Hózsa Éva
Áthangolódások

Nagy szükség van erre a Cs. Simon-versválogatásra, ahogyan a Sziromeső (1998) vagy az Ahol a part szakad című verseskötetekre (1999) is szükség volt, hiszen a szerzőt a mai befogadó inkább újságíróként, még inkább szülőfaluja és Észak-Bánát szociográfusaként tartja számon, holott az 1960-as években született itthoni lírikusok egy részének valamiféle mintát jelenthetett a Cs. Simon-féle poétika.

Cs. Simon István elárverezett torontáli szülőfaluja megnevezett falu, és régiónk olvasói már jól megjegyezték a földrajzilag pontosan behatárolható, a befogadás szempontjából szinte hozzáférhetetlenül elsüllyedt, elszigetelt világot jelölő Terján nevet. A lokális identifikáció, a beazonosíthatóság problematizálása a szerző opusának leggyakrabban kutatott pontja, ám legalább ennyire fontos a másik, az értelmezés távlatából fakadó idegen-nézőpont: a helyváltozás által kiváltott idegenség, az idegenségre való ráeszmélés, a sajátban felfedezett idegen, az identitás, a nemzeti identitás folytonos újradefiniálása.

Sinkovits Péter versválogatása és a precíz, jóllehet látszólag aszimmetrikus kötetkompozíció a kísértetjárás, az áthangolódás szemszögének felfedezését, illetőleg az emlékező és felidéző/értékelő beszéd újragondolását teszi lehetővé.

Terján és a terjáni rét (a lapályos táj) egyre kevésbé a topográfiai értelemben behatárolható, múltbeli tér; az itt összeálló versvilágban inkább a térbe kivetülő lelkiállapotok, illetve a "belém nőtt a táj" poétikája bontakozik ki. Ezért is tűnik fel az Ugart idéző "parlag" mellett a kötet másik kulcsszava - ráadásul a kosztolányis értelemben vett legszebb magyar szavak egyike -, a szülőfalut és a szülőföldet felváltó "szülőtáj" megnevezés. A "szülőtáj" tágabb horizontot, vertikális mozgásképzeteket, intertextuális játékokat nyit meg (lásd például Petőfi, Vörösmarty, Móra, Gion).

Terján és Észak-Bánát/Észak-Torontál mint földrajzilag lokalizált tér sokkal komplexebb, a kulturális jelentéseket is felerősítő, jelentéses¹ tájjá hangolódik át. Az énre gyakorolt hatása, maga a táj- és színeltűnés (színek/helyi színek) dinamikája, az "egyhelyben" várakozás felismerése létfontosságú, ennélfogva a létezés egészére kiterjedő megértés felől definiálható: mindez "ölelés helyett öl".

Cs. Simon katalizátora tehát az áthangolódó "szülőtáj". A szülőtáj-képzetbe a barbár táj² és Pannónia³ rétegekre bontható, cikázó látványa, a történelmi példázatok, az egyéni egzisztenciák, a magánmítoszok, az anyanyelvi kultúra, az ünnepek, a bukások újraértelmezése is beletartozik. Az újabb versekben ugyancsak megnyilvánul a hanyatlás, az eltűnés, a kihűlés víziója, valamint felsejlik tonalitás és atonalitás, hasonlat és feltételesség diskurzusa. A lehúzó mozgások, majd az ezekhez tartozó regionális viszonyulási módozatok szintén érvényre jutnak. Minden egyéni vagy közösségi életformaváltás a feloldhatatlan idegen-tapasztalat felerősödésével jár együtt⁴. Az elszakadás és a visszatalálás összeegyeztethetőségének vitája a kilencvenes években Magyarországra "áttelepült haverokra" és a szülőtáj "maradóira" vonatkozik, az ima-attitűd inkább az utóbbiakhoz, a maradókhoz kapcsolódik^.5

A halott, hangtalan (ebben a válogatásban egyértelműen inkább kísértet!) falu képe⁶ látomásos tömörítésben jelenik meg. Cs. Simon minimalizmusa a Pilinszkyre emlékeztető négysorosokban jut igazán kifejezésre. Négysorosai közül kimagaslik a Zenei kép című versszöveg, amelyben a serdülő lányok látomásos tánca révén hang és látvány, ég és föld, fent és lent, szent és profán, tavasz és tél, serdülés és csillagidő egybeolvad, a verszárlat pedig valamiféle panteisztikus, vibráló érzékiséget, vizuális révület-értelmezést sugall. Az utolsó sor formai (rövidebb sor, kisebb szótagszám) bravúrja az időtlenségbe átmozduló, a vertikális értelemben felfogott befejezetlenséget, azaz a még megleshető távlatlehetőséget érzékelteti.

A kritikai recepció többnyire utalt Cs. Simon többműfajúságára, ebben a kötetben viszont újra jelentős olvasói felfedezés lehet az episztola, vagyis a Válaszlevelek című három (számozott) szöveg. A cím a félkommunikációs, reflektáló nézőpontot, a maradó beszédmódját hangsúlyozza, noha a válaszlevél az érkező levelet is töredékesen újraírja. A levelezőpartnereket a szülőtáj látványtöredékei kötik össze. A háborús szituáció elől menekülő, átköltözött haver (az egykori sorstárs) végérvényesen elment, ő már csak az álombeli itthon-látványt látja, a maradó még körültekinthet, de a háborús, a szuvasodó idő, a pangás következtében ő is csak a maradékot, a málló, sorvadó látványt, a látvány ellenében kiteljesedő bevakultságot, a romot (magába roskadó ház, hályogosodó ablakszem, fogyatkozás, eltűnés stb.) érzékelheti. A rom-metafora pedig a történelmen túli idő, az omladék felett növő élő természet és a környező térség problematikáját veti fel. A parlagon, a pusztaságban "az élet visszaúton van az élettelen felé"^,7 a parlag azonban az összetettség-tapasztalat forrása az egyén, a lírai én számára.

A nagy leltár helyébe - amint ezt a Válaszlevelek 1. megállapítja - menthetetlenül a nagy válogatás vagy a maradék maradékának számbavétele lép.

 1 Said, Edward: Orientalizmus. Fordította: Péri Benedek. Európa Kiadó, Budapest, 2000

 2 Vö. Jung Károly: Barbaricvm. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1991 és Juhász Erzsébet: Állomáskeresésben. Jelenkor, Pécs, 1993.

 3 Vö. pl. Jung Károly, Mészöly Miklós opusával, Thomka Beáta: Mészöly Miklós. Kalligram Kiadó, Pozsony, 1995, 83-85.

 4 Dobos István: Az idegenség retorikája. In: Antropológia és irodalom. Egy új paradigma útkeresése. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2003, 342.

 5 Utalás Bogdán József versére, amely az elmenőkért mond imát.

 6 Vö. Fekete J. József: Égbekiáltó hiány. In: Próbafüzet II. Életjel, Szabadka, 1995, 28.

 7 Hannes Böhringer: Kísérletek és tévelygések. Fordította. Tillmann J. A. Balassi Kiadó-BAE Tartóshullám, Budapest, 1995, 43-44.