Kalász István
Szöveg pentaton dallamra

Beati possindentes

Két nappal az öregasszony halála után megérkezett a fia, és megkért, hagyjam el a lakást. Adott pénzt is. Azt hiszem, ez bőven elég lesz, mondta, ennyivel az első hetet csak kihúzza valahogyan. Nem volt nagy összeg, de abban a pillanatban, hogy az asztalra dobta, hatalmasnak tűnt. Aztán aláírtam egy papírt, melyen az állt, hogy az öregasszony végelgyengülésben hunyt el, és a fia mindent elkövetett, hogy meghosszabbítsa az anyja életét. Akkor ez rendben van, mondta a férfi, fölvette, tárcájába gyűrte a papírt, készen vagyunk, most mehet. Vettem a táskámat, és kimentem az utcára. Egy ideig csak álltam a villakapu előtt, és a gyér forgalmat figyeltem, mert nem tudtam pontosan hol, a város melyik részén voltam, hiszen éjjel érkeztem, és azóta nem hagytam el a házat. Később rendőrautó fékezett előttem. A rendőr kiszállt, és udvariasan megkérdezte, kire várok. Senkire, válaszoltam kedvesen. Akkor miért áll itt már két órája? Az lehetetlen, válaszoltam halkan. Na, csak menjen, ezen a környéken nem szeretjük az ilyesmit, mondta a rendőr, beült a járőrkocsiba, kiintett, én pedig elindultam a keskeny, napverte utcán, le a város központjába. Már alkonyodott, amikor megérkeztem a pályaudvarra. Oly nagy lárma, zaj, tömeg fogadott, hogy behúzódtam a váróterembe, leültem egy padra, öreg táskámat lábam közé szorítottam, és így töltöttem az éjszakát. Másnap hajnalban vettem egy újságot, végignéztem az apróhirdetéseket, telefonáltam, de a szobákat már mindenütt kiadták. Úgy éreztem magam, mint aki eltolódott az időben, mintha egy-két nappal később éltem volna. Aztán a padomon ülve eszembe jutott, hogy bizony irodák is foglalkoznak szobaközvetítéssel. Szerencsém volt, a telefonkönyvben rengeteg címet találtam. Az első közvetítőnél nem kínáltak hellyel, ez nem tetszett, csak biccentettem, és rögtön mentem onnan. A második irodában fiatal lány fogadott, és kedvesen kérdezte, miben segíthet. Csöndes szobára vágyom, feleltem, és világítson be a hold az ablakon! A lány nevetett, aztán pénzt kért. Mindig előre kell fizetni, mondta. Az összes pénzem felét kérte, de könnyedén és szívesen adtam, mert olyan kedvesen mosolygott az a lány, és nem is bántam meg, hiszen sok-sok címet kaptam cserébe. Már az ajtóban álltam, amikor a lány gyöngéden utánam szólt, és azt tanácsolta, öltözzem át, és jobb ruhában vágjak neki, mert gyűrött, öreg zakómban nem lesz sok sikerem. Olyan kedvesen mondta, hogy nem fogott el a harag, mint régen, hanem megköszöntem, hogy erre is gondolt.

A következő napokban mindenféle ajtók előtt álltam, és játék mindig ugyanaz volt: alázatosan csöngettem, vártam, az ajtó lassan feltárult, én pedig mosolyogva magyarázni kezdtem, hogy ki vagyok, honnan és miért jövök, de az ajtó becsapódott. Hiába fogtam kezemben a pénzt, hiába hadartam azonnal, hogy nem dohányzom, hogy nagyon csöndes, visszahúzódó ember vagyok, hogy soha nem fogadok látogatót, mert senkim ezen a világon, és hiába görbítettem meg még jobban amúgy is görbe hátamat, egyetlen előszobába sem jutottam be. Soha. Lassan úgy tűnt, hogy az előszobánál nincs lakályosabb, meghittebb, kedvesebb hely ezen a világon. Olykor azért megesett, hogy átléphettem egy-egy küszöböt, de a külvárosi lakásokban az előszoba zsúfolt, bűzös, homályos lomtárra emlékeztetett, a kiadó szoba pedig lakhatatlan volt. Se fűtés, se ágy, se matrac, és gyakran még ablak sem volt. Az ilyen lakásokban az embereknek azonnal pénzre volt szükségük, egy asszony koromsötétben fogadott, mert állítólag kikapcsolták az áramot, sajnos nem felel meg, motyogtam, ráztam zavartan fejemet, köszönöm, mormoltam, és miközben hangosan szitkozódtak, szégyenkezve osontam le a sötét lépcsőházban.

