Tolnai Ottó
Bevezető esszé az ablakról
(Az ó-kanizsai írótáborban tartott előadás vázlata)

Amikor Beszédes István megkért, segítsek neki egy olyan képet - festményt találni, amelyet több (sok) részre oszthatna, hajtogathatna, vághatna, először természetesen azonnal Boschra, Brueghelre, Piero della Franceskára gondoltam.

Vannak Bosch-könyveim, amelyeket csupán azért vettem meg, mert érdekesebb, izgalmasabb részleteket nagyítanak ki, mint a másikak. Nemrég, Rotterdamban láttam egy kiállítást, amelyen Brueghel Bábel tornya köré gyűjtötték mind a motívumot, témát feldolgozó képeket: az emberek akár a hangyák hömpölyögnek, szorgoskodnak a torony spiráljain. Istenem, ha külön-külön megvizsgálhatnánk őket!

Őrzöm Pierro dela Franceska nevezetes arezzoi freskójának, a Heraclius csatájának egy kivágott részletét, amely az ütközetnek csupán egyetlen kis megdöbbentően mozdulatlan, időtlen (metafizikus) jelenetét ábrázolja: amint az egyik vitéz megérinti a másik vitéz hátrahajló torkát tőrével, s a vér kibuggyan. Ám a nevezetes freskónak valójában minden mozzanata megdöbbentően mozdulatlan, időtlen (metafizikus), jóllehet egy csata, tehát az abszolút mozgás közepette vagyunk, a földre bukó vitéznek pedig tarkója alatt van megmetszve a nyaka, s a vér még éppen csak két-három ágon folyik... Pierro dela Franceska vitézei szépek, mozdulataik, éppen úgy mint a Párizsban és Londonban látható nagy csatajeleneteiken, örökké tartóak, akár egy kubista képen, vagy szobor-együttesen szépen körüljárhatóak, tanulmányozhatóak, bizony izgalmas és tanulságos vállalkozás lenne elkülöníteni, körülírni őket, hiszen mi magunk is akárha egy metafizikus ütközet (háború) közepette állnánk mozdulatlan...

Aztán azon tűnődtünk Beszédes Istvánnal, hogy céljának talán jobban megfelelne egy ún. modern, XX. századi kép.

Arról beszélgettünk, hogy a XX. század inkább anyagi, gesztuális stúdiumokkal mulatta el idejét, a festők úgy kísérleteztek, mint a kor tudósai, mint a Curie házaspár, akik szurokércet főztek, pároltak végtelen, amíg a rádium sugározni nem kezdett, mint az atomtudósok, akik végül is, a katonák segítségével, egy észbontó gombát festettek az égre Hirosima fölé...

De akkor eszembe jutottak a metafizikus festők (Chirico etc.), majd pedig Dali A teutonok ütközete című festményére gondoltam, amelyet Šejka, az integrális kép nagy teoretikusa, annyira kedvelt, olyan ihletetten elemzett.

Beszélgetésünk során később Balthus Utca című képét ajánlottam. Igen, az Utca az a kép, mondottam, amit keresünk. Nem véletlen hasonlította ifjú festőjét zseniális írásában Artaud egyenesen Piero dela Franceskához.

És akkor különös dolog történt velem. Eszembe jutott ugyanis, hogy New Yorkban, a Modern Művészetek Múzeumában, az Utcával szemben, a képtár rendezője: Magritte A fenyegetett gyilkos című képét akasztotta. És amikor én a Múzeumnak arra a részére érek, mindig úgy érzem, ezt a termet nekem rendezték be, s valóban, arra is felfigyeltem, hogy amikor első látogtásom után, 7 év múlva legközelebb jártam a Múzeumban, a többi képek helye, elrendezése teljesen megváltozott, megváltoztak, eltűntek a képek is, míg az az én termem akárha időtállónak bizonyult volna....

Igen, mondottam, megvan, s már szaladtam is a Magritte-albumért - annál is inkább, mivel halványan emlékeztem, hogy valahol volt nekem egy színházplakátom, amelyen már ezt a képet egyszer, még jóval a computer előtti időkben, feldarabolták, rengeteg apró detaille-ra bontották volt.

Beszédes Istvánnak tetszett, nagyon megtetszett a kép, ő is úgy gondolta, megtaláltuk a szándékának egyértelműen megfelelő anyagot. Mondta, elviszi az albumot, beszkenneli, s szépen nekilát felosztásának, felbontásának, feldarabolásának. Majd jelenti, mire jutott - én pedig, tette hozzá, addig gondolkozzam azon, hogy egy kis bevezetőt mondjak majd képünkről Ó-Kanizsán, a fiatal íróknak, akik szövegeket fognak írni a nekik jutott, kisorsolt fragmentumokról, szabad szövegeket a fragmentumokból kiindulva...

