Balla D. Károly
Egy szerdai napon
Alighogy letette a reggelijét a kis asztalkára és elhelyezkedett kényelmes tévéző foteljában, megcsörrent a telefon. Nyúlt a kagylóért, de a hirtelen mozdulattal feldöntötte a bögrét, s a kiömlő tea azonnal peremig töltötte a tálcát. Jutott belőle a frissen pirított kenyérre és abba a műanyagtégelybe is, amelybe orvosságait készítette bele, hogy a teával bevegye őket. Bosszúsan nézte, miként szívja magába a folyadékot a pirítós. A tégelyben a tea tetejére felúsztak a kapszulák, a színes pirulákról pedig csíkokat eregetve kezdett leázni a kék, sárga, zöld bevonat. Affenébe, mindjárt odavész a sok drága gyógyszer, kapott észbe, s anélkül, hogy füléhez emelte volna, gyorsan visszatette a helyére a kagylót, és már nyúlt is, hogy kimentse a váratlan fürdőből a még menthetőt. Ám mire magához emelte az edénykét, addigra a forró tea már megtette hatását: a nagy fehér tabletta csaknem teljesen szétázott, és a zavaros lében lassan egymásba mosódtak a felismerhetetlenné oldódott bogyók.
Tartotta a kezében a tégelyt, aztán gyors elhatározással a szájához emelte, és tartalmát, úgy ahogy volt, három nagy kortyban benyelte.
No, ez már nem veszhet kárba, törölte meg elégedetten a száját. Csak ezután gondolt arra, az orvosságok közül egyet étkezés előtt, kettőt közben, az összes többit pedig utána kellett volna bevennie. Most már mindegy, legyintett, és elkezdett befelé figyelni: vajon nem kezd-e émelyegni, szédülni. Semmi ilyesmit nem tapasztalt, de még ült egy kicsit, biztos, ami biztos. Meg arra is gondolt, hogy aki az előbb telefonált, újra hívhatja. Ám a telefonkészülék némán gubbasztott az asztalka túlfelén oly ártatlanul, mintha az iménti galibához semmi köze nem lenne.
Az öreg feltápászkodott a fotelból, és a csöpögő tálcával már a konyhaajtóban csoszogott, amikor a telefoncsörgés utánaszólt. Gondolkozott, azonnal visszaforduljon-e, vagy előbb a kezét tegye szabaddá. Félve attól, hogy túl sokáig tarthat, amíg elér a mosogatóig, inkább megfordult és óvatosan, hogy a tálcában lityegő tea át ne bukjon a peremen, letette kellemetlen terhét az asztalkára és kicsit bosszúsan, amiért újra rossz pillanatban érkezett a hívás, felvette a kagylót.
Na, ha tudja, nem sietett volna ennyire. A veje jelentkezett a vonal végén. Az após ezúttal a szokásosnál is kelletlenebbül válaszolt az érdektelen kérdésekre, minden kendőzés nélkül éreztetve: pontosan tudja, minek köszönheti a hívást. Csak ellenőrizni akarják, vajon itthon van-e. Hogy nem ment-e el - ahhoz a nőhöz.
Amíg meg nem özvegyült, ez a kapcsolat egyáltalán nem érdekelte a családot. Még a felesége is napirendre tért fölötte. Istenem, hát hetente egyszer elbuszozik a közeli városkába, eltölt ott egy hosszabb délutánt - de vacsorára már újra az ő szoknyáján ül. Ha ez az ára a családi békének. Amikor viszont a gyászév leteltével először töltötte távol a délutánt és az estét, a veje és a lánya közös erővel támadt rá: ha a mama már olyan hülye áldott jó léleknek született, hogy eltűrte - az az ő dolga volt. De most, amíg egy fedél alatt laknak.
Ez az egy fedél, ez különösen rosszul esett neki. Mintha az eladott lakás árának a felét nem adta volna oda nekik hiánytalanul, amikor ideköltözött! Ám ők az egészre számítottak. Még mit nem! A másik fele Jánoskának jár. Így igazságos. Erre meg felhozták az évekkel ezelőtti kárpótlást, hogy abból nem részesültek - de hát nem is szorultak rá. Végül épp csak hogy ki nem mondták: ha ennyivel jobban szereti, akkor költözzön oda a fiához. Na persze, a másfél szobájába. Úgy tesznek, mintha nem beszélték volna meg együtt: túl nagy luxus az öregnek megtartania a külön lakást, fizetni a rezsit, egyedül főzőcskélni vagy hordani az ebédet az iskola konyhájáról, ahogy eleinte megpróbálta - semmi sem marad a nyugdíjából. Ha ideköltözik és beszáll a rezsibe, konyhapénzbe, akkor a fiatalok is jól járnak, mert több főre oszlanak a költségek, és a hónap végén neki is legalább a cigarettára való ott csöröghet a zsebében. Meg aztán: mégis csak jobb így, mint egy szál egyedül. Ő tartotta is magát a megállapodáshoz, s rendben is ment minden, amíg ahhoz a nőhöz el nem kezdett újra járni. Jobb lenne, ha megnősülnék?, kérdezte kajánul, de ez már sok volt a fiataloknak. Egymást túlharsogva kezdtek üvöltözni, míg be nem húzódott a kis szobájába. Akkor hetekig alig beszéltek, és ő, már csak dacból is, szerda délutánonként kisétált a buszállomásra, s csak késő estére keveredett haza. Fogvicsorogva, de elfogadták.
