Valaki akár azt is mondhatta volna, hogy éppenséggel fárdatnak is érezhetné magát. A fáradtságra egyelőre azonban még nem gondolt. Bár így, hogy az orra alá dörgölhették volna fizikai állapotát, mégis végigsuhant gondolatai valamely rejtett - a jelöletlen parcellákhoz vezető úttól balra eső - elgazosult, a zugok között kiismerhetetlenül kanyargó ösvényén, hogy "igen...", mégis mintha csak valami mellékes, jelentéktelen dologhoz, holmi szuvenírhez ragaszkodna csak, amikor nem tud szabadulni az átokképletektől, kicsinyes hétköznapiassággá silányultak a parcellákat felidéző emlékképzetek, de mintha rá se hederítene az egészre, egyszeriben törölt egyet bajuszán, s úgy engedte kiröppenni magából kínzó fortélyait, akárha végre rátalált volna valami visszafordíthatatlanra. Valami visszafordíthatatlanra, ami mindvégig ott szunnyadt benne, talán már az elhatározás előtt is...
- Miféle elhatározás?! - dünnyögte bele az éjsötétbe.
Egyszeriben úgy érezte, mintha még inkább elnehezülne benne valami. Hiszen ő aztán végképp nem határozta el magát semmire... Vagy mégis? Hiszen már önmagában az is, amikor úgy döntött, hagyja sodortatni magát, ha úgy tetszik, hát az árral - hát az is egyszeriben felérhetett volna akár több elhatározással is.
Pedig igazából a sodródás sem jelentett semmit a számára. Minden következetességet határozottan mellőzve, mintegy akaratlanul, sőt akarattalanul engedte bele magát - ahogy mások alávetik magukat, s csak felfüggesztett bokájukra hagyatkozva a lendületben bíznak -, ocsúdást nem ismerve engedett az eseményeknek, amelyek ugyanúgy függetlenítették magukat tőle, ahogy ő sem akart tudomást venni semmiről.
- Hogy képen töröljelek ismét...! - emelte meg hangját...
"Ismét... csak áltatom magam... Az lenne jó, ha végre meg tudnálak ütni. Nem kéknek-zöldnek, fekete-fehérnek kellene lenned... Meztelen tested árnyképe legjobb barátom sírkövére vésve..."
A látszatba kapaszkodott. A meztelen testet fürkésző kóbor tekintetekben akár felfedezhette volna, hogyan vesz elégtételt, hogyan üt, vág és kapar, hogyan szabadul el belőle az indulat, hogyan tombol benne, s belőle szétáradva, erélyes jobbhorgokban mérve, az ösztön.
Ahogy fölé hajolt, akár mordulhatott is volna egyet. Amúgy... Visszakézből. Mégis inkább aludni hagyta... Addig is... Valamit... Lassan... Egymaga... A sebek beforrnak... Azonban... Olyan sebeket szeretett volna ejteni, amelyek soha nem forrnak be, amelyeket nem feledtet az idő, a múlás, a kárhozat...
Olyan sebeket szeretett volna ejteni, amelyekben hinni tud.
Egyedi sebeket.
Egyszerieket és megismételhetetleneket.
- Még soha nem öltünk embert...!
"Még soha nem öltünk együtt embert...!"
Az valami visszafordíthatatlan...
Fáradt volt, vagy akár fáradt is lehetett volna.
- Hogy képzeled? - kérdezhetett volna vissza a nő, mielőtt a pofon csattant, ha ugyan jut még valamire - bármire is! - ideje... De nem jutott, s - minek is jutott volna? Aludj csak... Csöndesen... Mint aki szégyenkezik... Mert van neki bőven mit szégyellnie...
- Szégyellje, aki teheti...
Már nem nézett rá, csak hagyta, hogy maradjon, hogy legyen mit tűrnie. Nem csodálkozott, nem kért bocsánatot... Amíg tűri, addig jó, mert addig érzékeli a jelenlétét, addig felfogja, hogy ő is létezik... Hiszen könnyű szívvel, bármikor rácsodálkozik a világra, ha úgy hozza a szükség, de eltűrni azt, hogy ott..., hogy visszakézből..., hogy még mindig...
Hogy képen törölte végre...
Ez igen, ez visszafordíthatatlan... s mindez eddig ott szunnyadt benne...
Valahogy... kegyetlenül fárdatnak érezte magát...