Fekete J. József
Csöndes unatkozás

 Az ezredvég magyar irodalmáról

Az ezredvég magyar irodalmának nagy kinyilatkoztatása, hogy az író saját tehetségén és szuverén erkölcsiségén kívül semmi és senki másnak nem tartozik felelősséggel. Az irodalmi életben robbanásszerűen érvényre jutó individualista, relativista szellemiség azonban egyelőre csak csonka válaszokat kínál a kérdésekre, pl. hogy mire való az író egy gyökeresen átformálódó, a társadalmi működés új formáival ismerkedő-kísérletező, új életvezetést tanuló országban. Az irodalom csöndes unatkozásra készült fel, az irodalom érdektelenné vélt, a pár ezres olvasótábor se nem oszt, se nem szoroz.

Pedig a magyar a kínai, az orosz, vagy a szlovén mellett valami módon "irodalmi nemzet", mert a költők lettek a nemzet szellemi kivetülései, sorsának mítoszi jelképei, a költők által fogalmazódott meg és tudatosult minden történés, tragédia és végzet, az összetartozás végzete is. Magyarországon legalább két évszázada az irodalom segíti hozzá az embereket sorsuk felismeréséhez. Vajon így lett volna-e Petőfi és Ady nélkül is, akik zsenijük irtózatos erejével szuggerálták az egymást követő nemzedékekbe, hogy a nemzet ethosza nyilvánul meg általuk és minden moccanásuk közügy?

A magyar értelmiség számottevő részében ma az számít evidenciának, hogy a nemzet és az irodalom dolgai különváltak, jelenleg az irodalomnak nincs nemzeti szerepe. S nem minden ok nélkül vélekednek így.

A kilencvenes évek kezdetén az ötvenes években egyszer már kicsúcsosodott népi-urbánus ellentétben elmozdulás volt tapasztalható, ami jószerével szemantikai (jelentéstani) jelegű volt. A klasszikus népi mozgalomhoz képest az elmozdulást az elnevezésben megjelenő "nemzeti" (népi-nemzeti, gúnyos és kissé inszinuáló formában: népnemzeti) némileg jelezte, a liberális oldalra mutató "urbánus" elnevezésben a legtöbb kontextusban "zsidót" kellett érteni. A hagyományokhoz való ambivalens viszonyra, a hagyomány sajátos kezelésmódjára jellemző, hogy az új irodalomelméleti iskolák a kilencvenes évek új kánonigényének szolgálatával többé-kevésbé a nemzeti hagyományt opponálták és a liberális oldalhoz sodródtak ennek folytán, az ehhez az áramlathoz tartozó fiatal generáció újabban egyenesen célba vette a magyar irodalomtörténet egyik-másik életművét.

A magyarság történelmének legtragikusabb századával búcsúzott a második évezredtől: jelenleg a Kárpát-medencében nyolc országba szétszórva él, száma alig haladja meg a Trianon előtti létszámát, közben a környező népek megkétszerezték létszámukat. A magyarországi politika a magyar kisebbségeket föláldozta az internacionalizmus oltárán, Magyarországon pedig a nemzeti érzés és nemzeti összetartozás-igény legkisebb megnyilvánulására is nacionalizmust kiáltott.

