Szalay Andor
A lejárt lemez

...talán a visszafordíthatatlanság, vagy az örökre jelenbe préselt, ugrásra kész pillanat - mondtad felém fordulva. Először néztél rám fürkésző pillantással.

- Már második napja keresem a képen azt, amit lehet, hogy sohasem találhatok meg. A zenét. Azt az énekhangot, amely várakozásra késztet mindenkit a képen. Tegnap a Starlit Hour-t játszottam le magamban, és egy pillanatra ott álltam a szobában. Nem tudtam az ágyra nézni, nem mertem önmagamnak bevallani, hogy ez nem egy álom. Sohasem érhet véget ez a dal, amely leplet borít a kiömlött vérre, eltakarja a nap fényét és mély szomorúsággá tompítja a félelemmé váló dühöt... Kivártam a zeneszám lecsengését, és a tű pattogását hallgattam egy darabig, majd hangosan megszólaltam - Mehetünk, uraim...

- Érdekes - mondtad elgondolkodva, a képet nézve -, egy közös, régi emlék, amely áthidalhatatlan távolságból hívnak elő, és teljesen betölti azt a szobát, amelyet most fentről látok, saját élettelen testemmel együtt, és amely egyre halkul, amint távolodom.

Sok rejtélyt megfejtettünk a későbbiek során, és számtalan élettelen képet elevenítettünk fel, amelyek megmaradnak egy álomból a mindennapi sodrásban. Úgy éreztük, a korábbi, szürke, céltalan létünket egy új, áttekinthető, erős kötelékek által összetartott, közös lét váltotta fel, és tudtuk - egymás felfedezése által önmagunkhoz is eljutottunk, megfejthetjük belső énünk hozzánk intézett szavait, követeléseit.

Közös létünk vitt vissza bennünket a múltba is, akkor, azon a hajnalon, amikor távolról meghallottuk a Starlit hour-t. Egymásra néztünk, és elindultunk a sötét tömegen át a dal irányába. A kábulat többször is tévútra vezetett bennünket, az egyik pillanatban egy dübörgő techno-party közepébe cseppentünk, később a gitár hangjaira hullámzó alakok sodortak bennünket magukkal, majd a sátrak között bolyongtunk. A számunkra áttekinthetetlen labirintusban csak a dal vezetett bennünket. A parton azután holtfáradtan rogytunk össze. Feküdtünk a hirtelen jéghideggé merevedett földön, és azt mondtad: Innen majd a zene vezet bennünket tovább...

Néztük a távoli hegyeket, a szoba lassan felmelegedett, a rideg, fehér falak is barátságosabbnak tűntek. Éreztem, hogy az énekesnő hangja egyre távolabb sodor bennünket, és ekkor hirtelen felemeltem a fejem, hogy megnézzem azt a három arcot az ablakon kívül. Nem volt ott senki. Fel akartam ugrani, hogy kinézzek az ajtón, hogy megkeressem a két keménykalapos embert az ajtó mögött, de nem tudtam megmozdulni. Feléd fordultam, már csak tekinteteddel mondtad: Nincs még vége a dalnak. A gramofonra néztem, amelynek tölcséréből lassanként lehalkulva folytak a záróakkordok. Újra akartam inditani a lemezt, mielőtt még a tű elkezdené a monoton pattogást a kifutó barázdán, de amikor odaléptem az asztalhoz, megpillantottam a három arcot odakint. A tű pattogását hallgattam egy darabig, majd hangosan megszólaltam: Mehetünk, uraim.

A fehér köpenyesek meglepetten néztek rám, majd a hordágyra emeltek. A szürke eget kutattam, de nem láttalak távolodni...

Tudom, hogy egész múltam van ebbe a képbe zárva, azonban azt a dalt már sohasem hallhatom többé úgy, mint akkor, azon a hajnalon, amelynek továbbra sem ismerem a részleteit. A nőalak csukott szemhéjai mögött nem tudom felfedezni pillantásod, csak az áthidalhatatlan távolságot érzem a múlt, a jelen, és a kép között, amelyből hiányzik a zene, amely életre varázsolná a lefestett alakokat, csak a tű pattog végtelenül, fennakadva az utolsó barázdákon.

2001. szeptember 14.