Netittia K. Froese
Abi al-Maarri és a másolt valóság

- Hozsanna az olvasónak! - préselte át ritkás, és igencsak rossz állapotban lévő fogai gátján a megszokás álmosítóan monoton szavait, netán a délelőtt folytán elfogyasztott nedűk, erjesztett és égetett szeszek tompították le szavát, minden esetre szemmel láthatóan kedvetlenül köszöntötte Umar ibn Abi al-Maarri, a magányának 26.666-ik napját a scripróriumába beléptével megtörő Ibn al-Mukaffa Mahfúzt, ölének gyümölcsét. Közben azt gondolta a magány elíziumába vonult bölcs, hogy miként is lehet ezen aggastyán az ő nemesen terméktelen ölének gyümölcse, ha még neve sem őrzi a vérségi szál nyomát? Vagy éppen arra az ősi, a magiori néptől származó szentenciára gondolt, miszerint badarság olyan embertől tanácsot kérni, aki dél előtt bort iszik. Éppenséggel arra is gondolhatott, hogy milyen nehézségek közepette, és főként milyen eredményességgel tudná megfogalmazni a minaret csúcsába vezető csigalépcső, és az asztalán bizonytalan lánggal lobogó, a kialvás ellen bágyadtan viaskodó faggyúgyertya füstjének magasba törő, körkörös íve közötti hasonlóságot. Esetleg egy fekete-afrikai nőre, Bafitinire, Birahima anyjára is gondolhatott, aki a fenekén járt, fekélyes lábát pedig folyton a levegőben lógatta, s majdnem elvérzett a körülmetélése során, s akit a bambara fajtából való Muossokoroni boszorkány mentett meg az elevenen rothadást jelentő élet számára, s akiről valaha majd Allah nem tartozik címmel regényt ír Ahmadou Kourouma. Legbizonyosabb azonban, hogy egy másik pennatársának, Nicolaus fráternek a sorait memorizálta leendő műve számára: "a lágytojásos kehelyke felborult a reggeliző tálcán, mikor Carolina hirtelen felhúzta térdeit a steppelt paplan alatt, a sárga lé engedelmesen kanyargott a gravitáció útjain, egyik ága a paplanon, le és bele a bóbita-papucsba, másik ága szépen körülölelte a piros St.Moritz cigaretta-dobozt, gondosan összeragasztotta a szeszélyesen kiálló szivarvégeket, a fekete számlapú karóra üvegéről gyáván visszacsúszott, megelégedett, hogy egy cipőkanál lyukába folyjék, és felindítva, félig már fagyva a tárgyaknak előírt tökéletes bánatot, kilehelte lelkét egy összegyűrt fehér papírszalvéta szirmaiban, - a tojáslé jeges érintésétől egy szirom ezredmilliméterre kinyílt, és a maga papír- és selyem-nyelvén alig hallható reccsenő hangot adott..."

- Hozsanna az olvasónak! - ismételte meg, most már motyogva, és ezüstszín szakállal ékes álla mellére hanyatlott. Abi al-Maarri ekkor már huzamosabb ideje feléje se nézett az Efezusi betűk munkacímű dolgozatának, a posztmodern alkímia bölcseleti alapvetésének, a Bölcsesség Köve tautológ tézisregényének, ugyanis sorsdöntő dilemmájából képtelen volt kievickélni. Műve ugyanis azt volt hivatott igazolni, hogy felesleges bármilyen erőfeszítés, alkímia és natúra-halandzsa, fohász és purparlé diabolica, a Bölcsek Köve, a Lapis Philosophorum, a titkos laboratóriumok titkos fülkéinek még titkosabb eszközeivel kotyvasztott ultima materia nem létezik. Ám azzal, hogy halbőrbe kötött könyvének oldalait megtölti erre vonatkozó érveivel, felsorakoztatja mellé ellenérveit, megteremti a nem létezőt, a Bölcsek Kövét, a Megvilágosodás Nagyszerű Lámpását, amivel azonban elpusztítja saját érvelését, saját művét és teremtményét, hiszen általa létezővé tette a nem létezőt, amelynek létezése cáfolja önmagát. A Nagy Bölcselő általában idáig jutott el gondolatmenetében, mire elszunnyadt. Tiszta perceiben ezért inkább másik kedvenc témájához fordult, a Befejezhetetlenség Regényéhez, amit bensőségesebb pillanataiban az egyszerűség kedvéért Lop-Artnak, vagy igazán családias zsargonban Szajrénak nevezett. Ennek leendő megalkotásához pedig kellett a jó memória, az ezerszirmú emlékezet.

