Mindig attól féltem, egyszer azt érzem majd, hogy valaki egy vizes törölközővel tarkón vág. Elsötétül előttem a világ, zuhanni kezdek egy feneketlen kútba, de nincs sem csobbanás, sem huppanás, vagy ami ezzel jár. Csak zuhanok, és talán az agyam egyik zugában világossá válik majd, hogy tulajdonképpen megütött a guta. Vagy a Gutmann látogatott meg. (Meg kell személyesíteni ezeket a nyavalyákat, hogy alkalom adtán küzdeni tudjunk ellenük.) Így szoktunk viccelődni egymással, ha már nagyon kimerültünk, vagy a hőség válik elviselhetetlenné a színpadon, mint ezen a nyáron is az Avignon-i fesztiválon. De nem kell ahhoz fesztivál, tömeg, hőség... Elég egy elbaltázott élet, sors... Évekig tartó magány... Összegyűlt megoldatlan gondok. Egy kis feszültség az agyban. Kifizetetlen számlák. A végrehajtó fenyegetései. Meg nem értő család...

Valami kivételes dolog, de az is lehet, hogy mindezek együttese rendítette meg az egyensúlyomat. Pont azt, amire a tánc világában a legnagyobb szükség van. Egyensúly és láb nélkül már nagyon kortárs lenne a tánc. Körülbelül, mint Antonin Artaud utolsó fellépése Párizsban. A legavantgárdabb előadás - mondták kortársai -, de ugyanakkor a legszomorúbb is. Talán akkor veszett el Artaud mint ember örökre.

Az történt, hogy már nagyon súlyos pszichikai állapotban színpadi előadást tartott, mozdulatait nagyon nehezen koordinálta, és egy ilyen váratlan mozdulattól az egész megírt beszédanyaga a földre hullott. Kétségbeesésében végzetesen összekavarta az oldalakat, próbált ugyan elolvasni ezt-azt a kaotikus papírhalmazból, de csak még jobban belezavarodott. Izzadtan, hitetlenkedve, kétségbeesetten keresve a gondolat fonalát már csak makogásra volt képes, aztán már arra sem. Csak ült teljes csődöt mondva. A kortársai mondták, hogy ez volt a kor legnagyobb színházi élménye.

Nos mintegy két perccel az előadás megkezdése előtt, elsötétült előttem minden, és kezdtem szép lassan elvágódni. Mi ez? Hol van a vizes törölköző effektus?! A közönség öt perc múlva beül a nézőtérre, amely körülöleli kis kerek színpadunkat, amelyen négy képernyő van fölállítva, a film után kezdem én az előadás élő részét! Többen is kuporogtunk a színpadon a vászon mögött kezdésre várva. Ekkor történt a balhé velem!

Ösztönszerűen Szkipe felé kaptam, hiszen Ő a koreográfus, mire meg is fogott erősen. Mi van, Bütyök? Mi van? Még vagy háromszor csuklottam így össze. Végül kitisztult az agyam, de a dolog bármikor megismétlődhetett! Csak arra jutott még idő, hogy mindenkit értesítsünk a dologról, és kezdődött az előadás!

Olyan megható volt számomra, hogy egész idő alatt úgy vigyáztak rám, mint egy finom kristályvázára. Még a zenészek is sokkal finomabban, sokkal érzékenyebben játszottak, erőt adván a játékhoz.

A négy kolléga egy pillanatig sem engedett el, a színpadon nagyobb biztonságba voltam, mint alatta! Néha belenéztem kerekre nyílt, aggódó szemeikbe, és sajnáltam, hogy még nagyobb erőfeszítésre kényszerítem Őket. Szakadt a veríték róluk (45°C a színpadon), csúszott minden porcikájuk, de egy pillanatra sem hagyták felborulni az előadás ritmusát!

Mondta is René Gonzales barátunk, a Lausanne-i Vidi Színház igazgatója, hogy ez az előadás két részre osztotta a közönséget: az egyik része, aki látta az előadást, és emiatt boldog, a másik része aki nem láthatta, és emiatt szomorú.

Háromheti távollét után igencsak megfáradtan cipeltük a csomagjainkat fel a harmadikra Szkipével. Jólesett a hazatérés. Igen haza: ez az otthonunk, már az enyém is, úgy értem, a Szkipe tulajdonában van. A harmadik még soha nem tűnt ilyen magasnak, minden emeleten pihennem kellett. Szkipe vitte ugyan nehéz, könyvekkel teli táskáit, nem engedvén, hogy hozzájuk nyúljak, mint ahogyan költözéskor is egyedül vonszolta fel mind az ötezer példányból álló könyvtárát. Meg-megállva, szinte lépcsőfokonként megdermedve egy pillanatig, majd összeszorított fogakkal, kidagadt erekkel a homlokán nagyot szökellve, mintha most is táncolna. Vagy az egyik darabjából kilépett figura izzadtan, tágranyílt szemekkel, hihetetlen nyomorúsággal, de az adott szituáció komikumával rohangálna az egyik emeletről a másikra, lerakva, majd újra fölkapva a bőröndjeit. Mintha egyhelyben utazna, mint Tolnai Ottó egyik versében a Batyusvittus fia, aki úgy utazik el, hogy nem megy sehova. A helyzet abszurditása, hogy mire megérkezhetne valahova az utolsó bőröndjével, éppen az otthonába lép.

Ötezer könyv után ne kérdezzen rá senki a Haza fogalmára! Vagy kipróbálhatja mindenki, ha van ötezer könyve, érzelmileg mikor válik egy lakás a hazájává a világ bármely részén.

Lehet hordárt fogadni, lehet házat bérelni, lehet analfabétának lenni inkább, lehet az ember gazdag... .lehet.

