Fekete J. József
Töprengések

Magasfeszültségben

Varga Sándor ritkán, pontosabban időszakonként megszólaló költő, ilyenkor versei megjelennek a Hídban, a Kilátóban, a Családi Körben és a Hét Napban, aztán hónapokig, évekig is hallgat. Töprengő, tépelődő alkat, aki egyszerre és azonos indulati hőfokon - magasfeszültségben - viaskodik a hallgatással és a megszólalással. Morális és humánus hevületben fogant mondatai hosszan, lassan érlelődnek, aztán egyszerre csak kirobbannak a készre formált verssorok. Elegendő hogy egy váratlan kép, egy elhangzott mondat, egy esemény felnyissa a belső szelencét, amelyből már artikuláltan, a szó poétikájának rendszerébe öltve bukkan elő a vers. Éppen az átgondoltság és a megfontoltság következtében fegyelmezett formában, nem egyszer a játékosság és egyben az irónia felhangjait csendítve, de mindig a múlandóság és az erkölcsi erózió tudatában lévő ember rezignált melankóliájával szólítva meg az olvasót.

Varga Sándort különös, paradox módon indulatos lobbanékonysága tette halk szavú, ritkán megszólaló költővé. Lapokban, folyóiratokban megjelent verseit most gyűjtötte kötetbe, amely esztétikai értékeivel szemlélteti a vers belső érlelődésének három és fél évtizedes szakaszát, és bizonyítja, hogy a jó vers időálló. A Belémfalazottan kötet tulajdonképpen válogatott versek gyűjteménye, amely feltárja, hogy a harminc évvel ezelőtt írt költemények semmit se koptak meg az eltelt idő alatt, sőt, mintha valami titkos látnoki erő teremtette volna őket, időszerűségük a kilencvenes években új hangsúlyt nyert.

A korai versei közül néhányon még érződik a nagyot mondani szándéka: az a rövidzárlat, amely a belső indulat és az annak kifejezésére szolgáló eszköztár elégtelensége között támad. Ilyenkor több a költőben a mondanivaló mint a mesterség, ilyenkor mondjuk, hogy " nincs rá szava" . Elég csak a szövegtesttől elszigetelni némely dagályos kifejezést, mint például " koponya nagyságú örömök" , " dalaim felsebbzett szárnyalásán" , " lánytest-sirályvijjogását" , " koponyamély szavakká" - s máris világossá válik előttünk, nincs az a vers, amely költői képpé tudná magasztosítani e sorokat, hacsak nem az ifjonti érzelemrobbanás.

Időközben Varga Sándor tanult is a költészettől, s kötete igazolja, hogy jó tanítókat választott, olyanokat, akiknek műve útmutatóul szolgálhatott saját versvilágának kiépítésében. Kapásból sorolhatom ide József Attila, Weöres Sándor, Juhász Ferenc nevét, talán még Nagy Lászlóét is, bár ő inkább csak hangulatilag van jelen Varga Sándor költői világában, míg a többiek költészete teljes lenyomatot hagyott a szerző gondolati és formai világában. Ebben a világban a rövid versmondatok az egymástól mérhetetlenül távoli dolgokat közelítik egymáshoz, de nem csak a feszültségteremtés szándékával, hanem ezáltal fogalmazzák meg a kozmikus rend iránti vágyat, a földi káosz elutasítását és a megmásíthatatlanba való keresztény beletörődést. A köznapi látványtól az egzisztenciális kiszolgáltatottság félelmei között a bölcseleti töprengések és a gondolkodó ember reflexiói felé lendülő versek szavai, mondatai könnyedén perdülnek át a nyelven, s súlyosan koppanva kezdik görgetni a gondolatokat az olvasóban. Ezeket a verseket lehet mondani is, nem csak olvasni. Nincs semmi felesleges a sorokban, remek kis miniatűrök sorjáznak a kötetben, meg se állhatom, hogy ízelítőül ide ne másoljam a Délutáni tűnődés záró négy strófáját: " ülök csalódottan üresen / szemed kékjében / a tengert keresem // és azon tűnődöm / hogy talán / nekem nem is volt hazám // csak egy föld ahol születtem / ahol egyszer majd / földbe kerül testem // vagy talán én sem voltam / és vagyok / minden csak tünemény / mint a hullócsillagok" .

Három és fél évtizedes munkája során sajátos versvilágot teremtett Varga Sándor, ami csak így, kötetbe gyűjtve járható be igazán. Hatvanhat vers, alig több, mint hatvanhat mondat egy életről, hazátlanságról, kisebbségről, az elmúlásról, a közelmúlt aktuálpolitikájáról, szerelemről, hitről, a nyelv lehetőségeiről. Kár lenne nem elolvasni.