Baráth Katalin
A Disznópiac
"Lassan fejlődő primitív, szapora, de edzett fajta."
Itt van minekünk a Disznópiac. De mi is az? Egy hely?
(Segítek, de most már csak a nyeremény feléért játszhatol.) A harmadik kerületre figyeljünk. Induljunk el talán a központból (jó vicces: ez nagyjából két utcácska). Mondjuk azt, hogy az áruház előtt parkíroztunk le biciklinkkel (mármint te a tiéddel). Na most nyeregbe, minekutána a Strossmayer utcán kifutunk a JNA-ra (Jugoszláv Nép-Adsereg; remekded széles utca - tk. a Szélesucca), ahol felszabadult mellkassal tovább a száguldó roncsbuszok és BG vagy akár KI feliratos szupermodellek árnyékában a száraz benzinkútig, illetőleg oda nem is, a Fruzsáig elég. Merész fordulat jobbra (sunyítsál hátra, van-e gépjárműkoncentráció a válladnak mögötte), és gyorsan-gyorsan ráfordulni a Kis Ferenc kapitányról nevezett apróbb sztrádára. A Kis Ferencen végig, óvakodva, nem elgázolva a kölköket, akik oskolából hazatartva talán csekély körültekintéssel végzik az útonátkelést. És azután, hogy átsurrantál egy útnak kereszteződésén, intettél talán a Lenciék házának, majd tanárnéptársék kertjébe bele nem szaladva már elébed is gurul a Disznópiac, suhansz lefelé a te bicikliddel.
Látod? Órjás nagy füvek, nekem legalábbis. Derék terület zöldség. Kétszer három darabnyi hinta, piros-sárga vasoszlopra függeszkedőn. Árkok a szegélyeken, ha megfelelő időben, akkor békák brekegnek is. A szegélyeken pluszban zsenge fűzfák, azok a kacskaringós viselésűek, a hamis típusból, mert az igazinak zuhatagosak az ágai, szűrik a fényt, mint a templomablak, egy kastélyban ha lennél. Előtte időkben nem ám ezek a műfüzek, hanem tamaricskabokrok szövevénye választotta széjjel az utcákat-utat és a Disznópiacot. Előtte időben egyébként is sok olyan volt a Disznópiacon, ami most nincsen, egy zsák gyerkőc például, nagyjából egykorúak. Ezt már csak mi mondhatjuk el neked, én.
Jól érzékeled a problémát: Disznópiacról beszélek, és te meg, csudálkozón a bicikliülésre támaszkodva és remélhetően a járdára tolódva, egy hanyagolt játszóteret látsz, a Kis Ferenc kapitány betonjáról, ami kopott és baljósan szürke, akár a plafoni egek felújítás óta a nagytemplomban. A páratlan oldalon vagy, szemben veled a Disznópiac, azon túl a Mosztár utcácska páros oldala. (A páratlan - csakúgy, mint a Kis Ferencen a páros - csak a Disznópiac elmúltával kezdődik újra, így lesz 28-cal által a 40.) És sehol egy disznó.
No idesüss. Elmúltam már tíz, amikor meglepetve értesültem, hogy a játszótér, amellikre minden áldott nap délután kiözönlöttem bátyám és barátai nyomában (oh, a nagyfiúkh!), megvetve és keresztülnézetten, legföljebb labdaszedői rangban, míg csak a hölgyközönség ki nem özönlött szintúgy, s rangom magasba nem szökkent, szóval elmúltam már tíz, amikor kitudódott, hogy a játszótérnek neve is van, mégpedig az a különös neve, hogy DISZNÓPIAC. Micsoda hülyeség. Bah. Disznópiac, ne kacagtass. Hogyan meséljem el pirulás nélkül?
- Anyuuuuu! Mér` híjják a jáccóteret Disznópiacnak?
- Hát azért. Mert valamikor itten tényleg piac volt. Élőállatvásár.
- Kecske, tehén, birka, disznó.
- Igen.
