Czérna Ágnes
Ödipuszi tünetkomplexum Kafka Ít-életében

Három látomás, három pillér árnya vetül egymásra.

Az első a távoli, ókori természeti kép: Delphoi kegyhelyét gyönyörű táj öleli. A Phaidriadesz-sziklák hasítékában forrás fakad, és patak ömlik alá. Dél felé, Gaia istennő valamikori szentélye helyén egy hatalmas archaikus templom idők során megcsonkult oszlopai meredeznek. A háttérben a magas Parnasszosz hegye emelkedik az ég(iek) felé. Egy keskeny szurdok szokatlanul termékeny völgybe torkollik, amely keleti irányban egy hágóig vezet, ahol az útelágazásnál Ödipusz ölte meg apját.1

***

A másik a kafkai álomkép: "Apámmal Berlinben villamoson utaztam. A nagyvárosiasság képzetét számtalan, szabályos sorban felmeredő, kétszínűre mázolt, a végükön tompán legömbölyített sorompórúd adta. Egyébként csaknem üres volt minden, ezek a sorompórudak csak úgy tolongtak. Egy kapu elé értünk, kiszálltunk anélkül, hogy éreztük volna, beléptünk a kapun..." 2

***

Végül az elbeszélés3 metaforikus képei: "halványan zöldellő magaslatok", 4 keskeny oldalfolyosó, sötét szoba, kapu, a "folyó[!] mentén hosszan sorakozó, jóformán csak magasságra és színre különböző, könnyed szerkezetű házak", 5 amelyek egyikében él közös háztartásban Georg Bendemann, fiatal kereskedő és édesapja.

***

E három képi valóság egymásbajátszatása egy leegyszerűsödött kép-lethez vezet: egy apa, egy fiú meg egy eleve elrendelt jóslat (avagy "ítélet") - amely halált hoz.

Van ennél zaftosabb (kór)kép a pszichoanalízis számára?

Valóban csak ennyi lenne az (ít)élet? Fallikus magaslatok, rudak, toronyházak, oszlopok meredeznek utainkon, jelzőtáblák gyanánt, feminoid folyók hömpölyögnek távol-érinthetetlenül, és e labirintusban kígyózó, ezerfejű, kifacsart szexualitás a kalauzunk? És bár a költészet meredek hegye az égbe vezet, ha nem vigyázunk valami szűk válaszúton (anélkül, hogy ráismernénk), saját vérünk által ölettetünk meg, vagy hovatovább saját vérünket ontjuk ki. Ami végül is egy és ugyanaz. Akár cselekvő, akár szenvedő a mód: suicidium vice versa. És mindezt parancsszóra, istenek által kegyelt átkoktól sújtva, az eleve elrendeltség méla tehetetlenségével tesszük. Vagy épp ellenkezőleg: saját "elfreudott" ösztöneink törtek így fel természetes melegforrásként, és folynak bugyogva, mindent elárasztva? Hol az origója és mindért okolható mozgatórugója cselekedeteinknek?

A történet, az antik, ismert: akár Laios, akár Ödipusz "átkozott" sorsa felől közelítünk, végül mindenképpen a keskeny útelágazáshoz érünk. Itt kellett az apának és fiának találkoznia, hogy megvívják ősi hatalmi harcukat. Itt már nincs mód a kitérésre, nincs mellébeszélés. Két ember áll egymással szemben. (A Szfinx talányát6 akár egyszerű generációs problémaként is értelmezhetjük...) Két egymás számára ismeretlen ember. Szemben egymással, szemben a pusztulással és - szemben önmagukkal. Mert ezek itt nemcsak egymás számára ismeretlenek, de önmaguk számára talán mégannyira. "Ismerd meg magadat!" - áll a delphoi jósda cégérén. Azaz: hogy ember vagy... Itt köszön vissza a Szfinx rébuszának megfejtése: ember. És erre pont Ödipusznak kellett rávezetnie a thébai népet?

A kafkai kisember, Georg Bendemann is elérkezett ahhoz a bizonyos keskeny pallóhoz, szemben az apjával. Nincs köntörfalazás: a trónfosztás a tét. A rivális megsemmisítése. (Megesett ez már nemegyszer mióta a Föld forog. Szophoklész, Shakespeare, Dosztojevszkij a tanú rá, hogy nagy vesződségébe került ez a harc még olyan hősöknek is, mint Ödipusz, Mitya Karamazov vagy Hamlet. Bár - védelmükre legyen mondva - ők is súlyos neurózissal voltak terhelve mindahányan.) Laios és Ödipusz ott az útelágazásnál a Nő hitvesi ágyáért vetélkedett. Georg és az apja a közösen imádott halott Anyáért vívnak meg.

