Fehér Kriszta
Petra

- írásra termett az idő -

Leszállok a buszról, hazafelé jövök. Egy cimet ízű tonic lötyög kézitáskámban, bal kezemben fénymásolandó vizsgaanyag.

Szürke blokkok, most foldozott járda. Ez itt a gettó. Sellyei nem jön ide lakni, esetleg, ha nagyon muszáj. Túl sok a cigány.

Apró fűben kockás pokróc, két aprócska fehér gyerek, háttal nekem az anyjuk. A számba harapok, szemem a pettyes aszfaltra szorítom, mintha felelősségre vontak volna. Még az előbb rászóltam volna, ahoj, Petra!, de továbbmegyek. Nem látott, de tudja, hogy utam évek óta a háta mögött, vagy függönyön túli arca előtt vezet.

Négy éve ismerem. Négy éve nem beszélek vele. Magam se tudom, mi okból.

Az autóssuliban volt a padtársam. Karcsú, filigrán, diáklányos volt. Azt hittem, ő is egyetemista. Jó humora volt, és megdicsérte gyors kézírásom.

Aztán egyszer a biciklin bevittem a városba. Hátul ült, a csomagtartón, és olyan törékeny, olyan könnyű volt, mint egy madár. Vígan tekertem vele az ökörnyálas boldog őszben, autók jöttek, és mi ismerkedtünk.

Szép arca csak szavai értelmétől vált harmincévessé, ragyogó tekintete semmit nem árult el éveiből és én egyre inkább hüledezve hallgattam halk, kicsit fáradt, szép szavait.

Petra művelt, finom, anyás jelenség. Egyszer voltam nála. Sötét lakása volt és egy hazaérkezésre készülő férje. Meg egy kislánya. Szőke, kedves csöppség.

Beszélgettünk. Az asztalon ültünk, nagy kakaót ittunk mázas bögrékből és kinéztünk a két méterrel odébb vonuló utcára.

Mint Sütő szárnyatlan angyal-asszonyai, olyan. Fájóan más az élete, mint amilyet szellemi tere megkívánna. Egy boldogsága van: a kislány. Félszárnyú boldogság, sután repül. A gyermek a férjéé, nem azé, akit szeretett.

Állatorvosit végzett. Rengeteg állatos könyve van, rengeteg a fényképe. Megnézegetem. Ez itt apu, ez itt anyu, ezek az egyetemista kollégák. Petra bizalmasan egy magas, fekete sráchoz bújva, szemmel láthatóan boldogan. Még egy kép róluk és még néhány. Ő volt nagy szerelme. Akivel jó volt, akivel szinte a házasságáig együtt járt.

Nem merem megkérdezni, akkor hogyhogy D. a férje és kicsinyének apja. Igaz, D. is ott van a képeken. Valami itt nem stimmel. Több variáció pattog agyamban - pillanatnyi vágy, részegség vagy erőszak? Nem tudom.

Petra végzős volt, amikor kislányát várta. Senki nem tudta, hogy áldott állapotban van - na, nem azért, mert D. tagadta volna, hanem be akarta fejezni az iskolát. Terhes nő boncterembe nem mehet, nehogy fertőzést kapjon. Ő vállalta.

A szép, rézkakasos, erdős Losoncról került hozzánk. Kérdem tőle anyanyelvemen: Akkor te tudsz magyarul? A fejét rázza, értelek, de nem beszélek; a szüleim igen.

Egy pillanatra vigasztalan lesz.

Este van. Merre van most D., érdeklődöm. Dolgozik, mondja, és egy új levegővétellel hozzáteszi: dehogy dolgozik, már rég letelt a munkanapja, valamerre elment. Ne félj, látni fogjuk a fehér Škodát, amint megjön.

Apró sütivel kínál. Finom; ő sütötte. Jólesik neki, hogy megdicsérem. A falnak mondja a tényeket: ha lenne formám, őzgerincet is sütnék. Szeretek ilyeneket csinálni.

Naiv vagyok. Egy buta kérdés ontja elém a sorsát. Miért nem veszel? Szeme rámvillan, szájából kilóg a szó, melyből egy mosolyt puhít, sóhajtva leül a székre.

"Nincs pénzem. Nem dolgozom. D. meg nem ad."

Pedig férje jól keres. Illetve tűrhetően. A pénzt nem adja haza. A gyermekre kapott pénz édeskevés, a kislányra költi Petra, itt-ott spórol egy koronát, abból éldegél ő. Az fáj neki, hogy D. szívtelen. Este nem jön haza, csak éjjel, olyankor vacsorát kíván, de a keresetét nem adja.

Ki tudja, most is merre flangál. A múltkor pizzériás számlát talált a szennyesében meg négy belépőt egy diszkóba. Nem szereti Petrát.

A kicsi lány anyja sarkas cipőjében mászkál előttem. Bájos, egészséges, és talán boldog is. Anyuka szereti őt.

"Otthonról sem kapsz pénzt?" Amióta férjhez ment, nem járt otthon. Már Sellyén szült. Sejtem, hogy volt egy túl tömény nyara ennek a nőnek, és még most is az borítja be életét. Pedig amit tudott, idehozott. Az őzgerincforma kiment a fejéből. Így pohárral szaggat kicsi keksz-szerűségeket a tésztából.

Csönd van. Gondolkodom, ő meg réved ki az utcára. Nem nyeli könnyeit, nem hisztis fajta. Nyugodt, kimért, megfontolt.

"Muszáj így élnetek? Nem tudsz a lányoddal máshová menni?" - kérdem, mert muszáj. Nem érdemli ezt a helyzetet.

Rám se néz, úgy mondja. Nincs munka, nincs pénz, nincs hová menni. Még haza se. Ez kisváros, az ember ismeretlen pofával nem kap munkát, még ha diplomája van, akkor sem. Gondolkodott rajta ő is, de nem talált megoldást. Így várja esténként a férjét a kicsivel. Hátha egyszer gondol egyet. Ugyanis nem utálják egymást, és szakmai szinten egész jól elvannak, csak épp nem kellenek egymásnak. Nem találnak annyira egyik a másikhoz, hogy bölcsen együtt élhessenek.

A Škoda megáll az ablak alatt, felvágtat a hosszúcombú, szőke, sovány férj. Köszönt, bemutatkozik és tévét megy nézni.

Pedig normálisnak látszik, mondom, hogyhogy nem tudjátok ezt megbeszélni?

Akaratos, önfejű. Nem férjnek való. Petra hibátlan érveire - más nem maradván - ütéssel válaszolt. És hogy nem is egyszer, vallja a nő. A foteljét tudnám felgyújtani, melyben ül, a gazdájával együtt, úgy megundorodom ettől az elegáns mosolyú fazontól. Hát nem hiszem el.

Munkát keresek. Ehhez kellett a hajtási. Az árát részletre fizetem.

Petra ül nekem háttal a pokrócon, nem merek hozzálépni. Pedig nem kérdezné, miért nem néztem azóta feléje. Két gyermeket őriz a szeme. A kislány négy éve volt akkora, mint most a kisebbik. Vajon az övé lehet?

Egyenes derékkal, magabiztosan, higgadtan játszik a porontyokkal (túlságosan egyforma szőkék, az arcuk is hasonlít), szinte gondtalanul, de kilátástalanul.

Van-e már munkája? Akad-e elég pénz a család fenntartásához?

A járdába süpped tekintetem. Annak idején még egy barátnője sem volt. Meg kéne látogatnom. Szégyellem a pofám.