Fekete J. József
Boško Krstić mondatai

Boško Krstić: Vízöntő. Forum Könyvkiadó. Újvidék. 2001

" Akárha festett kép volna, s nem maga az élet..."
Boško Krstić

A Vízöntő - és ezt a Forum-kiadvány nem jelzi -, második, magyarul megjelent regénye a szabadkai szerzőnek: 1996-ban az egy évvel korábban az év regényévé nominált Kaštel Beringert jelentette meg a budapesti Orpheus Kiadó A Behringer-kastély címmel. Hogy honnét ez a magyar nyelvterületen belüli érdeklődés, a megjelenéseket a könyvszakma átfutási idejét ismerve szinte szinkronidejű nyomon követés egy szerbül író szerző munkái iránt? Talán az irodalmi regionalizmusnak az a földrajzilag, történelmileg, lélektanilag azonosítható megnyilvánulása, amely felismerhetővé teszi a magyar olvasó számára is a regények helyszíneit, szerepeltetett típusait, a történéseket. Talán az az írói eljárás, és nem utolsó sorban tehetség, amely lehetővé teszi a lényegtelennek tűnő eseményeknek a lényegessé emelését, a fantáziátlan környezetnek, a szociális nihilnek az irodalom általi érdekfeszítővé tételét, egyáltalán irodalommá értékesülését. Meggyőződésem szerint ez utóbbi.

Bodor Ádám mondja/írja erről az adottságról és tehetségről Balla Zsófia kérdéseire válaszolva A börtön szaga (Magvető. Bp., 2001) című könyvében, igaz kissé távoli, de annál sematikusabban szemléletes összehasonlítást keresve: " Latin-Amerika innen nézve nagyon egzotikus táj, tele vámpírral, lajhárral, örvös pekarival, titokzatos asszonyokkal és átitatva egy olyan izgalmas mesztic kultúrával és identitással, amelynek a mélységeiről nekünk itt fogalmunk sincs. Közelről mégis úgy néz ki - azért mondom, mert megfordultam arrafelé -, az emberi egzisztencia kérdései, azok a késztetések, amelyek mindig az alkotás hátterében állnak, jobbára ugyanazok, mint a mi földrészünk kietlenebb vidékein. Mi ezeket a latin-amerikai történeteket - kiötölhette volna őket Gogol, Dosztojevszkij vagy Babel is - egy hallatlanul színes környezet fülledt légkörével együtt kapjuk, amelyet betölt a papagájok rikácsolása. Kelet-Európa kétségkívül nem ennyire egzotikus táj, errefelé ridegebb szelek fújnak, legfönnebb egy kis medvetáncoltatásra futja, mégis mindkét térség a harmadik világ fenyegetésében él, annak belső, anakronisztikus viszonyaival egyetemben. És egy ilyen anakronisztikus térségben rendkívüli dolgok, csodák történhetnek. Mi sem természetesebb, mint az például, hogy az utcákon éjjelente megjelennek az egyszarvúak. Csodák, mesébe illő események sohasem a gazdagok közelében, hanem a szegények világában történnek. Az élet túlságosan egyhangú, a kiszolgáltatottság, a reménytelenség érzése elnyom minden egyebet, ettől merészebben álmodoznak az errefelé lakó népek. [...] Mert Kelet-Európa minden elesettsége, reménytelensége dacára éppoly termékenyítő, inspiráló és sugárzó táj - Csernobillal együtt, ha úgy tetszik -, amelynek a varázsától szabadulni alig lehet. Amennyire taszít indulatos, durva, egyszersmind képtelen belső viszonyaival, morális szennyezettségével, annyira fogva is tart épp ezek által, képtelenség tőle elszakadni. Ambivalens állapot ez, feloldása csak a képzeletben, látomások lebegésében történhet meg."

Az idézet szinte mindent elmond Krstić látás- és látomásvilágáról: álmok álmodói népesítik be a nincstelenségtől porló tájat, amelyben ismerős falak között ismerős alakok titkokat hordozó sorsukkal várják a csodát, ám ha cselekedni, tenni akarnak érte, a jobbítás szándékát csírájában gázolja el a láthatatlan diktatúra, amelynek szorításában csupán a csodákban lehet és szabad hinni és reménykedni. Itt vagyunk, megérkeztünk. Ez már nem Latin-Amerika, hanem Közép-Kelet-Európa.