De akkor mivégre a vitát kirobbantó pétervári barát alakja? A pszichoanalízist hívjuk segítségül, hisz nomen est omen, nevében frusztrálódva lapul az analis viszonyra való utalás.

"Laios - így adta elő Euripides .- a fiúszerelem feltalálója." 7 A kafkai apa gyengéd érzelmekkel viseltetik fia barátja iránt: "Ő lenne a szívem szerint való fiú. Ezért is csaptad be annyi éven át. Mi másért? Azt hiszed, nem sírtam miatta?",8 de Georg sem közömbös a fiú iránt, hisz nagyon nehezen szánja rá magát, hogy megírja neki házasságának hírét, attól tartva, hogy az féltékeny lenne (mi másra, ha nem a köztük levő viszonyra?), "feszélyezné a dolog, vesztesnek érezné magát".9 Még egy ok, ami az apa-fiú párharcot indukálja.

Georg és az apja már nagyon régtől hatalmi játékokat játszanak egymással: az apa a "megfélemlítő", a fiú az "áldozat", aki némán tűri a megaláztatást, csak befelé növeszti oroszlánkörmeit. Naplójában így ír erről Kafka (a már idézett álom folytatásaként): "A kapu mögött nagyon meredek fal emelkedett, amelyet az apám csaknem táncolva mászott meg, repkedett a lába, olyan könnyű lett közben. Kétségtelenül volt némi kíméletlenség is abban, hogy egyáltalán nem segített nekem, én ugyanis csak roppant keservesen, négykézláb, gyakran vissza-visszacsúszva jutottam fel, mintha alattam meredekebbé vált volna a fal. Kínos volt eközben az is, hogy [ a falat] emberi ürülék borította, és fennakadtak rajtam a foszlányai, főként a mellemen... mikor végre fenn voltam, rögtön a nyakamba ugrott az apám, aki már valami épület belsejéből jött elő, és csókolt, szorongatott. Emlékeimből jól ismert, régimódi, kurta, belül pamlag módjára kivattázott császárkabát volt rajta." 10

Az apa alakja Georg számára még a régi tekintélyviszonyt idézi: az apa még óriásnak tetszik (akár a régi császárkabát tulajdonosa) nehéz köntösében, aminek "két szárnya körülverdeste alakját.", 11 de már nem fölülről ugrik rá lehengerlőn, hanem bágyatagon a fiú mellére csüggeszti fejét, s az karján vezeti az ágyhoz. A fiúban felerősödik női énje, megpróbálja átvenni az anya szerepét, hogy a férfi halott felesége iránti szeretetét fordítsa maga felé. (Az amúgy is bonyolult érzelmi motívumrendszert az incestus vágyára utaló jelek teszik még kacifántosabbá.) Az idős férfinek jól esik a gondoskodás. De nem hagyja szellemi magát is "letakarni". Végső erőfeszítésével fölpattan megvívni az utolsó nagy csatájukat. Előtör belőle a régi agresszorszerep, visszaköveteli az anya halála óta megingott trónszékét. "Karolj csak a menyasszonyodba, és jöjj szembe velem! Elsöpörlek az utamból, azt se tudod majd, hogyan!" 12 Mintha az ókori eset második, visszavágó tusájára hívná ki ellenfelét. Szövetségesének kiálltja ki (önkényesen és erőszakosan rabolja el a fiú oldaláról) az anyát, valamint a pétervári barátot. Így mellette van a két legerősebb segítő, a vetélytársak szerelmeinek közös tárgyai, akik mellett eltörpül a menyasszony alakja (aki a női princípium kacsának, az anya silány másolatának, pótlása reménytelen kísérletének tekinthető).

Az apa jól begyakorolt hatalmi manővereivel, régóta kumulálódó indulata néhány jólirányzott ütésével sarokba szorítja a fiút, és az önfeláldozó mártírságba menekül.

"Aki megfélemlíti háza népét, a végén három főbenjáró vétket idéz elő: fajtalankodást, emberölést és szombatszegést."13 - int a Talmud, és több példával is él arra, hogy a megfélemlített gyerekek elszöknek otthonról, és öngyilkosok lesznek (Szmáchot, 2, 4).