Nahát. A múltba olykor merev szemmel bétekintő, a századokat képeskönyvként már akkor! mohón lapozó gyermeki önmagam azon melegében kivetnivalónak találta a magyarázatot. Még inkább, amikor kiderült, hogy a hely Gödröknek is mondatik, rámutatván a történelemnek ama nem is oly távoli pontjára, mikoron messziföldön ismeretes téglagyárunk nyersanyagának csekély hányadát innét bányászták. (Azért vannak eltérések. A Gödrök, az több a D.P.-nál, a szűk környék és a D.P. együttállása, az a Gödrök. A D.P. pedig: ami maradt beépítetlen.) Összeszámolva három (játszótér, Disznópiac, Gödrök) megnevezés ugyanazon dolog szóbeli elevenítésére. Minél többen vannak, annál inkábban esetlegesek. Etimológiájuk pedig hasonló mértékben romlandó, a történelmi tényszerűség különben sem oly bizonyos talajáról már-már átröppennek a tiszta kitalálás ingatagságában tündökletes mezejére, a hitel pedig, ami egyedül kapcsolója a névnek és az igazságnak, arányosan fogyó.
Noshát, noshát. Megizmosodott bennem a kétely, hogy e placc, mely rejtélyesen süppedt a város alá (legmélyebb pontja ez őneki), ahová, bármi irányból jönnél is, le kell ereszkedned, alá kell merülnöd (alakját tekintve is úszómedence), nem lehet csak agyagbányának közönséges lyuka, állatoknak kótyavetye. Mert van benne, van benne valami. másságos. Borongós, sűrű izék gomolyognak fölette, sötétszürke, fojtó gőzök ülnek rajta, s emlékezés esetén mindig úgy ötlik az ember szeme elejbe, hogy sosem napsütés szikrázása, hanem lóg az eső lába, elefántnyi felhők árnyazzák a füvet. Nem lehet csak ilyen egyvonalú, kurtafarkú története, éreztem én zsigerileg.
Ücsörögtem pedig az egyik hintában, már erőst tizenévesen, lábam jócskán érte a földet, azzal lökögettem magam enyhén előre-hátra. Valami május lehetett, a nap fukar, fehér peremű, sárgásszürke felhőtömegek lepték el az égi teret. Késő délután. Afféle, mikor fokozódó izgalom veszi birtokba a hátadat, hogy felkészülten várhassa a beléfúródni szándékozó kést, a kezed azon rágódik, milyen lenne, ha lecsapná egy alantas fejsze, a gyomrod összekucorog, kerülendő a várható felhasítást. Rettenetes igyekezettel csuda dolgokra gondolsz, csak a hátad mögötti dolgok ne jussanak eszedbe, és főleg hátrafordulni ne. Már úgy tíz perce be (haza) akartam menni, amikor először észleltem az egész alattomos gyanú felbukkanását és aggasztó terjedését (a hátamból indult, mindig onnan indul), de nem bírtam villámsebesen fölpattani és besietni. Tovább üldögéltem. Tovább szorongtam. Mindjárt besötétedik, és akkor! Valami lesz majd.
És amikor a világosság utolsó foltját is beszívta az ég feketéje, amikor reámomolt az este, akkor, mint a biztos tudás egy szilánkjára, úgy hibáztam rá a Disznópiac való történetére. Ráütöttem a homlokomra:
- Heuréka!
- Hiszen olyan kézenfekvő volt az igazság, hogy hamarabb is ráakadhattam volna.
Csak visszájára kellett fordítani a többi történeteket.
Lám, lám. Az este kiviláglott, a szorongás elillant, ott ültem mozdulatlan a hintában, én, az üdvözítő igazság boldog birtokosa. Aztán heveny izgalomba borultam. Százfelől fecskendeződött az eszembe csöpp történetek garmadája, malacokról, akik farkasokat tettek lóvá (bizarr, mi?), hatalmas, lomha emsékről, akik lerontották a ház falát, félelmetes mangalicákról, akik kisgyerekeket szedtek cafatokra. Csupa-csupa helybéli eset, amit mindenféle szomszédasszonyok, rokonok, barátaim pottyantottak a fülembe, ó, mindig körülkerítve a racionalisták gőgjének álomtipró felhangjaival, lefátyolozva a nem magyarázható lényeget. És igen, még egy tény. A városszerte leplezetlenül dívó hentes-kultusz.