Sokszor álmodtam már, akár ébren is (ahogyan a látnokok), magamat nagyon gazdagnak. Nem ismerem a pénz eredetét, nem is látok nagy kötegekben álló százasokat, csak tudom, hogy gazdag vagyok. Érzem a vadonatúj Mercedes bőrüléseinek illatát, a sebváltó rózsafa gombját és a levegő kellemes hűsítő áramlását.

Honnan mindez?! Visszagondolva, egész életemben szegény voltam. Még itt Franciaországban is. Albérletből-albérletbe. A többiekkel együtt. Elégedetten, nem panaszkodva. Legalább is most úgy tűnik.

Meddig tarthat a szegénység?! Buta kérdés. Tudom a választ, csak gondolkodom, hogy megírjam-e? Végül is az én szegénységemről van szó. Talán jobb, ha várok ezzel. Jobb, ha megvárom látomásaim beteljesülését.

Tulajdonképpen mindenem megvan. Elégedett kéne legyek. Annyi szép pillanatot éltem át! Mint valamelyik nap is!

Arra lettem figyelmes, hogy szokatlanul gyorsan és hangosan ketyeg az óra? De milyen óra, amikor az utolsó fém vekkert évekkel ezelőtt egy karton doboz fenekére süllyesztettem?! Ettől függetlenül, továbbra is hallottam az ütemes ketyegést, annak ellenére, hogy a dobozt Tolnai Jutka biztatására levittem a pincébe!

Nem, nem is ketyegés, inkább olyannak tűnt, mintha a Kurina Lajos dobseprűzne, lágy érzékkel, finom mozdulatokkal, karlejtésekkel, átszellemült arccal, szinte bocsánatot kérve a doboktól, amiért kis fém seprűkkel csiklandozza őket. Alázattal hajlong fölöttük, mint egy vén Mágus.

Egyre jobban érdekelt a hang forrása. Megkerestem. Elég nagy a Szkipe lakása (együtt lakunk), igaz elveszni nem lehet benne, de már tapasztaltam furcsaságokat, mint padlórecsegés, nyögések, sóhajok, de ezek főleg a hálószobájából szűrődtek ki.

Óvatosan kiléptem a nappaliból, amely az én szobám, és direkt a konyhára néz. Vigyázva, hogy a padló reccsenése ne zavarja meg ezt a furcsa ritmust, jobbra fordultam kétszer és beléptem Szkipe műtermébe. Mindjárt megoldódott a rejtély. A Mester ugyanis ott görnyedt az asztala fölött, és egy hatalmas papírra kis söprű segítségével (majdnem eltaláltam, amikor dobseprűre gondoltam) milliónyi pontot rajzolt, vagy fröcskölt, vagy pattintott, netán szurkált, vagy mit tudom én, mit csinált. Az ilyen alkalmakkor az embernek elakad a szava vagy az agya, mert nem tud hirtelen kifejezést találni a látottakra.

Ugyanaz az alázatosság, mint Kurinánál, vagy Dominál (Domonkos István költő barátomnál), ha a gitárját a kezébe vette. Ugyanazok a ritmikus mozdulatok.

- Te mit csinálsz? - kérdeztem.

- Semmit. Festek. Festem a Járást. Vagyis a semmit.

(Nagy pusztaság Kanizsa mellett.)

Várj egy pillanatra. Arról már hallottam, hogy valaki a történelmi csaták hűlt helyét festette egész életében, vagyis soha nem festett le semmit, csak szerette volna, de sohasem jutott el az első ecsetvonásig. Mint a cigány gitáros Bebe, akit senki sem hallott gitározni, bár járta rendszeresen a kocsmákat a gitárjával, és ha valaki megkérte, vagy fizetett neki, hogy játsszon, mindig talált valami kifogást, vagy csak egyszerű kézlegyintéssel elhessintette a kívánságot - őrült eleganciával (kifogástalan fehér öltönyben járt) -, mint egy tollpihét a zakójáról. Viszont ha voltak hölgyek a kocsmában, összerakott vagy nyolc széket, és a szájával a levegőbe emelte őket. Irtózatosan erős állkapcsa volt. Fölösleges volt állon vágni.

Persze, ha jobban belegondolok, van ebben a semmiben valami. Úgy értem, hogy hallottam már az embereket úgy beszélni a Járásról, mint a semmiről. Hogy minek oda menni, nincs ott semmi.

Még porbafingó koromban így, nyaranta kibicikliztem a Járásra, mint megboldogult festőművész Cigonya barátom, hogy megcsodáljam a kiszáradt sziket, vagy a hatalmas és végtelenbe vesző repedéseket a földön, azzal, hogy én nem akartam lefesteni őket, csak nézni és követni, mint Ausztráliában az Aboriginek a sziklákra karcolt Égi Szivárványkígyót, a Rainbow Snake-et. Ők tudták és tudják ma is, hova vezet. Jómagam most is követem a repedések útját. Elvezetett a világ minden részére, sok mindent megmutatott nekem, talán egyszer meg is értem majd a látottakat, és ha sikerül levonnom a következtetéseket, megfogalmazom a született gondolatokat, hogy mások is részesedjenek a nagy titokból.

Ebben a pillanatban visszavezetnek ezek a repedések a Járásra, lassan véget ér a kör és visszatérnek az eredeti vájatba. Talán őseink is így tértek évezredeken keresztül mindig haza, ebbe a Kárpát-medencébe. Vissza a kiinduló pontra, ahol beleveszünk majd egy végső repedésbe, hogy a Semmi része legyünk.

Hát ezt a semmit próbálja Szkipe rákarcolni a papírra. A semmis Járást. Ezért görnyed olyan fáradhatatlanul a nagy fehér vászon fölé, hogy megalkossa az üresből a semmit!

MESTER!

Orléans, 2002. július 29-én.