Maradt is volna minden ennyiben, ha nem jön az az ostoba per. A saját kisöccse, a doktor úr. Mintha a privát praxisa mellett szüksége lett volna arra a rongyos pár százezerre. És mintha nem ő mondta volna: bolond vagy te, János bácsi, hogy hiszel ezeknek; nem lesz ebből a kárpótlásból semmi. De ő megpróbálta. Hónapokig levelezett az anyakönyvi kivonatok ügyében, járt a földhivatalba, levéltárba - mennyi vesződség, mennyi munka, a költségekről nem is beszélve. Talán nem is pénzért csinálta, hanem. Az igazságért? Ugyan miféle igazság: ennyit fizetni egy kúriáért és kétszáz hold földért! De bármilyen keveset is kapott, az nagyon jókor jött: Jánoska akkor vált el, fedél nélkül maradhatott volna. Hát már csak vesz a nagyapja kúriájából egy másfélszobás lakótelepi lakást szegény kölyöknek, ha már így kiforgatta mindenéből az a bestia. A lánya persze szóvá tette, de hamar leszerelte őnagyságát: mit akarsz, gyönyörű házatok van; hagynád, hogy az öcséd utcára kerüljön? El is csitult a dolog. Eltelt két év, eltemette a feleségét, eladta a lakását, az árát megfelezte a gyerekei között, odaköltözött a lányáékhoz. és akkor jött az az ügyvéd. Hogy fizesse ki az unokaöcs járandóságát, különben per lesz. Lett is, mert neki esze ágában nem volt fizetni: a féltestvére már fiatalemberként elköltözött az apai házból, meg is halt húsz éve, az lehetetlen, hogy most az ő fia, ez a mitugrász doktorka igényt tarthasson bármire is. Rosszul gondolta. A pert elvesztette. A bíróság megállapította a részesedési százalékot. Csinos összeg jött ki. Hiába mondta ő, hogy a nyugdíján kívül egy hokedlije sincs, mindenét a gyerekeinek adta. A felperes ügyvédje megdörzsölte a kezét: helyes, akkor fizessenek ők, különben majd jön a végrehajtó.
No, sebaj, gondolta, az eladott lakás árából visszakér valamennyit a gyerekektől.
Jánoska csak ártatlanul széttárta a karját: hol van már az pénz! Valamiből be is kellett rendezni ezt a lakást, nem gondolja apuka?
A lányáéknak szólni is alig mer, fél a veszekedéstől. De meglepően higgadtan reagálnak: majd gondolkoznak a dolgon.
Másnap aztán a lánya előjön a farbával: kifizeti az unokatestvérét, ha az öreg megígéri, hogy többet nem megy ahhoz a nőhöz.
Ez zsarolás, háborodik fel. Nem, apuka, ez üzlet. Valamit valamiért.
Belement, mi mást tehetne. Az ügyvédje ugyan megnyugtatta, hogy a gyerekein aligha lehetne végrehajtani a tartozást, de a nyugdíja egyharmadát visszafoghatják. Ez azt jelentené, hogy ha a maradékot az utolsó fillérig odaadja a lányáéknak, akkor sem teljesítheti vállalt hozzájárulását a háztartáshoz. Meg hát: talán élete végéig tartozni, törleszteni - mindig utálta az ilyesmit. Úriember 24 órán belül rendezi az adósságait. No, nem mintha ez az ügy nem húzódott volna csaknem három évig.
De most legalább nincs tartozása. Igaz, hogy a megszokott szerda délutánja sincs. Eleinte még terveket szőtt: talán majd egy-egy délelőttön átbuszozik, s visszajön, mire a fiatalok hazaérnek. De amióta a szavát vették, hogy többé nem megy oda, nem tudná jóérzéssel megtenni. Hazudozni nem szeret, meg aztán ki is tudódna: a lánya vagy a veje naponta kétszer is idetelefonál a munkahelyéről valami átlátszó ürüggyel. Ugyan mit mondhatna este, ha számon kérik: mondja csak, apuka, hol volt egész délelőtt, hogy nem vette fel a kagylót? Ötölhetne-hatolhatna, hogy sokan álltak előtte a postán, vagy órákat várakoztatták az orvosi rendelőben, de bőven elég lenne megkérdezni a szomszédokat.
