Bakos András
Sóder 

A konyhában, a sötét szilvákkal telehengerelt falon szögre akasztott kerámiadomborművek függtek. Vastag orrú ősz férfi feje. Piros pöttyös kendőt viselő asszony nézett szembe vele. Alattuk két fiatalabb női arc, és egy szemüveges, sötétkék, fehér pöttyös kendőt viselő öregasszony. Ilyen festett cserépfejeket sok évvel ezelőtt árultak a búcsúkban, nagy kosárból válogathatták ki a búcsújárók a családtagjaikra hasonlító arcokat. Láthattam, a családhoz a gazdán, a feleségén és a gazda nagynénjén kívül két felnőtt lány is tartozik. A háziasszonnyal és a lányokkal nem találkoztam, amikor ott voltam. A néni eltűnéséről a gazda számolt be. A képmást még nem vették le, pedig a néni már hetek óta halott volt.

A gazda nem tudott fényképet mutatni a nagynénjéről, így miközben a néniről beszélt, én mindig az öregasszonyfejre néztem.

A "halála után eltulajdonított" néniről a városi rendőrkapitányság harmadik emeletén hallottam először. A nyomozó, aki majdnem minden délelőtt felolvasta és értelmezte az úgynevezett eseményjelentés érdekesnek talált részleteit, mintha azt akarta volna, hogy nevessek. Én pedig többnyire derűs képpel hallgattam, de nem nevettem. A feje mellett kinéztem a félig nyitott ablakon az égre. Odakintről időnként női sikoltások hallatszottak. Az utca túloldalán lévő telek már a fürdőhöz tartozott. A jelentés egyszer arról szólt, hogy egy bácsi majdnem minden reggel talált egy biciklit a kertjében, a kerítés mellett. A biciklik lopottak voltak. Egy nappal azelőtt tűntek el, hogy felbukkantak volna a bácsi kertjében. Persze, kiderült, a bácsival a haragosa szórakozott. A hajnalig tartó kocsmázás után mindig felült egy biciklire, aztán a bácsi portájához érve leszállt róla és átdobta a kerítésen. Máskor egy orgazdáról hallottam; mosolygott, amikor kinyitotta a nagykaput a rendőrök személyautója előtt, aztán elkomorult, amikor meglátta az utca végén közeledő szippantós autót, amely a Lada után az ő udvarára fordult be. Elébe ugrott, és azt kiáltotta, hogy ez birtokháborítás. Nem hitte el, hogy a házkutatási parancs, amit a rendőr nyilván komoly képpel meg is mutatott neki, az emésztőgödörre is vonatkozik.

Először akkor nevettem, amikor a rendőrnyomozó az eltűnt nagynéniről szóló jelentést olvasta. És most sem azért nevettem, mert ez a történet mulatságosabb volt a többinél, hanem azért, mert most már kínosnak éreztem, hogy sohasem nevetek. Aztán a szerkesztőség felé mentemben elszégyelltem magam. Visszatelefonáltam a rendőrségre, megkérdeztem a család címét, és délután elmentem hozzájuk.

A nagynéni ugyanabban a házban született, ahol az unokaöccse.

Itt lakott tizennyolc éves koráig, aztán itt halt meg hetvenévesen. Sárga homlokzatú, hódfarkú cseréppel fedett épület, az udvarban döbbenten megáll az ember, és azon csodálkozik, miután látta a szerény utcai homlokzatot is, hogy milyen hatalmas tető alatt élnek az itteniek.

Eleinte gyakran néztem az öregasszony domborművére, miközben a zengő hangú parasztember róla beszélt. Arról, hogy amíg a néni nem itt élt, mi minden történt vele, az itthon maradottak nem sokat tudtak. A férje katona volt, és a visszavonulás egyik négynapos szünetében ismerte meg a nénit. Leveleztek, aztán visszajött érte, és magával vitte a fővárosba. Ott esküdtek meg, csak a tanúk előtt. Az itthoniak csak arról értesültek, mikor halt meg a fővárosban a néni férje. Arról sem tudtak semmit, hogy mi lehetett a sógor polgári foglalkozása.

Az unokaöcs egy régi disznóvágásról mesélt.