A HENTES! Ó, a hentes! Vérfagylaló üzletében, ahogy áll a hűtőpult mögött, mint egy szentélyrekesztő árnyékában, érinthetetlenül, szent hivatásának piedesztálján, körötte kolbász-glória. Fehér köténye vérmocsokkal tarkázott, körme körül vörös árok, nagy, vastag ujjai között a bárd ficánkol, lecsapni kész a nedves deszkára terített halom húsokra. Egyáltalán, az egész üzlet: húsok itt, húsok ott, minden formában, daráltan, préselten, füstölve, sózva, keverve más húsokkal - de a mennyiség, a ragyogó, friss húsok töméntelensége! És mindezeken úr a hentes, óriás, kerek pocakú, vörös orcájú kapitány, az étkeknek divattal és technikával imbolygó kedélyű óceánján. Kanizsa népe hódoló lélekkel kevert gyomorral járul elébe, elébük, hisz egyetlen hentes még sohase is volt minálunk, hogy kormányozza sorsát ez a szalonnák fejedelme, ne polgármester, ne képviselő!
És hát nem kétséges, hogy a henteseknek általános kulcsszerepük volt a disznó-ember kapcsolatban. (Van is. Nagyvárosi gyerek csak hentes keze között lát disznót, nagysűrűn sonkaalakban.) Ha valaha volt, márpedig tutibiztos vagyok abban, hogy volt(?) disznódiktatúra, akkor az antisertés-mozgalom csúcsán a hentesnek kellett állnia, nem másnak.
- "Kis kondorszőrű malacok
- Hosszú orrú bozontos disznók.
- Rövid vágtába
- Pici lábuk himbálja
- Gömbölyded lábukat."
- /egy régi asszonyköltő/
Mi nyüzsgés! Mely zsivaj! Erőteljes röffenetek, hátborzongató visongások, árusdisznók kajabálása, hogy tessék, friss sonka, karaj, lapocka, püspökfalat! Élőállatok dús választéka! Drága asszonyom, pillantsa már meg ezt itt, kitűnő vágni való ember! (Elővezet egy rendkívüli mód kigömölyödött példányt, amellik aprócska szemével elcsigázottan pislogna felfelé, ki fog majd lesújtani reá végsőleg, ám a sertésmadám legyint, majd az uram, értheti bárki ebből.) Nálam veheti meg a legmunkabíróbb igásállatokat, na, bátyám, lássa eztet itten, úgy húzza majd a szekerét, akár a gép! (Az alku tárgya egy Schwarzenegger-forma, tompa orcás dalia.) Alig három esztendős!? A legfinomabb tápokkal nevelve! Hmmm, valóban, az alany példás fogazattal bír.
Úgy kilenc méterrel odébb a hentesek és nejeik álldigálnak rendben. Ez egy forgalmas piac, az árusok hát szakosodtak. Egyikük csak sonkát árul: fénylő vörös halmokban tornyosulnak előtte a vastag emberi lábszárak. Másikuk a karok specialistája: ínycsiklandó húsokat vonultat fel asztalán. Aztán vannak a belsőségekkel kereskedők (szív, máj, rengeteg tápanyaggal: a kismalacok gondos nevelésében nélkülözhetetlen). Fejet nem árul senki, az használhatatlan, az emberi agy ehetetlen, fölösleges kisütni és finoman fűszerezni, mint más állatok agyával tenni lehet. Egyes éttermek, a keleti konyha otthonai viszont örömmel vásárolják fel a füleket és az orrokat - azt mondják, csípős mártással a szójaolajban ropogósított pácolt fülnél kevés ízletesebb falat akad, csupán a piskótába töltött orrdzsem kelhet versenyre vele. (Kissé talán a szilvára emlékeztet az íze.)
A piac egy sarkában, a hatalmas, gémeskútszerű mérlegek és a lánccal körülkerített emberkondák néma tömegeinek árnyában egy szikárabb sertésférfi (manapság inkább: kan) álldogált, fejét elmélkedőn csüngetve. Ferde vágású kicsiny szemeit azonban fölfelé fordította, barna-melankolikusan kontemplálta az alkudozó vásárlókat, portékájuk pompásságait rekedten hirdető nagykereskedőket, a nagykereskedők lapulevélbe csomagolt lábú pásztorait, akik olykor ostorral csördítettek az izgő-mozgó hízóemberek közé. Mellső hóna alatt, bizony, egy könyvet szorongatott, fényes táblájú, kisalakú könyvet, bizarr pisztáciazöld színben, sötétkék felirattal. A szerző és a cím sora közé J.C. Orozco Modern lélekvándorlás címmel illetett freskójából szúrtak be egy részletet, amikor a Dózsa György-pozícióba beállított (husáng a jobban, balta a balban) Krisztus magasugró fizikuma mögött otromba fakereszt, Buddha-torzó, tört görög oszlop, miegymás hevernek laza nemtörődömséggel. A soványas disznóláb (henye túlzás volna sonkaként emlegetni) eltakarta ugyan a szerző nevét, ám láttatni engedte a címet: Az ember rabságáról és szabadságáról.