Sok a zavar újabban a magyar irodalom fogalma körül. Vannak, akik ingerülten elutasítják a magyar irodalom magyarországi, nemzetiségi és nyugati magyar irodalmakra való tagolását. Egyesek elutasítják az ilyen felosztást, mások külön entitásnak tekintik a külön nemzetrészek külön irodalmát, abban azonban lényegi az egyetértés, hogy a legfontosabb kritérium - a magyar nyelvű irodalom a magyar irodalom. A kisebbségben élés sajátos körülményei között született magyar irodalmi alkotások azonban a sajátos történelem és a sajátos nyelv, illetve az interkulturális hatások folytán nem csupán a magyar nyelvű kultúra rendszeréhez tartoznak. A magyar irodalomról beszélve tehát nem téved az sem, aki magyar irodalmakról beszél. Természetes, hogy a kisebbségi sorban keletkezett műalkotások egy része spontán módon tartalmazza a kisebbség útkeresésének ideológiáit is. Ezeket az ideológiákat és sorsmetaforákat az utóbbi időben szinte kizárólag csak bírálat érte, érvényüket visszamenőleg is igyekezett visszavonni az ideológiakritika és a szövegirodalmi szemlélet egyaránt. Ilyen megkülönböztetés szerint azonban távolról sem beszélhetünk magyar irodalmakról, ha az esztétikailag értékes alkotásokat a magyar irodalom, a kevésbé értékeseket, vagy a sajátos körülmények által ideologizált műveket a kisebbségi magyar irodalom fogalomkörébe utasítjuk. Csak jó, meg rossz irodalom létezik, egyik születése se kötődik földrajzi helyzethez, társadalmi rendszerhez, szociális állapothoz vagy nemzet-pszichológiai karakterekhez. Az érzés, a hangulat, a mindennapi irodalmi életbeli gyakorlat azt az evidenciát engedi, söt serkenti megfogalmazni, hogy csak egy magyar irodalom van. Az egységen belüli sokszínűséggel persze.

Folyóiratok

A magyar irodalmi-kulturális és bölcseleti jellegű folyóiratmezőny, illetőleg struktúra már jó évtized óta el nem csituló vita tárgya. Azt, hogy mennyi, hány efféle folyóirat létezik ma Magyarországon, senki sem tudja. Az állami támogatásra pályázók száma 1998-ban 215 volt, 2000-ben is 147, a Nemzeti Kulturális Alap 158-at, illetve 105 pályázót támogatott. Mindazonáltal még ez a mennyiségi mutató - a tömegtermelés - is lehetetlen állapotot tükröz: képtelenség ugyanis ennyi folyóiratot ellátni színvonalas irodalommal. De még irodalomközeli írásokkal sem. A rendszerváltás után jelentkező folyóiratok közül a legismertebbek: Hitel, Kapu, Liget, Múlt és Jövő, Holmi, Magyar Napló, Nappali Ház, Európai Utas, Holnap, Orpheus, Athenaeum, Café Bábel, Magyar Lettre Internationale, Bíborhold, Emberhalász, Ex Symposion, CET, Függőhíd, Lyukasóra, Törökfürdő, Az Irodalom Visszavág, Szőrös Kő, Előreltolt helyőrség stb.

Azt azonban feltétlenül el kell mondani, hogy a Magyarország határain kívül születő magyar irodalom magyarországi népszerűsítésében éppen a folyóiratok vállalnak programszerű feladatot, amivel nyomatékosítják a magyar irodalom sokszínű egységét.