Hajnal volt, már a pörzsölésnél tartottak, és lemondtak arról, hogy a nagynéni és a férje, akik ígérték a levélben, hogy hazajönnek, tényleg betartják az ígéretüket. Ő, a hatéves kisgyerek lassan hátrálva észrevétlenül beleült egy vájdling meleg vízbe az udvaron. Nyílt a kapu, és mindenkinek oda kellett néznie, mert a kapuban a sógor állt, barna csizmanadrágban, bordó kötött kardigánban és világoskék ingben. Apja döbbenten nézte ezt az alkalomhoz választott munkaruhát. Kiderült, már előző délután megérkeztek, csak nem akartak zavarni, ezért a szállodában aludtak, ott is hagyták a bőröndjeiket. A sógor odasietett, kezet adott, aztán felvette a gőzölgő sárga test mellől a vödröt, hamarosan forró vízzel tért vissza a konyhából. A néni, apja testvére is feltalálta magát. Amikor a disznó mellé tolták a leakasztott színajtót, és ráfordították, a sógor úgy emelte a lábánál fogva a jószágot, hogy közben nem lépett a sáros csizmával a deszkákra. Ügyes volt, és később megbeszélték, a sógor nyilván megtanult disznót vágni, igaz, nem ezen a vidéken, és nyilván nem is a fővárosban, az emeletes házak között. Amikor a hátára fordították a disznót, ő pontosan tudta, hová kell tenni az ékeket, amelyekkel meg szokták támasztani az ingadozó testet, a vállak alatt. Úgy fogta a sonkákat, amelyeket épp leválasztott a gazda, hogy véletlenül se kelljen rászólni, fogja feljebb, nehogy a megszaladó kés elvágja a kezét. Amikor a gazda a gerincet bárddal hasította ketté, hosszában, és elfáradt a keze, a sógor némán a bárdért nyúlt, és lassan, kimérten, de pontosan fejezte be a hasítást. Ahol ő vágott, egy helyen sem szakadt meg a gerincvelő. A sógor a vacsoránál bejelentette, hogy ajándékot is hozott. Kicsomagolta az újságpapírból. Egy bajonett volt. Azt mondta, jó lesz disznóölő késnek, még vércsatorna is van rajta, csak meg kell köszörülni, aztán meg lehet fenni. A fiú azonban a hangjára sem emlékezett, mert ennél többet nem beszélt. Felesége, a nagynéni is eltanulta a férjétől ezt a szótlanságot, amiről az unokaöcs csak azután tudta meg, hogy a lenézés biztos jele, miután a szülei serdülőkorában ezt elmagyarázták neki.

A házaspár minden ünnep előtt levelezőlapot küldött nekik a fővárosból. A férj írt, az utolsó időkben már írógéppel, a felesége csak aláírt. Amikor a hetvenes években már csak az asszony aláírásával jöttek a levelek, az unokaöcs gondolt egyet, felajánlotta a néninek, hogy költözzön haza.

A néni akkor szó szerint azt írta, hogy megfontolja az ajánlatot, de nem szívesen adná föl a függetlenségét. Megírta, hogy portásként dolgozik egy színházban, "ahol nagyon jó kollektíva van".

A haraggal, keserűséggel vegyes lenézés, melyet az a hit táplált, hogy a nagynéni tényleg lenézte őket, gyorsan és látszólag nyomtalanul párolgott el, amikor néhány év múlva megkapták a levelet, amiben a néni bejelentette: a következő hónapban mégis eladja budapesti lakását és hazaköltözik, persze, "csak ha van még helye otthon, és még él a meghívás". Nyilván akkor már sejtette, hogy nagyon beteg, mondta az unokaöcs.

Fényképet a pestiek sohasem küldtek magukról, így amikor a nagynéni temetése, vagyis - többször is kinyilvánított akaratának megfelelően - hamvasztás utáni búcsúztatása előtt egy órával megjelent a házban egy feketére festett jávorbajuszt viselő, de egyébként ősz hajú, szúrós szemű ember, aki négyszemközt akart beszélni az unokaöccsel, és "Ilike legbensőségesebb barátjának" mondta magát, az unokaöcs először arra gondolt, lehet, ez a sógor. Lehet, hogy nem is halt meg, csak elváltak, azért beszél ilyen "affektán" ez az ember. Most döbbent rá, lehet, nem is tudják ők pontosan, mi történt, amikor a néni csak annyit írt, "elhagyott engem az én jó férjem is"? Lehet, hogy mégsem halt meg? Ezen a valószerűtlen, mégis nyugtalanító lehetőségen tűnődött, és első pillanatban nem is értette meg, mit kér a férfi. Nem figyelt rá. De az türelmesen, nyilván előre megválasztott szavakkal, bár remegő hangon elmondta harmadszor is.