"Förtelem, nincsen más szó reá, ez a förtelem" - a düh imigyen forrt ezen elmélázó disznó bensőjében, olykor háborgó kedélyéről árulkodó röffenésekkel kísérten. - "Ahogyan ezekhez a szánandó lényekhez nyúlunk, az a barbarizmus, amellyel nyelvüket előcincáljuk, mutatva vevőinknek az áru hibátlanságát. Ahogy kitépjük őket a természet karjaiból, megszakasztván az örök egyensúlyt, mely világunk törvényeinek alapja. És bár demokratikus úton élre emelt vezetőink remek beszédeikben minduntalan ezen örök alapelvekre hivatkoznak, amikor végzéseiket magasröptűen indokolni kívánják, elfelejtik fölfedni az alapelvek természetét. Mert az, hogy az életnek léteznek örök alapelvei, kettős jelentésű eszme. Pozitív, amikor örök alapelveknek a szabadságot, az igazságosságot, a sertések testvériségét, a sertési személy magasabb értékét állítják, vallják, hogy az emberi személyt nem szabad eszközzé változtatni. Viszont negatív a jelentése, mihelyt a viszonylagos történelmi, társadalmi és politikai formákat fogadják el örök alapelvekül, amikor abszolutizálják ezeket a viszonylagos formákat, szentté emelik az 'organikusnak' tűnő. az organikusnak tűnő. a fenébe, hol ez a rész? A közepe felé lehet. Megvan, 138. oldal: az 'organikusnak' tűnő történelmi testeket, például a monarchiát vagy bizonyos tulajdonformát."
Itt, minekutána becsukta a könyvet és visszacsúsztatta organikusnak tűnő helyére, a mellső hónaljba, kissé megemelte súlyos fejét, hogy harmatosult szeme tükrébe visszacsimpaszkodjanak a realitások, a piaci tárgyak. Egy pillanatra ismét a régi malacka lett, akinek egyetemi tanár édesapja a vacsoraasztalnál kérdőjel nélküli fennsőbbséggel nyilatkozott a disznóság múlhatatlan kulturális értékeiről, mely értékek helyét ezredévek keserves munkája jelölte ki a világ tudásának ékszerdobozában. És nem vette észre, hogy szónoklata közben csaknem kisded malac-sarja kövér könnycseppeket hullat a tányérján kínálkozó, ragyogó rubintosra sütött embercombra, mivel a comb tulajdonosával egy napja még együtt hancúroztak a mérgeszöld füvön. "Óh, Fürtöske!" - fordította ismételten a föld felé bús tekintetét a disznó. Ám váratlanul!
- Immanuel! Immanuel! - kocogott felé egy apró termetű, mangalica jegyeket viselő egyén. - Súlyos a helyzet! A reggeli lapok szerint a kormány tanaidat, amik, úgy mondják, köztársaságunk gazdasági és erkölcsi állapotait az életveszélyes szintre akarják zülleszteni, károsnak ítélte, könyveidet azonnali hatállyal begyűjti és megsemmisíti, vegetáriánus éttermedet bezáratja. hú, alig kapok levegőt! - dőlt a falnak Mazsola, Immanuel gyermekkori barátja, kissé hebrencs ugyan, ám kiváló grammatikus és elsőrendű esztéta.
Immanuel homlokcsontján összehúzódott a szobalevegőtől sápadt, sárgásrózsaszín bőr, és meglehetősen szigorúan sétáltatta meg pillantását harcostársának tagadhatatlanul groteszk, kétségkívül és sajnálatosan gömbalak felé hízó fizimiskáján.
- Mazsola, kérlek, szedd össze magad, beszélj értelmesen, méltósággal, ahogy annak idején atyád, a nagy humanista tette volt, és mérd föl józanul a helyzetet.