- A por. Ettől kellene szabadulnunk itt, a sivatag közepén - mondta a terembe fejét meghajtva belépő Mahfúz, kunkori orrú papucsával pormacskákat rúgva a mennyezet felé, kaftánja bő ujját pedig meglengetve a lépcső mellett futó, girlandos faragású rózsafakorlát fölött. Nem lehet tőle élni, lám, bölcs gondolataid lejegyzésének pilléréül szolgáló írólapodon sorjázó fétiseid, szobrocskáid, festett képeid is immár a hamu színét öltötték magukra és hamarosan a fölismerhetetlenségig hasonlítanak majd egymásra, ó, nagytudású Umar ibn Abi al-Maarri, a bölcsek bölcse, hogy Allah növessze szakállad és számoljon le a te minden ellenségeddel!

- Biszmillah! - révedt magára a leendő művei fölött szótlanul töprengő bölcs. Csak lepje is el őket a por! Igazuk van az igazhitű mohamedánoknak, nem szabad festett és faragott képeket tartanunk a környezetünkben, mert mind hamisítvány! Csak a por teszi őket ismét hasonlatossá a természethez. Mert mit csinál a művész, amikor alkot? Hamisít, egyetlen gyermekem, ha ezt még lábjegyzetek mellett is kell gondolnom, hamisít, mert olcsó pénzen, kevés föníciai valután megvásárolja a festéket, a fatáblát vagy a pergament, követ a hvari márványbányából, hozzá kalapácsot, vésőt, reszelőt, majd szobrait milliókért adja el Róma vagy Athén köztereire, ikonjait a bizánci császár udvarába, illetlen freskóit meg a pompeji thermák tulajdonosainak. Szerinted, egyetlen gyermekem, ha ezt még lábjegyzetek mellett is kell gondolnom, lehetséges márványból valami értelmeset szoborni? Hiszen az csak egy fehér, fekete, vagy rózsaszín kőtömb, ami nem rejt magában intuitív képeket, nem úgy, mint a földből kiásott gyökér, egy, a víz által kimart kő, vagy a fal repedései. A képek ott hevernek a művész környezetében, csak elő kell hívnia őket, ám sohasem másolhatja a valóságot. Mert az összes korok összes dokumentumai hamisak. Mindegyik művészszemmel ábrázolja az életet, a természetről alkotott képeinket mind a piktoroktól vesszük át. Mindent rajtuk keresztül látunk.

- Azért hamis a művészi ábrázolás, mert nem másolja a természetet, az életet? - kérdezte ezúttal valósi érdeklődést tanúsítva Mahfúz, és lerogyott az egyik oroszlánkarmú fotelbe és korához képest mohó mozdulattal kapott atyja nargiléjének szopókája után.

- Nem ilyen egyszerű a dolog, s most megbocsátom éretlen tudatlanságod: nem a másolásról, hanem a hasonlatosságról és a különbözőségről van szó. Jahvéra mondom, aligha értheted meg e nemesen finom árnyalatokat, de igyekszem elmagyarázni, gyarló szótárad medrében maradva a lényegek lényegét. Ahhoz, hogy egy műalkotás elérje célját, vagyis a szemlélő számára befogadhatóvá váljék - és ehhez hasonlítani kell valamire, hogy illúziót legyen képes kelteni -, valamilyen általánosan elfogadott jelrendszer útján kell megszólalnia. A természet csak jelek segítségével fordítható le a piktúra nyelvére. De a jeleket nem lehet kitalálni. Csak úgy jutunk el hozzájuk, ha nagyon erősen törekszünk a hasonlatosságra. A művészet egyfelől nem másolhat, mert az a hamisítással egyenlő - mondta al-Maarri, és józanodást remélve nagyot kortyolt langyosodó árpasöréből. Másfelől nem rugaszkodhat el a valóságtól, illetve az annak a leírásához szükséges nyelvtől, jelrendszertől, mert akkor képtelen lesz felidézni a valóság illúzióját és értelmetlenné, halandzsává vélik. Hasonlatosságra és különbözőségre kell törekednie a művésznek, ugyanazon a műalkotáson belül megteremtenie a már látott és a még nem látott összhangját, harmonizálni a részleteket. E törekvés eredményre törő szándéka nem a hamisításban nyilvánul meg, hanem a kompilációban. Hiszen maga az élet a legnagyobb kompilátor: minden tevékenységünk, reagálásunk, megszólalásunk kompiláció - válogatás az elődeink által megteremtett lehetőségek között.

- Akkor csupán Istennek nem volt alkalma élni a kompiláció nyújtotta gyönyörűséggel? - jelezte Mahfúz, hogy megértette a leckét.

- Isten művész, és nem kompilátor. Kitalálta a zsiráfot, az elefántot és a macskát. Megpróbál ma is ezt-azt kitalálni. Sajnos, nincs igazi stílusa - szögezte le az álom és az ébrenlét mámorító állapotában monologizáló bölcs.