Fekete J. József
Töprengések

A népi vallásosságról

Silling István idestova három évtizede gyűjti szellemi néprajzunk kincseit, amibol több kötetnyit közre is adott: a kupuszinai népballadákat és balladás dalokat tartalmazó Ismeretlen anyám című gyűjteményt 1989-ben, a kupuszinai népi imádságokat és ráolvasásokat tartalmazó Boldogasszony ablakábant 1992-ben, a vajdasági népi vallásosságról írt tanulmányait tartalmazó Templomok, szentek, imádságok kötetet 1994-ben, majd a vajdasági archaikus népi imádságokat bemutató Kínján esék esete című füzetet 1995-ben. Ez utóbbiban előlegezte az 1997-es Kakasok szólalnak, Máriát kiáltanak című gyűjtemény anyagát, ugyanis az Én lefekszek én ágyamba... kezdetű, úgynevezett Esti ima variációi mellett számos példát hoz a Kakasos imára, vagyis a Reggeli imádságra, ami a kötetben szereplő vizsgálódásának egyedüli tárgyát képezi.

Az archaikus népi ima mindmáig való fennmaradása az Isten iránti tántoríthatatlan bizalom jeleként értelmezhető. Ugyanakkor archaikus apokrif imáink a népköltészeti alkotások több szép hagyományát örökítették tovább: így a dramatizált előadásmódot, jelezvén, hogy vidékünkön gazdag tradíciója lehetett a népi színjátszásnak, a passiójátékok eloadásának bizonyára; a balladai tömörségre törekvő szerkesztést, elkerülvén általa az epikus terjengősséget; a képes beszédet; példázván, hogy a kollektív alkotói hozzájárulásban résztvevők számára nem csak a mit, hanem a hogyan (mondani) kérdése is fontos cél, illetve eredmény volt; így beszélhetünk az imáról mint költészeti termékről.

Bátorító az a bőség, amiből a szerző válogathatott, kutatván egyazon imádság alapsorainak és szimbólumainak variációs lehetőségeit - és a könyvében kifejezett derűlátása, miszerint az apokrif imák még mindig gyűjthetők vidékünkön -, ugyanis a vizsgált Kakasos ima a magyar nyelv területének egyes vidékein gyakorlatilag ismeretlen. Pedig olyannyira ősi, hogy éppen a sötétséget és a fényt elválasztó kakas jelképében egyszerre jelennek meg a magyarság régi és új vallásának elemei, összekapcsolván a pogány kozmogóniát az Evangélium tanításával. Ez az ima, egyfajta apokrif eukarisztia nyomán folyton emlékeztet, hogy bár "a halált nem kerülheti el az imádkozó, de az Istentől való elvetettséget, az örök kárhozatot igen."

A szellemi folklór vallásos elemeinek gyűjtése és tanulmányokban való feldolgozása mellett külön érdeklődéssel fordul a szerző a szentelmények, a szakrális terek irányába, amibol a tavaly megjelent könyve, a Megszentelt jeleink tanúskodik, és lingvisztikai vizsgálódásait hamarosan könyv alakban tárja elénk Népi imádságaink nyelvezete című doktori értekezésében.

Mindez előtörténete mostani, Vallási néphagyomány című tanulmánygyűjteményének, és ez az előtörténet szabja meg a kötet szerkezetét is. Az első fejezetben az imák és az imádkozók jellemző jegyeit taglalja, és párhuzamot von a magyar és a délszláv népi imádságok között, a másodikban a népi vallásosságnak a szentekhez kapcsolódó kultuszait sorakoztatja fel, a harmadikban a szakrális terekkel foglalkozik, külön és kiemelkedően a kupuszinai temető néprajzát írva meg, ugyanakkor sorra veszi a kápolnákat és kálváriákat is. A negyedik fejezetben írásos nyomokon járva a szépirodalomtól kezdve a leltárkönyvekig búvárkodva kutatja a népi vallásosság jeleit és jegyeit.