Költészet

A nyolcvanas-kilencvenes évek során jelentős fordulat következett be a magyar költészetben és értésében: nevezetesen, hogy úgy tűnik, végképp megszűnt annak a képviseleti-küldetéses-feladatközpontú költőmodellnek a dominanciája, amelynek a felbomlása a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a Tandori Dezső és Petri György nevéhez fűződő poétikai és költői szerepbeli, önértelmezési változásokkal kezdődött meg, az egy nagyobb közösség, esetleg a nemzet "reprezentációját" vállaló költői magatartás folyamatosan kiüresedett. A kilencvenes évek legnagyobb hatású változatait az a fordulat alapozta meg, amelynek kezdeményezői közt elsősorban Tandori Dezső, Petri György, Oravecz Imre és Tolnai Ottó, továbbírói közt pedig Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre és Kovács András Ferenc emelendő ki. Ha van eleven örökség, közvetlen kapcsolódási pont, amit a kortárs magyar líra fiatalabb generációja élő, közvetlen hagyományként átvett és átvehet, akkor az nyilvánvalóan ebben a költői szerepet felülvizsgáló, deszakralizáló, a lírikusi egzisztencia autoritását megkérdőjelező, a nyelvet depoetizáló paradigmában ragadható meg. A kortárs líra poétikai kérdésirányainak egy lehetséges változatát képviseli Kukorelly Endre költészete. Ennek az alulretorizált, profán nyelvből építkező formációnak mindenekelőtt abban nyilvánul meg az érdekessége, hogy megkísérli kijátszani az olyan olvasásmódot, mely a kohézióképzés formalizálhatóságához vezetne. A radikális eldönthetetlenségekkel, a nyelvi folyamatok kontrolállhatatlanságával való szembesülés Kukorelly lírájában abból ered, hogy a versek beszélője mint saját szövegének olvasója olyan redukálhatatlan feszültségekre bukkan, melyek alapján rákérdezhet nyelvben való bennfoglaltságának paramétereire és előfeltevéseire. A kortárs magyar nyelvű líra talán legsokoldalúbb teljesítménye fűződik Kovács András Ferenc nevéhez. Ez egyben azt is jelenti, hogy e költői életmű a 90-es évek második felére "interkanonikus" pozícióba került, ami jelzi megközelíthetőségének sokrétűségét is. Nála a kanonizáló interpretációk legfontosabb kérdésirányait az jellemezte, hogy az intertextuális technikák, a költészeti mnemotechnika, a páratlanul sokrétű formakészlet, a legkülönbözőbb magyar- és világirodalmi történeti formációkkal fenntartott dialógus, ugyanakkor a versben beszélő hang eredetének felszámolása, a különféle maszkok cserélhetősége stb. miként jelölik önnön hermeneutikai meghatározottságukat. Kovács András Ferenc eddigi életműve a kulturális memória korszakküszöb utáni tapasztalatát vonja be a magyar líraolvasás horizontjába.

A két legfiatalabb költőgeneráció - a nyolcvanas és a kilencvenes években indultak - nem szakított radikálisan az őket megelőző nemzedékekkel, poétikailag tehát azok a tendenciák folytatódnak, amelyek a hatvanas-hetvenes évek fordulóján jelentkeztek. A képviseleti modell öröksége még korántsem tekinthető nem létezőnek, hiszen a vele való szembeszállás elhúzódása (Petri, Tandori, majd később Garaczi, Kukorelly, Parti Nagy, Kovács András Ferenc) éppenséggel hatásának tartósságáról tanúskodik.

Keresztury Tibor az ezredforduló magyar lírájában három fő irányt érez dominánsnak, amelyek főbb jellemzői címszavakban a következők:

1. népi, vallomásos, látomásos, alanyi, küldetéses, önmitológiát vagy történetet építő, érzelmekről és "nagy" kérdésekről szenvedélyesen beszélő, tragikus távlatokat felmutató, patetikus, metaforikus, díszített nyelvű,
2. tárgyias, hermetikus, rejtőzködő, objektív, intellektuális, gondolati, nagy igazságokat sokszor szentenciózusan kijelentő, érzelmekről visszafogottan beszélő, patetikus, szépen hangzó, jólformált,
3. depoetizált, ironikus, groteszk, önlefokozó, gúnyos, kisszerű, mindennapi, provokatív, beszélt nyelvi elemeket (sokszor a maguk pongyolaságában) alkalmazó, bölcseleti igényű, magas önreflexiós szintű, nyelvi megelőzöttség-tudatos, nyelvjátékos, a lírai ént a centrumból kimozdító, újraszituáló, neoavantgarde hagyományra is támaszkodó poézis.

Mindenfélékből Pantheont címmel 1997-ben napvilágot látott egy olyan kötet, amely kortárs költészeti antológiaként határozta meg önmagát, a mai magyar líra "tükörképeként", "arcképcsarnokaként" jelentette be funkcióját, s mintegy 150 szerző alkotásait közölte.... A kötet szerkesztése abból az elvből indult ki, hogy mindenféle jelenben íródott szöveg egyenrangú és befogadása során is erre apellál. Magyarországon egyébként évente mintegy 400 verseskönyv jelenik meg.