Hadd vihesse magával Ilike hamvait, ha már egyszer elrabolták tőle. Mivel erre végül kategórikus nemmel válaszolt az öccs, folytatta: akkor legalább hadd vigyen el pár rögöt.

Bár a kérés tényleg felháborító és nevetséges volt, az unokaöcsnek eleinte tettetnie kellett a megdöbbenést. Igen, mondta magában, ezt a meglepetést várta a nénitől, mióta csak hazakerült.

Az unokaöcs később azon sem csodálkozott, hogy az ismeretlen nyilvánvalóvá tette: azt is tudja, hogy Ilike többször is kijelentette, az a kívánsága, hogy őt hamvasszák el. S nyilván azért hagyta meg az öregasszony azt is, hogy melyik országos lapban kell közzé tenni a gyászhirdetést, hogy ez az ember értesüljön a haláláról.

Az idegen azt mondta, végül is megérti a család tartózkodását, hiszen ő egy vadidegen ember, ráadásul be sem mutatkozik. De jó lesz ez így, higgyék el. Ő legalábbis így látja jónak. Közelebbről ismerte Ilikét, mint ők, a rokonai. Ilike számára ő nem volt idegen, tíz éven át minden nap találkoztak, ő az asztalos a színházban. Sokat beszélgettek, és nagyon szerette Ilikét, sőt, "szerelemről kell beszélnie". Ilike elmondta neki, hogy halálos beteg, csak néhány hónapja van hátra. Nem kellett nyomoznia, hogy megtalálja az új címét, hiszen Ilike maga írta meg neki, hol keresheti, ha majd engedélyt ad rá, és "megbeszélte az eltartóival". Azzal öltönyének belső zsebéből elővett egy levelet, melynek a címzésén látszott, hogy tényleg a néni írta. Két héttel a halála előtt elment sétálni a főtérre, egyedül, úgy látszik, a postát is ekkor ejthette útba.

Nem hiszi el, mennyire sajnálom, mondta a nyugdíjas asztalos, és hangosan szuszogva könnyezni kezdett.

Az unokaöccs kisüsti szilvapálinkával kínálta. Az asztalos elfogadta a poharat, a másodikat is, és azt kérte, ne haragudjanak rá, amiért ilyen szenvedélyes. Ha biztos abban, hogy nem zavarja a családot, akkor most már részt venne a szertartáson. Az unokaöcs azt mondta, őt ez nem zavarja, "most már miért is zavarná".

Az urnafal kívül van a katolikus temetőn. A borostyánnal befuttatott téglafalon mintha egy szobába nyílna az ajtó, amelyen át a nyolc fehér fal kertjébe jut az ember. Van még egy kereszt, ami sokkal régebbi, mint az első fal. Egyszerű falazótéglából épített talapzat, rajta alumíniumfényű kereszt, a múlt század húszas éveiben öntött Krisztus-szobrok egyikével. A talapzaton a felirat a gyermeküket egyedül nevelő édesapákról szól. A kiálló téglákat vastagon borítja a megolvadt viasz. A pap a falak között is énekel, kérésre itt is szívesen elbúcsúztatja a tehetősebb halottat a feleségétől, vagy a "gyermekei anyjától", a volt menyeitől, akik mind ott állnak a tömegben. Amikor egy időben a belvíz miatt megtiltották a koporsós temetést, hirtelen megnőtt a gyászoló tömeg. Sokan kíváncsiak voltak, a majdani esetleges érintettség okán, hogy milyen is az az urnás temetés. Sokan bizony elszörnyedtek.

A helyére emelt urnát betonlap takarja el, a lapot csavarok rögzítik, a csavarok feje másnap már nem látszik, a temetőcsősz marosi homokos betont kever, és behúzza a lyukakat. A vékony anyag hamar szárad, s ha jól sikerült a keverés aránya, olyan színű lesz, mint a betonlap.

A szertartásra tehát a fővárosi színház asztalosa is elment, és bár közben nem sírt hangosan, ismét meggondolkodtatta az unokaöcsöt, aki nem tudta, mit találjon ki, mit mondjon a rokonoknak, kije volt Ilike néninek ez a szépen, érzéssel síró úriember. A szertartás után visszajött ugyan a házhoz, a torra, de az asztalhoz már nem ült le, azt mondta, neki mindjárt indul a busza, sietnie kell. Elbúcsúzott. Hiába mondta neki a gazda, hogy az a busz csak egy óra múlva indul. Az asztalos, arra hivatkozva, hogy biztosan oda akar érni a buszállomásra, mert nem jegyezte meg pontosan, merről jött idefelé, elindult a kapu felé. Onnan hívták vissza. Figyelmeztették, hogy a juhtúróból azért mindenképp ennie kell, ezt a kegyelet is megkívánja. Leült, maga mellé téve a táskáját, és evett néhány falatot. Aztán már nem marasztalták. Reszketett az idegességtől.