Az ablakról van szó tulajdonképpen. Arról, hogy: mit is látunk. Mármint az ablakon. Ki-benézve. Úgy általában. És konkrétan.

A fenyegetett gyilkoson a kép az ablak. A képen nézünk: be. A képen látható ablakon pedig: amelynek hátterében szürke hegyeket látunk, a kép terébe néznek.

Félő: minket néznek. Minket, akik: a képet nézzük.

Akárha valaki más lenne a gyilkos. Más, mint aki. Jóllehet gyilkos nincs is. Első pillantásra akárha halott sem lenne. Úgy tűnik, nem vér folyik a meztelen lány szája sarkán, hanem egy vörös rózsát tart kihívóan a szájában.

A kifogástalan, törékeny gyilkos teljes átéléssel érzelmes zenét hallgat éppen. Talán valamelyik Kozma-számot, vagy netán Seres Rezső Szomorú vasárnapját....

Különben meglehetősen érdekes A fenyegetett gyilkos helye magában Magritte opusában is.

"Ez a nagyméretű - csaknem két méter széles - festmény a kompozíció és a faktúra tudatos alakításáról, a festői eszközök magabiztos kezeléséről árulkodik - írja José Pierre.- A képet a melodramatikus krimik, a Fantomas-tipusú népszerű ponyvák, az olcsó, folytatásos bűnügyi kalandregények - például Nick Carter - ihlették, amelyek amerikai vagy francia sorozatokban megfilmesített változataikon keresztül vonták bűvkörükbe a művészt. Ez is amellett szól, hogy a korszak egyik kevéssé szürrealista műve ez a kép, hiszen egy egész történetet sugall, bár annak csak egy momentumát idézi fel; bízvást mondhatnánk 'irodalminak'. Amitől mégis jó lett a kép, az a kivitelezés rendkívüli kvalitása - álomszerű pontossága, erőteljessége - s ez inkább a 'Vámos' Rousseu-val mintsem Chiricóval rokonítja. Tagadhatatlan a 'naivitása'. Nagyon is jól elképzelhető, hogy az ilyesfajta festészetnél Magritte végleg lehorgonyoz, esetleg e csodálatos képből egész sorozatot alkot, elnyerte volna mindenki tetszését - ki tudja, tán még a szürrealistákét is, vagy legalábbis néhányét.... Nem erre vágyott, másfajta festészet lebegett szeme előtt, s ebben is rejlik nagysága."

Mégis, van egy másik helye is ennek a képnek. Helye az egyetemes festészet történetében. Ahol talán, ha egyáltalán lehetséges ilyesmi, fontosabb helyet foglal el, mint a festő opusában.

Az emberről festett XX. századi képek egyikéről van szó ugyanis. Mert nem sok ilyen kép létezik, nem sok ilyen kép sikerült. Vagy úgy is mondhatnánk, alig maradt fönn kép az emberről. Mint olyanról. Nem portréra gondolok most elsősorban, hanem egész világára, az ember terére. A fenn már említetteken kívül Beckmannak, Delvaux-nak sikerült még felmutatni valamit, meg Baconnak, valamint Hoppernek, Wyeth-nak és hát Šejkának meg Hockney-nek talán.

Az embernek újból és újból a képről lenne kedve beszélni (mesélni), jóllehet az immár ifjú íróink hatáskörébe került. Ők fogják újra összerakni. Leírni. Elmondani. Ők fognak mesélni fragmentumairól, sőt talán az Egészről is.

A háló. A bunkó. A lemezjátszó. A bőrönd. De a padlódeszka és a szegőléc talán mégis az, ami a legfontosabb. Tudjuk, Magritte egy szegőlécet nézve döbben rá a világ valóságosságára, mint például Sartre Csömörének főhőse, Roquentin, a fagyökeret vizsgálva.

"Az egyik népszerű brüsszeli sörözőben történt - meséli Magritte -, ahol a szemlélődésem egyszerre tűrhetetlenné vált: egy ajtó lécpárkányait titokzatos élettel ruháztam fel, s hosszú időn át valósággal átéreztem létüket. A rémülettel rokon érzés indította el bennem a valóságra, az élet átalakítására irányuló cselekvés szándékát."