Mazsola végre elegendő levegőt vételezett fáradt tüdejébe.
- Amit mondtam, az mind igaz. Néhány perc, és itt a rendőrség, akik arra kényszerítenek majd, hogy megtagadd tanításodat, követőid pedig megtagadjanak téged. Itt az újság, nézd meg magad! - s azzal Immanuel turcsi orra elé tartotta eddig mellső hóna alatt szorongatott vastag papírköteget, amely úgy meredt a bölcselő elé, mint valami égi üzenetet hordozó, rigorózus stafétabot. Immanuel csöppet hátrahőkölt, valamint kancsalítania kellett.
Míg a mester fellapozta az újságot és szája sarkát nyalogatva tanulmányozta az ellene fölhozott vádakat, a rendőrség testületének két, már idősecske, erősen tokásodó tagja érkezett a piacra. Felszínes körbevizslatás után rá is leltek kutatásuk tárgyára: Immanuel akkor olvasgatta utolsó sorait az igénytelen megfogalmazású, ám igénytelensége miatt egy filosz számára éppen a legnagyobb veszélyekkel terhes cikkecskének. A tisztességben megőszült sertéjű rendőri páros Immanuel elé állt:
- Immanuel, itt a rendőrség! - sikoltotta Mazsola mestere és barátja kajla fülébe halkan.
Immanuel bávatag tekintetét reáemelte a rend rózsabőrű őreire. Szemlátomást nem lelte a helyzet kulcsát. Az egyik közeg (nemes yorkshire-i, ún. kis sertés) azonban mellső hóna alól előhúzott egy papirost, melyet, miután széles orrára elegáns vonalvezetésű, bár nem a felső tízezernek tervezett keretű szemüveget illesztett, fakó orgánumával így artikulált:
- Ókanizsa városköztársaság demokratikus közgyűlése nevében felszólítom Immanuel kant (III. ker., Kukoricacsutka u. 28.), hogy tanait, melyekkel a közönségesen embernek nevezett létfontosságú táplálékot és igásállatot tőlünk, becsületes disznóktól megvonni igen nagy akaratossággal óhajtja, tehát ezen megmételyező tanítását vonja vissza, méghozzá testi épsége érdekében, mivel nemvisszavonás esetén a város vezetősége kénytelen lesz azt megsérteni - a rendőr e ponton megköszörintette torkát, s illő méltósággal négyrét hajtotta, majd eltette a közleményt. Társa ezalatt mellső hónalja alá rejtett kisöblű puskája závárzatával foglalatoskodott, természetesen nem minden cél nélkül.
Immanuel most már átérezte a helyzet súlyát, rövid egy perc leforgása alatt verítékgyöngyök terítették be szomorú homlokát, de mégis képes volt acélos keménységgel így szólni:
- Jó.
A közegek kissé meglepetten, ám nem titkolván megkönnyebbülésüket, egymásra néztek, és szinte egyszerre helyeslő bólingatásba törtek ki. Immanuel azonban volt még mondanivalója, sőt:
- Ne bólogassatok szavaim miatt, hanem hallgassatok meg; hiszen úgy gondolom, még hasznotokra is válik, ha meghallgattok. Mert egyet-mást még el kell mondanom, amire valószínűleg lármázni fogtok: de kérlek, ne tegyétek mégse. Tudjátok meg ugyanis: ha engem, aki ilyen vagyok, mint amilyennek mondom magamat, kivégeztettek, nem annyira nekem árttok vele, mint magatoknak, mert nekem ugyan nem árthat a közgyűlés.
A rendőrök fészkelődtek, sörtéjük lassúdadon az ég felé irányult.
- Nem is tehetné meg, mert gondolom, nem isteni jog szerint való dolog, hogy a derekabb sertésnek a silányabb árthasson.
- Mi van? - a rendőrök pofákat vágtak.
- Bizonyára megöletheti vagy száműzetheti vagy megfoszthatja polgári jogaitól.
- Na, gyere, Kunkori, ez egy állat, meggárgyult, jobb, ha nem kever bajba - fordított hátat a yorkshire-i az egyre izgatottabban prédikáló Immanuelnek. Társa abbahagyta a kisöblű babrálását, majd mindketten tovabattyogtak. Immanuel utánuk kiabált:
- Várjatok! Sokkal nagyobb bajnak tartom azt cselekedni, amit ők tettek most: egy disznó igazságtalan megölését megkísérelni! Halljátok? Sokkal nagyobb bajnak tartom azt cse.! Gyertek vissza!
