ilić képrészletébe. De aztán ebédelni indultunk, s letettem róla. Ahogy az autó ablakát, a szélvédőt verte az eső, egyre kevésbé láttam úgy, hogy jó lehet négykezest írni. Kihasználni a lehetőséget, s recsegő hangon, akadozva, mert máshogy erről nem tudok szólni, elmondjam, mit gondolok a sorozók és sörözők közti különbségről. Tán semmit is. S akkor azt mondjam végre, visszafogottság nélkül.

Meg aztán, ami nekem erről leginkább az eszembe jutott, még azelőtt, hogy ideértem volna Kanizsára, az a Szoba kilátással című film. Amiről szép ízű, édes emlékezés bukkan föl belőlem. Ha a fiatalkori Proust-élményt lehet ekképpen nevezni. A várakozás teljessége tán.

Ezért kerülgettem hát jó barátomat, Beszédest, ne adjon feladatot nekem. S ebbe úszott bele Ilić balkáni gerle hangján a sorozó, akasztotta meg bennem egy pillanatra a lélegzetet, s vitt közelebb hozzá, de nem is akkor, nem ott a sörözőben, amikor előkapta a gramafon-részletet, hanem még előbb, amikor a töményes poharat kezében forgatva összefoglalta az ablak-problematikát, kissé fölényesen és nyeglén, elnézést kérve, hogy csak ezen a nyelven tudja elmondani, de még ezen se igazán, mert nyelve, anyanyelve nincs is, hiszen édesanyja süketnéma. Igen, ezt tudtam, ezt már hallottam tőle.

S mást most nem is akarok mondani. Ide most csak annyi tartozik, s mindez talán nincs is így, ide Kanizsára most ennyi jutott, hárman ülnek egy sorozóban, az asztalon egy gramafon, s szól, ahogy szól. Vagy nem.