A padló és a léckeret, lécpárkány ellenére is egy puha képpel, puha világgal van dolgunk. Ám ez puhaságában teljes. Talán éppen e puhaság engedte meg, hogy kiteljesedjen. A háló és a bunkó is inkább magábanvaló. Mintha nem is e lemezt hallgató finom figurának lenne szánva. A tulajdonképpeni ablakot a szoba kiugró falai képezik, amelyek mögött a civil detektívek megbújtak. Tehát a nagy ablakban benne a kis ún. valós ablak is. S mégsem látjuk azt, amit látunk.

Irodalmi képnek nevezik, ahogyan más-más okokból nevezhetjük annak Chirico, Balthus, Dali, Bacon, Hockney és Šejka képeit is. Beszédes vállalkozásában az lesz az igazán izgalmas, hogy egy irodalmi képet írnak, fordítanak majd vissza valós képpé az írók. S akkor talán majd az is kitűnik, hogy valójában nincs is irodalmi kép.

Persze vannak Magritte-nek még ablakos képei A fenyegetett gyilkos után is, sőt, életművét tanulmányozva olykor az az érzésünk, nem is festett mást, mint ablakokat.

Elég megemlíteni például: A szabadság küszöbén címűt (amelyen két ablaksor is látható, kilátni mégis az egyik festményen látunk ki a felhőkre, amelyre belülről különben egy ágyú mutat), Az ember sorsát, A dialektika dicséretét (amelyen egy ablak egy ablakokkal teli házra nyílik), a Messzelátót (egy felhős ablakról van szó, amely ha kinyílik sötétséget, feketét mutat, tehát a felhők az ablaküvegre vannak festve), Az elrejtett világot (amelyen a teraszajtón tengerre látunk, ám benn a szobában egy óriás szikla, meteorit), vagy például A szüret hónapját (amelyen tömeg néz be az üres, szürkefalú szoba ablakán: éppen azok a figurák ezek - maga Magritte is köztük van, ő is egy halbcilinderes úr, aki ugyan nem botlik meg, nem bomlik le, mint Chaplin vagy Beckett halbcilinderes figurái, de egy hajszál választja el tőlük -, amelyek A fenyegetett gyilkos ablakán bámulnak be, illetve a kép többi szereplői, a bunkóval, hálóval leső nyomozók, rendőrök, akik szintén nem mások, mint halbcilinderes figurák)...

Fenn többször megemlítettem Šejka nevét, elemzéseit, ezért okvetlenül meg kell még említenünk egy festőt, akiről úgy tűnik egyedül Šejka vett tudomást, más már senki sem emleget (én New Yorkban éppen Šejka miatt megnéztem volt egy-két albumát), ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy holnap nem válhat aktuálissá, meg kell említeni, ugyanis Šejka éppen Ablak című képét emeli ki 1964-ben megjelent Traktátusában: Ivan Olbrightról van szó.

"Az Ablak című festmény a valós tárgyak illúziójának töményen strukturális külcsínét mutatja, ebben valamennyi tárgy tovább osztható sajátos testet alkot, és amelyben a mikrovilág részecskéi emberi menedéket és a szülőföldet keresve állnak ismét össze...

Ebben Olbright a kor nagy festője, az a festő, akinek egyetlen kitekintésével az ablakon letájképezte a jelent."

Visszatérve így az ablak kérdéséhez, eszembe jutott, hogy én Kosztolányi Innen a szobámbul című verse kapcsán egyszer már áttekintettem ezt a problémát, mármint az ablak szerepét a művészetekben.

Maga Kosztolányi viszonya az ablakhoz is egy roppant izgalmas, majdhogynem centrális kérdés. Különös, hogy ha verset ír, majd mindig szüksége van az ablak keretére. Végül is arra a következtetésre jutottam, azért van szüksége az ablakra, mert vidéki lévén, kívül van a nagyváros világán, az ablakon lesi, nézi azt, akár egy színházat, filmet.

Találomra válasszunk ki néhány példát:

Ott szemben laknak. Egy zöld lámpa ég.

És jól belátni innen a szobámbul.

Csend és béke. Kávé és lámpás idill.

Egy kisgyerek olykor arcomba bámul,

mit nézek oda?

(Innen a szobámbul)

Megállnék bús ablakoknál

a csendben, hol egy légy motoszkál...

(Ősi... régi...)

... úgy nézek erre az ablakra, mint egy kutya

s ha fölmennék, talán örökre ott maradnék.

(Rózsaszín lámpa)

Véghetetlen, érthetetlen áll a kép

az éjszakában,

Mint üres és furcsa színpad, a szereplők nyugszanak.