Silling István kutatási területének földrajzi behatárolása némely esetben kiterjed a teljes Vajdaságra, ám magva a Zombor központú Nyugat-Bácska vegyes lakosságú vidéke, mintegy huszonöt falu és város, köztük kiemelten a szerző szülő- és lakóhelye, Kupuszina. Ebből eredően figyelme nem korlátozódhat csupán a magyar ajkú lakosság hagyományainak felkutatására, hanem párhuzamosan vizsgálja a magyarsággal együtt elő délszláv lakosság etnográfiai tradícióit és a kettő összevetéséből szűri ki az interetnikus és interkulturális tanulságot. Hiszen a más nyelvű, de azonos vallású közösségek szokásai gyakorta egyazon helyen és egyazon szokásrend szerint nyilvánulnak meg, mint például Doroszlón, a Mária-kegyhelyen, ahová egyaránt járnak magyarok, sokácok, bunyevácok, németek, szlovákok, cigányok. Miként a kutatás feltárta, a bácskai nagytájban e népekkel együtt élő görögkeleti vallású szerbeknél is megtalálható az archaikus népi imádság, akárcsak a szabadtéri szentelmények, a vodicák, a szentkutak, és az azokat jelölő szobrok, keresztek, kápolnák. A szerb népi imádságok interetnikus jegyeinek, illetve a magyar és délszláv népi imádságok párhuzamainak vizsgálata során kiderült, hogy a szerb nyelvi és ortodox vallási közösségben is olyan értékes leletekben tárul föl az áhítatosság hivatalos liturgia melletti gyakorlásának középkori lírai-epikus-drámai tradíciója, mint a vajdasági magyarok népi hagyományaiban, amelynek vallási vonatkozásait a múlt század hatvanas-hetvenes éveitől gyűjtik rendszeresen és módszeresen, valamint értelmezik a szakemberek, mindenek előtt Silling István. Tőle tudjuk meg, hogy a népi vallásosság kutatása tulajdonképpen egy évszázaddal korábban kezdodött, mégpedig vidékünkön a szláv nyelvtelületről származik az első példa: Vladimir Kačanovskij 1881-ben tette közzé Apokrifne molitve, gatanja i priče című gyűjtését, amivel szakterminológiai megoldást is adott, amikor a népi imádságokat apokrifeknek nevezte. Kálmány Lajos tíz évvel később, 1891-ben publikált hasonló szövegeket, vagyis népi imádságokat. A vajdasági szláv nyelvterületen 1929-ben Ive Prčity adott közre tizenhárom népi imádságot Bunjevačke narodne pisme címen, majd nagy szünet következett - s az újabb, vidékünkön folytatott szláv gyűjtés (1992) is Silling István, valamint Beszédes Valéria nevéhez fűződik, Silling István a Zombor környéki szerbek és bunyevácok körében gyűjtött és fedezte fel a magyar és szláv középkori népi vallásos költészet egybevágóságait és hasonlóságait.

A kutató figyelme azonban nem csupán az imádságok vallási, költészeti és esztétikai valamint nyelvi vonatkozásaira terjed ki, hanem azon túl mutatva megvizsgálja azokat, akik ezen imádságokat elmondják, kiemelvén így a laikus vallási társulatok szociokulturális szerepét és megvizsgálva a kántortanítók, kántorok ténykedését. Szinte természetes, hogy ezt követően érdeklődése azok irányába fordul, akikhez a fohászok szólnak: így lesz vizsgálat tárgyává Szent Anna és Nepomuki Szent János tisztelete, a nyugat-bácskai Jézus Szíve-kultusz társadalomtörténeti vonatkozásai, a szőlőskertek védőszentjeinek vagy a kenyérnek a tisztelete, a kupuszinai kisszombati vigília és az Úrnapi körmenet. Következő témakörként önmagából adódik annak a helynek a vizsgálata, ahol az ima, a fohász elhangzik. A szakrális terek vizsgálata során érzékletes tanulmányt írt Silling István a kupuszinai temető néprajzáról, a védőszentkultusz kutatásának keretében a kápolnákról, majd a kálváriákról, végül pedig a népi vallásosság irodalmi lecsapódásait is végigköveti két Herceg-regényben, Bogoboj Atanackovic elbeszélésében, Mikó Pál szentföldi zarándokkönyvében, régi vagyonleltárakban, egyházi jóváhagyás nélkül terjesztett szépénekeket tartalmazó füzetekben, az úgynevezett szent ponyvában.

Silling István Vallási néphagyomány című tanulmánykötete tehát teljes körű elméleti alapvetése a népi vallásosság kutatásának és tanulmányozásának, sarkalatos munka, amelyben három évtized tapasztalata gyülemlett fel. Silling István ugyan nem első, kezdeményező kutatója a vajdasági heterogén népközösség archaikus és apokrif, laikus hitvilágának, de immár a legelső: nevéhez fűződik az első idevágó tanulmánykötet, a legteljesebb szöveggyűjtés és immár a legátfogóbb, legalaposabb tanulmánykötet, ami a szerzőt a téma legrátermettebb és legalaposabb kutatójává emeli.