Nagy Farkas Dudás Erika
Életre, halálra

(14. lap)

A patakig visz a kertem. A túlparton idegenek laknak, rokonai a szomszédaimnak. Hajnalban zuhogásra ébredtem. Megszoktam a furcsa neszeket. Jobb, ha nem kíváncsiskodom. Azután mégis. Cölöpöket raktak a parthoz közel, a vízbe. Híd lesz, hogy ne kelljen kerülni, ha egymáshoz mennek. Valamikor volt ott egy keskeny deszkapalló. Egyik oldalán egy kötélben lehetett kapaszkodni. A másik parton lévő utcában laktak apai nagyanyámék. Megegyeztek a túlsó kerttulajdonossal, hogy öregapám és apám hidat építenek. Ne kelljen két utcányit kerülni. Ismeretlenek azonban nem használhatták a hidat. Apám dühös volt, ha valaki mégis a hídon, a kerten keresztül jött hozzánk. Tisztességes ember nem jár kerten át, arra való a kapu. Gyorsan tanulnak. Alig melegedtek meg, már feltalálják magukat. Nem kell kerülni. Csak lemennek a kertvégébe, a hídon át, és ott vannak a másiknál. Két nap alatt végeztek, nem csak a két család dolgozott, szinte mindenki közülük. A második nap végén kecskét sütöttek, kihúzták az áramot, én kerestem elő nekik az ötven méteres hosszabbítót. Szólt a zene, világított a villanyégő, a Hold képe lebegett a vízen. A gyerekek visongva jártak ide-oda, az öregebbje is kipróbálta a hidat. Komsinice, komsinice, ajde, probaj, unszolt Mirjana. Összefogtam magamon a pulóvert, elindultam a patak felé. Nappal már megnéztem, tiszta volt a víz. Láttam az alját, az iszapot. Milyen mély az iszap, kérdeztem gyerekkoromban, de soha nem felelt senki. Feneketlennek hittem. A vízen lebegett a Hold, Mirjana mellettem jött. A deszkára léptem, remegett. A zene ritmusát éreztem. Ezen a hídon én már jártam. Elől mentem, utánam anyám. Soha nem mehettem egyedül a vízhez, a hídra sem. Utánunk jött az öreganyám, aki apámnak bort hozott. Nem bízta volna anyámra. A zene remegtette a hidat, a távolság víz és híd között megváltozott, az idő tette. Ráléptem a deszkákra, és követtek. Anyám, és öreganyám a borral. Középtájt megszédültem, valaki elkapta a karomat. Meglepetten fordultam hátra, Mirjana volt. Még csak nem is sikoltott öreganyám, zuhant a vízbe, bele az iszapba, illetlenül felcsúszott a szoknyája, a hófehér, inas térdhajlatra emlékszem, a kötött harisnyára, ahogy leffegett a széles gumiszalag feletti felesleg. Az egyik mamusza a hídra esett. Fekete, oldalt gombos mamusza volt, a másik soha sem lett meg. Belesüppedt az iszapba. Zuhant a vízbe, a sikoly csak később jött, már anyám szájából, anyus, kiáltotta, és már ő is ugrott a vízbe, fogtam a kötelet, mint a görcs. Mirjana a karomat szorította. Apám jött futva, a kertkapuból kiabált, anyám, anyám! Ketten húzták ki a vízből, nem is kapálódzott, ha hagyják ott marad vízbe halva. Engem mindenki elfelejtett, álltam a híd közepén, mozdulatlan. A vén rohadék, hogy hagytam volna vízbe fulladni, hallhattam később épp eleget. Kiszínezve, ezerszer. Hiába mondtam, hogy én is ott voltam, nekem is elmesélte anyám. Ott voltam én egyáltalán? Mirjana noszogatott, ajde, ajde, idi, sta ti je? Átmentem a túlsó partra. Sétálok egyet, mondtam, és két utcányi kerülővel gyalogoltam a házamig. A hídon soha többet, a hídon soha többet. Hajnalig szólt a zene, remegett az ágyam. Álmomban a hídon álltam, és nem törődött velem senki.