(A bús férfi panaszai)

Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emeberek feldöntve és vakon

vízszintesen feküsznek...

(Hajnali részegség)

Az ablak kérdését körüljárni - Matisse és Bonnard egyes ablak-festményeire is utalva előbb persze -, szintén egy Balthus-képtől indultam el. Legkedvesebb Balthus-képemtől: a Le fenetre, cour rohan-tól.

Megkísérelem gyorsan leírni, érzékeltetni pontosabban. Annál is inkább, mivel most már jobb is, ha nem Magritte-képünkről beszélünk. Azt már a fiatal írók birtokolják. Szegmentálják tovább avagy rekonstruálják.

A nyitott ablak előtt az asztal sarkán: vizes pléhkancsó, kés, amely akár késforma fésű is lehetne, valamint egy nagy, gombfejű, halványzöld kölnivizes üveg. Szemben, közel, egy ház intimrózsaszín fala (e fal rózsaszín visszfénye adja meg a kép tónusát, erotikáját), négy tárt ablakkal, s az üveg formáját ismétlő, akár fallikusnak is mondható kéménnyel a kép tengelyében. A szobából, talán éppen az ágyból, francia ágyból, illetve ugyanakkor a négy sötét ablakmélyedésből látjuk a csendéletet. A kölnivizes üveget vizsgálva Nietzsche Ecce homojának Párizsról szóló soraira, valamint Sartre Baudelaire-könyvének a parfümösüvegről, illetve a spirituálisról mint olyanról írt szép elmefuttatására kell gondolnunk. De nem tudunk nem gondolni képünk, s annak csodálatos erotikája kapcsán Márai - és hát az egész magyar irodalom - egyik legszebb passzusára, a Sértődöttekből, amikor is a főhős Hitler beszédét hallgatva a rádióban, akárha egy szép francia filmet nézne a szemközti ablakban (az irodalom egy lehetséges ablak-antológiájában Márait első hely illetné meg):

"A szobában, Páris fölött, az ötödik emeleten sötétedett, mikor megszólalt a hang. Az ablakhoz álltam, szórakozottan hallgattam a hangot és inkább arra figyeltem, amit az ablakból láttam, - néhány hónapja minden este, ebben az órában, a fiatal pár, kik szemközt laktak egy, az enyémmel egyidős, de még sokkal redvesebb, omladozó bérház mandzard-lakásában, ilyenkor tért haza, az asszony megszoptatta a néhányhónapos csecsemőt, a férfi leszedte az asztalt, s kivitte az ételmaradékokat a konyhába, s aztán, mikor a csecsemőt a bölcsőbe fektették és a lámpa fényét kissé tompították egy kendővel, a nyitott ablakok mellett, vagy csukott ablak mögött, melyeket nem függönyöztek le, a férfi és a nő levetkőztek, lefeküdtek a széles francia ágyra és szerették egymást... Utána a férfi, nagyon gyöngéden, kiment a konyhába, vizes törülközővel tért vissza, s az alélt fiatalasszonyt mindenütt megtisztogatta, ahol kellett. A nő nem mozdult ilyenkor, karját összefonta feje alatt, így feküdt az ágyon és tűrte, hogy a férje tisztába tegye, mint egy kisgyermeket."

Az a különös dolog történt velem, hogy halála előtt még, közölhettem kötődésemet a Le fenetre, cour de rohan-hoz magával a festővel, Balthusszal is. Mármint, hogy ez az egyik kedvenc képem. Korunk, a XX. század talán legnagyobb festője, egy anekdótával válaszolt.

Párizsi műtermében dolgozott, a nyitott ablaknál. Amikor kopogtattak és egy rendőr lépett be. Kérte, csukjam be az ablakot. Felháborodtam. Filmeznek az utcán, a negyedben, közölte a rendőr. Még jobban felháborodtam, nekem fényre van szükségem, fénnyel dolgozom, kiáltoztam és kizavartam. Nem sokára ismét, jóllehet némileg halkabb, kopogás. Tessék, mondtam bosszankodva. Jean Gabin lépett be. Sokáig maradt. Attól kezdve barátok lettünk, mondta Balthus.

Nem véletlen, hogy Földényi F. László tematikus Kleist-könyvét éppen egy ablak-fejezettel kezdi. Akárha ablakot akarna nyitni hősére.