Mazsola, aki időközben minimum két katarzist szenvedett át, megböködte a hisztérikusan ágáló Immanuelt.
- Hagyd már, még lecsuknak. Különben meg mért vontad vissza olyan gyorsan vissza a tanaidat, mester? Nem értelek, sőt, meg kell hogy mondjam, nem túl bátor.
- Ugyan, Mazsi, mégis mozog a Föld, vagy mi a lópikula.
- Ha te mondod.
Immanuel sértetten túrkodta a piac döngölt talaját, de mert megfájdult az orra, odadörgölőzött hű barátjához, eképp a távozást javasolva tanai megtagadásának színhelyéről. A piac közben mit sem változott: senki disznófia nem észlelte a korszakos drámát, melynek Immanuel volt a főszereplője.
A dráma egyébként mégsem lett korszakossá: a (persze jó okkal) állati sorban tartott emberek közül egy vakmerő fiatal ugyanis még aznap halálra késelte a polgármester fiát, s eme tett 24 óránál kevesebb idő alatt általános vérengzéssé fajult. Ma már tudjuk: az emberek győztek. Legnagyobb örömük talán az volt, hogy a rituális disznópörkölést követően fölfalhatták kifinomult egykori fogyasztóikat, vagyis először életükben degeszre ehették magukat. E szertartást eleinte évente, majd egyre többször megismételték, ám az idők minden dolgokat tovahordó piszkos folyama az aktusról a szakrális vonásokat lesikálta végül.
A disznók kultúrájából természetesen kevés maradt: amilyen tragikus hirtelenséggel hullottak el az őket halálra szánó emberek csapásai alatt, úgy hordatott el az a hegy is, melyet évszázadokon át érlelt eszméikből emeltek volt. A megmaradt néhány emlék homályos és szórvány jellegű: Kisdisznód, Nagydisznód, Disznópiac, A farkas és a három kismalac (Kismalac, kismalac, engedj be.) stb. Később azonban előkerült Mazsola édesatyjának német (!) nyelvű aforizmagyűjteménye, bár némileg töredékesen. (Ma is megvan, nem is akárhol, hanem az OSZK kézirattárában; F.N., a neves filológus helyezte oda még Trianon előtt, gondosan titkolva, hogy valójában kinek a műve, hisz úgysem hitte volna el neki senki, majd a saját neve alatt publikálta, elsöprő sikerrel.)
Úgy illik hát, hogy a disznóváros Kanizsa szétfoszló képéhöz idősb Mazsolának, a jeles bölcselőnek csiszolatos elméncségével intsünk, utolsó sorait idézve:
"Harmincesztendős lett Mazsola, midőn elhagyta szülőföldjét és a szülőföld tavát, és felment a hegyekbe. Saját szellemét és magányát élvezte ott, és tíz évig nem telt be vélük. Végül azonban megváltozott szívében, - és egy reggel, felserkenvén a vöröslő pirkadattal, kiállt a Nap elé, és így szólt hozzá:
'Hatalmas csillag! Mivé lenne a boldogságod, ha nem volna, akinek világolj!
- Napra nap feljöttél barlangomhoz tíz éven át: bizony eleged lett volna önnön fényedből és az útból is nélkülem, sasom és kígyóm nélkül.
- Mi azonban minden reggel vártunk reád, elfogadtuk tőled, mit bőséged adott, és megáldottunk érte.
Íme! Torkig vagyok immár bölcsességemmel, akár a méh, mely túl sok mézet gyűjtött, szükségem van a kézre, mely érte nyúl.
Ajándékozni és osztani szeretnék belőle, hadd örvendjen csak újra balgaságán mind, aki bölcs a disznók között, és a szegények is hadd örvendezzenek újra gazdagságukon.
Le kell hát ereszkednem a mélybe: ahogy te is cselekszel esténként, midőn eltűnsz a tenger mögött, hogy bevilágítsd még az alvilágot is, gazdagnál is gazdagabb csillag!' (...)"
/Itt bevégződik az egyébként terjedelmes kézirat./