Krstićnek nagy tehetsége van ennek a köztes világnak a megjelenítésére. Leírása - közhelyszerűen mondva -, mintha lassított filmet pergetne előttünk, a lankadt, enervált mozdulatok mögött gondolatok feslenek föl, s miként a mozdulatok úsznak a térben, úgy tűnnek tova a villanó gondolatfoszlányok. Gyönyörű mondatok ezek: valami tárgyi konkrétum hozza sodrásba a nyelvet, s máris messzire rugaszkodtunk a tárgytól, az emlékek valószerűsége és a környezet valószerűtlensége között lebegő tudat gondolat-suhanását látjuk magunk előtt, éppen csak egy elnyújtott pillanatra, amíg egy-egy reflexszerű mozdulat ingerszegény terét, a már-már üresjáratban dohogó tudat fordulása tölti ki, miként a tárgyról tárgyra sikló tekintet nem csupán a tér mélységét fogná át, hanem az időből is kikanyarítana egy szeletet. Mintha valójában csak filmet néznénk, amelyben a reális történetnek valami valóságfölötti jelentéssel telnének meg. Tulajdonképpen mindent látunk, mindent értünk, ám a pergő filmben semmi sem az, mint aminek látszik.

Az elbeszélés mindent különössé változtat, különös kapuk, különös ablakok tűnnek fel a városban, mögöttük ugyancsak fura alakokkal, olyanokkal, mint Andrija, akiről Jan Roman, a regényt indító és záró hős " hiába tudakolta, hogy hová valósi, mióta tartózkodik itt, van-e valakije, mivel foglalkozik, és miből él? Csak később döbbent rá, hogy barátja tulajdonképpen sehova se jár, ki sem teszi az udvarból a lábát, és hogy a galambok mindennapos röptetésével tulajdon lelkét röpteti, hogy így tett szert a széles kitekintés élményére, amelyre a városnak abból a mélyen fekvő részéből másként nem lett volna módja. Az is lehet, hogy megunva a magányt, a galambokkal hívó jeleket küldött valakinek, ahogyan őt is idehívta." Itt kezdődik a mágikus realizmus - amit sokan a fantasztikummal tévesztenek össze -, az amit annyira csodálunk a latin-amerikai szerzőknél; ám igaz, itt kevesebb a papagáj és több a galamb, kevesebb a jázminillatú mesztic nő, de a nagy szerelem itt is illatozik, ám az ott és itt, Kelet-Európában (kicsit már a Balkánon) élők egzisztenciális késztetése, sivár nyomora között nem csak nagy a hasonlatosság, hanem szinte az egybevágóságig egymásra lehet képezni a két miliő benépesítőinek szellemi karakter-képletét. Hogy ezt az egzisztenciális nyomort, kulturális elmaradottságot, a világ gazdagabb részével szembeni ellenállást le lehessen írni, teremtő fantáziára van szükség. Ebből a fantáziából fakadnak Boško Krstić különösségei is; az álom és nő közötti lebegés, a pincér tenyeréről padlóra csapódó szódásüveg és borospalack, a világ középpontját meglelni vélő galambok röpte.

Persze az a gond, hogy a fantázia képtelen olyan abszurditásokat kifundálni, mint amit az élet produkálhat: érezzük a Krstić által nyomatékosított kép groteszkségét: az aszály sújtotta városban a szegények sorban állnak a vízért, a gazdagok majd tőlük veszik meg - továbbra is megjátszván felsőbbrendűségük illúzióját -, a városvezetés pedig ingyen-szórakozást biztosít számukra: középkori haláltáncba fonódva vonulnak így a kút felé a megalázott, jobbra érdemes polgárok: ők az egzisztenciájukért küzdenek, amíg a tehetősek lefölözik a nyomorúságukat is. A város szívében kanyargó sor, a vízért sorbanállók sohasem apadó sora jelképpé magasztosul, az értelmetlenség racionalizmusát sugározza magából. Körötte pedig a " gonoszság szálai úgy összekuszálódtak, hogy hihetetlen fejleményekhez vezettek: a jó emberek valóságos démonokká lettek, a gyöngédek kegyetlenekké meg vérengzőkké, a szótlanok és békések szónoklatokba kezdtek, lincselések élére álltak." Túl sematikus a kép? Nem: a világ jár ilyen naiv rugókon, az esztelenség köreit az ember zárja maga köré. Kafkai abszurd a szituáció ebben a regényben is: valahol megvádolnak egyeseket, valahol ítéletet hoznak és az ítéletet végre is hajtják, anélkül, hogy bárki bármit is tudna a dolgok működési mechanizmusáról. Az állandó feszültségek közepette az egymás felé igyekvő, de a sors folytán egymás mellett elmenő emberek keresik a boldogságukat (szabadságukat) ebben a regényben, melyben folyamatosan keveredik a realitás, a groteszk torzítás, a sejtelmes álom, a jelképes tömörség. A mű feszített íve és a realitást átszövő, borzongató misztikuma nem a fabula gyermeke: Boško Krstić mondatai azok a főszereplők, akik a magyar fordításban is helytálló, izgalmas regényt sziporkázó szellemi élménnyé emelték.