"A mesélés ablakot nyit, és az olvasóval (nézővel) együtt az ablakba áll, hogy közösen megnézzék, mi zajlik odakint (odabent)/. Legalábbis az olvasót (nézőt) abba az illúzióba ringatja, mintha együtt néznének végig mindent. E klasszikus = METAFORÁT Kleist időnként szó szerint veszi, s ilyenkor az ablakba állít egy szereplőt. Ám ezzel minden meginog. Addig abban az illúzióban tartotta a nézőt(/olvasót)/, hogy művével 'ablakot' nyit a világra. Együtt nézték, mi van 'odakint'. A valóságos ablakok e klasszikus tükrözéselméletet rendítik meg."

Danilo Kiš Safet Zec egy valós ablakkeretbe helyezett festményéről írt esszéjének, melyben a képet néző hős beugrik a képbe (a mi íróinkra is ez vár, felmenni, mint a japán mester a képre, bemenni az ablakon, beugrani, mint Kiš esszéjének a hőse), a következő címet adta:

WINDOW A WINDOW A WINDOW.

Valahol már szóltam arról, hogy abban a különös élményben volt részem, hogy ifjú koromban egyszer, Danilo Kišéknél éppen abban az ablak nélküli szobában aludtam, ahol ez a Safet Zec-kép - valós ablak - lógott.

A Kosztolányi-vers kapcsán írt kis ablak-monográfiám mottójául egy Rilke-levél szolgált, mielőtt még egy-két valós ablakomról is tennék említést, idézzük ezt a mottót:

,,(Bárcsak írná meg egyszer valaki az ablakok történetét - otthoni létünk e csodálatos keretének történetét, talán egyetlen igazi mértékét, - egy teli ablak, egy örökre tele-mert ablak: több tán nem is jut nekünk a világból; mennyire meghatározza lelki életmódunkat mindenkori ablakunk formája: a fogoly ablaka, egy palota croiséeja, egy hajóablak, a manzárdszoba ablaka, a katedrális ablakrózsája -: hát mondja, nem reménység-e és kilátás mindmegannyi, lényünk áhítata és jövővárása? Távolokkal való bánásmódunk valójában az ablak közvetítő munkájára van utalva, odakint minden térség már csak hatalom, túlerő, nem áll kapcsolatban velünk, noha befolyása mérhetetlen - az ablak azonban megteremti a kölcsönös viszonyt...),,

Rilke levele Nanny Wunderly-Volkartnak 1920. augusztus 27-én.
(Báthori Csaba fordítása)

De most már itt az ideje, hogy valós (?) ablakaimról is szóljak, ellensúlyozzam e sok festészeti, művészeti ablakot - a sok kulisszát.

Én egy olyan villában élek Palicsfürdőn, amelynek: 200 ablaka van. A ház első tulajdonosának immár idős lánya mesélte, hogy hárman voltak nővérek - Három nővér! - és egész életükben mást sem csináltak, mint a 200 ablakot pucolták. Régen nem voltak ilyen vegyszerek, mint manapság, ronggyal, újságpapírral dolgoztunk. Később udvarlóink, férjeink is beálltak az ablakokat tisztítani. Végül sikerült rábeszélni édesapánkat, mesélte, adjuk el ezt az átkozott házat...

E csodálatos és talán valóban átkozott villa mellett van nekem egy tanyám is, Ó-Kanizsa, illetve Vojvode Zimonić mellett, a Járásszélen, ahol őseim éltek volt.

2 ablaka van. Szemben a 200-zal.

Ez a két ablak a szikes pusztára, a Járásra néz. A tiszta szobában, ahol kezdetben dolgozni, a szikest leírni próbálkoztam (20-30 évvel ezelőtt volt ez) kétszárnyas ablak van. Idővel az lett az érzésem: nem látom a szikest, bejön az ablakon. Később egyszer a kiskonyha lőrésnyi ablaka elé találtam állni és megdöbbenve tapasztaltam: látom a szikes pusztát, látom magát a szikes végtelent.

Visszagondolva most ablakaim sorára (eltekintve a tengerre, illetve az egyik kis, tavirózsával teli meleg budai tóra néző ablakomtól) most még az egyik újvidéki jut eszembe, a Virág utca 3-ból, első hollandiai utunk után ugyanis egész falnyi ablakot nyitottunk nappalinkra, s később, éjszakánként vacogva ültem óriás sötét tükre előtt; akkortájt született egyik írásom címe jut eszembe, talán az foglalja leginkább össze mostani mondanivalómat is az ún. ablakos képek kapcsán az ifjú íróknak itt Ó-Kanizsán, ahol először néztem volt ki, megszületve, a világra:

Borzalmas ülni az éj kirakatában és írni.