Talán jobb is, hogy így történt. Még mindig könnyebb volt kimagyarázni ezt a dolgot az asszonykánál, mint majd egyszer kudarcot vallani. No meg a doktor is épp akkor kötötte a lelkére, hogy ne nagyon fickóskodjon a magas vérnyomásával. "Tudja, hány férfit ütött már meg a guta aközben?", figyelmeztette, de ő visszavágott azzal, hogy ennél szebb halált nem is képes elképzelni. A vitaminok meg erősítők mellé mégis kapott vízhajtót, kétféle vérnyomás-csillapítót. És ezzel mintha a medicina el is foglalta volna életében a szerelem helyét: azóta egyre gyakrabban jár a rendelőbe. Előbb a gyomorsüllyedését fedezték fel, aztán az izületi gyulladását kezdték kezelni. Majd jött sorra a veseelégtelenség, a szívzörej, az érelmeszesedés. Amikor a kosárnyi beszerzését kifizeti a gyógyszertárban, arra gondol, a nyugdíjából hatóságilag lefogható összeg sem lehetne sokkal nagyobb.
Életében most az az egyetlen változatosság, hogy melyik napra rendelik be valamilyen vizsgálatra, egyébként pedig a szerdái is úgy telnek, mint más napok: ráérősen megreggelizik, tévézget, ebédre megeszi a tegnapi vacsora maradékát, aztán, amíg a család hazakeveredik, játszik pár partit a sakkgéppel. Olcsó tucatáru, de azok a ferdeszeműek jól megépítették, szinte nem lehet megverni. Csak túl hosszan gondolkozik. Villogtatja a kijelzőit, de nem lép. Közben persze jól lemeríti a méregdrága ceruzaelemeket. Egy igazi sakkpartner, mit nem adna érte! Csak ha az ungvári rokonok átutazóban betérnek, és nem sietnek nagyon. Olyankor már-már szertartásszerűen szedi elő a kopott táblát, a karcsú esztergált figurákat. "Úgy játssz, hogy a dédapád bábuit tologatod" - figyelmezteti minden alkalommal az unokasógora fiát. Pedig van egy vadonatúj készlete is, azt meg az unokájától kapta, a születésnapjára. Gyönyörű berakásos tábla, egyedi faragású bábok - de valahogy ezt a régit jobban szereti akkor is, ha a világos király fejéről vagy harminc éve hiányzik a korona. Jól emlékszik, amikor az apósa ünnepélyes arccal kijelentette: "János fiam, mostantól a tiéd. Az apámé volt, én örököltem, mint a legjobb játékos. Most, hogy már rendszeresen megversz, téged illet. Taníts majd meg a gyerekeidet is. Jánoskából akár még nagymester is lehet, ha ötévesen már játszik." Nem lett. Pár évig még lelkesedett, megnyert néhány iskolai versenyt, aztán jobban érdekelte a bicikli meg az úszás. A lánya, az eleve reménytelen eset, a mai napig nem érti, hogy lehet az, hogy a gyalog előre megy, de oldalra üt. A veje? Eleinte még le-leült vele, de aztán ő is elmaradt, talán mert nem tudta elviselni, hogy mindig kikapott. Persze hagyhatta volna nyerni, jöjjön meg a kedve. De nem hagyta. Élvezettel mattolta be minden alkalommal - így aztán vőmuram át is pártolt a szomszédékhoz, vasárnaponként ott ultizik három állandó partner és számtalan sörösüveg társaságában. Az unokája. Az is inkább sakk-készletet vett neki, ahelyett, hogy legalább a lépéseket megtanulná rendesen.
Végre kivitte a tálcát a konyhába. Az elázott pirítóst kilökte az udvarra, a kutya tányérjába, s hozzáfogott, hogy magának újat készítsen.
Mint alig pár perccel ezelőtt, most is tétovázott, hogy az elektromos kenyérpirítót használja-e vagy a gáztűzhelyre tett platnit. Előbbi nagyon kiszárítja a szeletet, az utóbbin nem pirul át egyenletesen. Hiába, soha nem fog már olyan pirítóst enni, mint amilyent anyja készített a fatüzelésű konyhai cserépkályha öntöttvas platniját. De még bármilyen hitvány sparhert vagy dobkályha is jobban megteszi, mint ez a gázlángra tett lukacsos fémlap.
Ahogy a forró platnira késsel rányomogatott kenyérszeletről felszálltak az első pára- és füstfelhők, émelyegni kezdett. Persze, a sok gyógyszer éhgyomorra! Gyorsan enni kell rá, és már kente is a kenyér forróbbik felét. Ám nem lett jobban, ellenkezőleg: az olvadó margarin édeskés illata teljesen felkavarta a gyomrát, öklendezni kezdett.
Bűntudattal gondolt arra, hogy a sok drága gyógyszer alighanem mégis kárba vész. Ahogy összeszorított foggal a kagyló felé lépett, tekintete a kiakasztott falinaptárra esett, amely tüntetve hirdette, hogy mindez éppen egy szerdai napon történik vele.