Próza

A magyar széppróza alakulásában 1986 jelképes évszámnak tekinthető. Ugyan az irodalmi hagyományban bekövetkezett változások legalább a hetvenes évekig vezethetők vissza, a Bevezetés a szépirodalomba (Esterházy Péter) és az Emlékiratok könyve (Nádas Péter) döntő módon járult hozzá a komoly változásokon átesett, politikai kötöttségeitől mindinkább szabadulni igyekvő szövegalkotás és műértelmezés új lehetőségeinek, keretfeltételeinek megszilárdításához. Esterházy Péter és Nádas Péter nagyszabású alkotásai - természetesen elválaszthatatlanul Mészöly Miklós mind terjedelme, mind sokszínűsége, mind színvonala miatt már régebb óta kikerülhetetlen életművétől - ugyanis nem pusztán folytatták a korábbi kezdeményezéseket és törekvéseket, hanem olyan értelmezôi látószögeket jelöltek ki, amelyek a közeli múlt és a közeljövő irodalmának olvasási tapasztalatait egyaránt meghatározták. Meghatározták tehát ama kötetek befogadástörténetét is, amelyek a valóságos prózai tűzijátékot hozó 1992-es évet keverték a jelképesség gyanújába. Ekkor jelent meg Bodor Ádám Sinistra körzete, Garaczi László Nincs alvás!-a és Márton László Átkelés az üvegenje.

A Nincs alvás! és az Átkelés az üvegen között az elbeszélői szólam rendhagyó rétegzettsége, valós és kitalált határának átjárhatóvá tétele, a nyelvi leleményeknek juttatott kiemelkedô szerep, az utalások föltűnôen nagy száma, a szövegköziség értelemképzô funkciójának alapvetô hangsúlyozása szoros rokonságot teremt, ám terjedelmileg-műfajilag a két kötet két szélsôséget jelenít meg: az elôbbi jórészt rövidtörténetek gyűjteménye, az utóbbi nagyregény; az elôbbi végletesen redukált-fragmentarizált (de igencsak széttartóan sokszínű), az utóbbi viszont végletesen extenzív-enciklopedikus (de közel sem egészelvűen egységesített) kompozíció benyomását/látszatát keltheti. Bodor Ádám Sinistra körzete nehezen illeszthető ebbe a távlatba, hiszen Márton és Garaczi prózaművészetéhez képest erősen értékőrző, hagyományőrző poétikai törekvésekkel jellemezhetô. Tar Sándor mind többre értékelt novellái közül (A mi utcánk, 1995, válogatott gyűjteményes kötetként a Nóra jön, 2000) - meggyőződésem szerint - szintén azok ítélhetők a legsikerültebbeknek, amelyek a szociális érdekeltségű, szociografikus, esetleg jelképes cselekményvezetést úgy teszik párbeszédképessé, egy nehezen skatulyázható prózaeszmény esztétikailag hatékony közvetítőjévé, hogy a peremre szorultaknak való hangadás (erkölcsileg sem közömbös) műveletét az elbeszélői szólam elbizonytalanításával társítják.

Nem egyszerű válaszolnunk arra a kérdésre, a kilencvenes évek prózája karakterizálható-e a történet "visszavételének" (rehabilitációjának) címkéje révén. A válaszadást nehezíti, hogy a nyolcvanas éveket követően már nem látszik fönnállni irodalom és kritika egymást erősítő, termékeny kölcsönhatása: történet és elbeszélés kétosztatú szembeállítása például több szempontból alkalmatlannak tartható a kortárs széppróza esztétikai fejleményeinek kellően összetett leírására. Az ezredforduló magyar prózájának történetelvűségét azonban olyan példák erősítik, mint Závada Pál Jadviga párnája, és Esterházy Péter Harmonia Caelestis című sikerregényei.