Empedoklész szerint két ösztön ambivalenciája működteti a cselekedeteket: a nemi ösztön a szintézisre törekszik, a halál ösztöne pedig az elemek széttördelését célozza meg. Georg "szombatszegése" az Istennel és a mindenséggel való kapcsolatának megbomlását jelenti. A "fajtalankodás", a szexuális vágyak gáncsoló, laokoóni kígyógomolyaga csak látens kórelőzménye ennek a meghasonlásnak. Van itt sok minden a tudat alatt (mint a jófajta boltban a pult alatt): ambivalens viszony a szülőkkel, az anya birtoklásának vágya, hetero- és homoszexuális motivációk kusza ölelkezése, fiúszerelem, maszkulin versengés a Nőért, apa és fiú szadomazochisztikus szimbiózisa, vérfürdő- helyett vérfertő-kívánás (a fiú azonosulási vágya azzal, akinek a halálát kívánta - önbüntetésként is fölfogható).

Ödipusz annak idején megvakította magát, mint azok, akik olyat látnak meg, amit nem lett volna szabad. Georg sokáig világtalan a maga körül levő dolgok észlelésére, mígnem apja kinyitja szemét: "Milyen sokáig haboztál, mielőtt megértél! Anyádnak meg kellett halnia, nem érhette meg az örömnapot, barátod tönkremegy Oroszországban, már három éve olyan sárga volt, hogy egy hajítófát sem ért, én meg, nos, láthatod, én hogy vagyok. Van szemed!" 14

"Vak elé ne vess gáncsot" (3Mózes 19, 19), azaz a Talmud bölcseinek értelmezésében15: egy apa ne adjon olyan tanácsot a fiúnak, ami árthat neki. A "látás" Georgnak a bűntudatával való szembesülés kínját adja. A bűnbocsánatot pedig el kell nyernie. Betölti hát az atyai ítéletet, és a folyóba veti magát. A vízbe, ami a hagyomány szerint a bűnöktől való megszabadulás őseleme, egyszerre a pusztulás és az örök élet forrása is. Tulajdonképpen nem lett volna szükségszerű ezt az utat választania, hiszen ott volt számára az élet folytatásának esélye: a kényelmes házasság (és egyben a család, a vér továbbvitelének lehetősége). De míg Ödipusz a kényszerű életet választotta, mert az nagyobb büntetés volt számára, mint a halál, Georgnak is a nagyobb áldozatot kellett vállalnia az isteni megbocsátás érdekében. Csak így teljesedhetik be az ödipuszi jóslat, így térhet meg Hádész birodalmába, avagy egy másként értelmezett túlvilágba, és szerezheti meg az Anya nászi ágyát.

Csakhogy a fiú tette nem önálló cselekedet, hanem csupán végrehajtó aktus ("Kiugrott a kapun, űzte valami az úttesten át a vízhez."16) Georg Bendemann az ősi zsidó törvényt követi: az ősök tiszteletét, az atyai parancsnak való föltétlen engedelmeskedést. Életének kioltása tehát nem öngyilkosság a szó valódi értelmében, vagy ha az, akkor csakis az apa szimultán halála által megvalósuló suicidium vice versa - via incestus.

"Kedves szüleim, hiszen mindig szerettelek benneteket!" 17 - kiált még egy utolsót. És a víztükrön a Tízparancsolat eltorzult képe vigyorog vissza ránk, még ittmaradottakra: "Tiszteld atyádat és anyádat, a mint megparancsolta néked az Úr, a te Istened; hogy hosszú ideig élj, és hogy jól legyen dolgod azon a földön, a melyet az Úr, a te Istened ád te néked." (5Móz 5, 16)

John Pinsent: Görög mitológia. Corvina, Budapest, 1995. 34. o.; Uo. a borítón található fotó.
2 Franz Kafka: Naplók, levelek. Európa, Bp, 1981. 98. o
3 Franz Kafka: Ítélet. In: F. K: Bericht für eine Akademie, Jelentés az Akadémiának. Noran, Bp, 1997.
4 Uo., 13. o.
5 Uo.
6 Reggel négy, délben két, este három lábon jár.
7 Kerényi Károly: Görög mitológia.Gondolat, Bp, 1977. 244.o.
8 Ld. 3. lábjegyzet, 33. o.
9 Uo. 19. o.
10 Ld. 2. lábj., uo.
11 Ld. 3. lábj., 23. o.
12 Uo.
13 Haftali Kraus: Zsidó morál és etika, A Derech Erec traktátusai. Bp.1998. 34.o.
14 Ld. 3. lábjegyzet 41.o.
15 Ld. 13. lábj.
16 Uo. 42. o.
17 Uo. 43.o.