Csak abban tévedtem, mondta az unokaöcs, hogy azt hittem, több napig marad a városban. A táskájában azonban nem az ingjei voltak, hanem a szerszámai.

Az unokaöcs másnap reggel, amikor elment, hogy ellenőrizze, elvégezte-e az előre kifizetett munkát a kocsmabútor csősz, a borostyános fal tövében hangosan elkáromkodta magát, mert már messziről látta: a friss cementes anyag nem takarja egyenletesen a lyukakat Lebontotta, és látta, a csavarok a helyükön vannak. Ekkor azonban eszébe jutott az asztalos kérése, meg az, mégsem valószínű, hogy a csősz ilyen nyilvánvalóan ramaty munkát végezzen. Bekopogott a temetőgondnoknéhoz, kért tőle egy csavarhúzót. Aztán tűnődve emelgette az urnát, amely tényleg könnyebbnek tűnt valamivel. Amikor felnyitotta, semmit sem talált benne.

A rendőrök értesítették a pesti kollégákat, akik elmentek a színházba, az asztalost azonban nem találták ott, sem otthon, mert szabadságot vett ki, és elutazott. Azt mondták a színházban, talán a dunántúli rokonaihoz ment. Várni kellett.

"Jó helye lett volna."

Ezt mondta két hét múlva az asztalos, amikor a rendőrök jelenlétében átadta az unokaöcsnek azt a másik urnát, amely sokat ígérően nehéz volt. Az unokaöcsöt rendőrségi autóval vitték a fővárosba, s visszafelé az ölében hozta a hamvakat. Hazáig nem volt lehetősége arra, hogy kinyissa a dobozt. Otthon azonban, mielőtt belépett volna a házba, fölnyitotta. Sóder, ezt gondolta első pillantásra, aztán azt, kár, hogy nem nézte meg közvetlenül a hamvasztás után, hogy festenek az ilyen maradványok. Most többször is kinyitotta, megnézte. Ilyen hasonlóság nem lehet, hiszen akkor már hallotta volna valakitől, hogy az embernek a hamva tényleg olyan, mint a sóder.

Végül azzal sikerült a családon belül pontot tenni az ügy végére, hogy meggyőzték egymást: a néni tényleg lenézte, pontosabban, még mindig gyereknek nézte őt, őket, és ezért nem mondta meg, a férje halála után kivel szűrte össze a levet. Úgyhogy az asszony akkor le is akasztotta a nénire emlékeztető cserépfejet is a szögről, és néhány napra föltette a szekrény tetejére.

*

Miután már harmadszor beszéltem előtte erről a történetről, kifakadt, és azt mondta, nem érti, miért akadtam fönn ezen, simán őrült az, aki hamvakat lop a temetőből. Egyébként nem tudja, hogy tudom-e, Budapesten már régen kiment a divatból a hagyományos temetés.

A szakközépiskola ebédlőjében, a sorban álltunk, láttam, a negyvenéves titkárnő számára ez egy újabb alkalom arra, hogy bebizonyítsa magának, sokkal tájékozottabb nálam. Az irántam érzett tapintatból lehalkított hangon mesélte, hogy Pesten élő nagybátyjától tudja, ott a legritkább esetben temetik koporsóba az embert. A hamvasztás utáni búcsúztatást pedig nem is közvetlenül a hamvasztás után tartják meg, hanem akkor, amikor a család minden tagja ráér. Ennek a szokásnak az az előnye, hogy olyankor már nem vált ki fájdalmas érzelmeket a családtagokból a szertartás. Utána mindig megebédelnek egy vendéglőben, ahol nem is viselkedhetnének úgy, mint akik torra gyűltek össze. Úgy tudja, lassan az urnafal, mint végső nyughely is kimegy a divatból: kiválasztanak a Duna-parton egy csöndes helyet, és a hamvakat a vízbe szórják. Ez azért jó, mert a halott emlékét tényleg csak az őrzi meg, aki akarja. És ez valahol így természetes.