Végül a belvárosban csak rám mosolygott a szerencse; egy öreg bérház padlásán találtam otthonra. A helyiség, a funérral elkerített szűkös kamra egy öregasszonyé volt, aki csak azért adta ki, mert éjjelente félt egyedül. Lakása pontosan a lomtárként használt kamra alatt volt, és kezemet az égnek emelve hangosan kellett esküdnöm, hogy este kilenc óra után mindig otthon tartózkodom, és ha felkopog a seprűnyéllel, azon nyomban lesietek, elkergetem a betörőket. A padlás nagyon kellemes helynek bizonyult: fönt voltam a háztetők fölött, volt vízcsap, egerek nem zaklattak, a széles matracon kényelmesen aludtam, és napokkal később munkát is találtam a közeli piacon. Hajnalonként nagy, sáros teherautókról rakodtam le az árut. Piros almát, földbarna burgonyát, illatos, tarka virágot, hatalmas, gyönyörű tojásokat... Idővel otthonossá tettem a padlásszobát, a csöndes otthonomat, a falra nagy, színes plakátot ragasztottam, a piacról szereztem cserepes virágot később ágyneműm, tányérom, támlás székem, asztalkám is lett; a világ öt szinttel alattam volt, és esténként, ha elalvás előtt kényelmes ágyamban félálomban szenderegve hallgattam az utcáról felszüremlő neszeket, zajokat, elégedett voltam az életemmel. Aztán egy este két rendőr kopogtatott ajtómon. Nem bántottak, de a szobámat felforgatták. Csak álltam szorongva, hogy megint kitör rajtam a régi szédítő idegesség, és megint borzasztó dolgokat fogok csinálni, ezért tettetett nyugalommal egyre hangosabban ismételtem, jogom van itt lenni, fizetek. A rendőrök nevettek, kedvesen a vállamra veregettek, aztán csöndesen elmentek. Másnap délután azonban megjelent az öregasszony, elkérte a szoba bérét, aztán rámvillantotta szemét, és azt mondta, mennem kell, a lakók panaszt tettek rám. Akkor adja vissza a pénzemet, kértem, de ő csak a fejét rázta, ki kell takarítanom maga után, az pedig pénzbe kerül. Kiabálni kezdtem, hogy ez nem igazság, és talán egy mozdulatot is tehettem, mert az asszony sikítva lerohant a lépcsőn, és később három férfi jött, szólított fel, hogy azonnal hagyjam el a házat. Az egyiket sajnos megütöttem, mert szó nélkül letépte plakátomat a falról.

Még aznap este maradék pénzemen vonatjegyet vettem. Az üres vonaton elaludtam, de az öreg kalauz felébresztett, és szánakozva közölte, sajnos lejárt a jegyem. Koromsötétben szálltam le. Az állomás mellett, egy raktárban aludtam, és csak másnap hajnalban indultam el a köves út mentén a közeli falu felé. Szép volt, jó volt menni a hajnali friss levegőn, az erdő, fénylő mezők mellett. Egy gyerek jött szembe, de amikor közelebb ért sikítva megfordult, és rohanni kezdett visszafelé. Összevert arcom ijeszthette meg. A falu füstös kocsmájában is csak bámultak rám némán, és hiába tettem pénzt a fényes, hosszú pultra, a csapos nem szolgált ki. Átmentem a templomba, leültem az utolsó padba, hogy végre magamra maradjak Istennel a templom hűvös homályában. De nem sokkal később a pap állt mellettem. Fiatal, sovány férfi volt, bánatos tekintettel. Tapintatosan kérdezte, éhes vagyok-e? Nem koldulok, atyám, feleltem mogorván. Bólintott, elment, de néhány perccel később halk léptekkel visszatért, és sajtot, almát, kenyeret tett óvatosan ölembe. A kenyér még meleg volt, ettől majdnem sírni kezdtem. Talán ezért sem köszöntem meg. A pap egy ideig csak állt mellettem, aztán suttogva megkért, menjek, be kell zárnia a templomot. Lassan felálltam, és mentem. A téren kutya ugrott nekem, hörögve tépte, szaggatta egyetlen nadrágomat; az emberek pedig csak álldogáltak, figyeltek. Lehajoltam, megragadtam a szerencsétlen dög nyakát, gyors mozdulattal eltörtem a gerincét, aztán futni kezdtem ki a szörnyű faluból. A falu szélén, a tágas, szép mezön néhány tyúk kapirgált. Fogtam egy botot, az egyiket leütöttem, aztán üvöltve rohantam tovább. A közeli erdőben gallyat, lombot gyűjtöttem, a tyúkot valamennyire megkopasztottam, kitéptem a szárnyát, combját, majd megsütöttem. Kesernyés íze volt, és ez meglepett, emlékezetemben ugyanis a tyúkhús édes volt. A nap már alacsonyan állt, és a szürkületben összefonódtak az árnyak, amikor az erdőben a sínekre bukkantam, és szép érzés volt keresztbe elfeküdni rajtuk. A kanyarba, hogy a vonat ne tudjon fékezni. Csak feküdtem mozdulatlanul, fölöttem sötétlett a hatalmas égbolt, ragyogtak csillagok. Egy idő után azonban eszembe jutott a mozdonyvezető, vagyis, ha elüt, sokkot kap a gázolás után, és hirtelen mély szánalom fogott el, de aztán mégis úgy döntöttem, nem leszek tekintettel senkire. Hajnalodott, amikor felriadtam a közelgő vonat zajára. Felugrottam, a nedves árokba vetettem magam, és miközben a tehervonat lassan elzúgott fölöttem, hangosan nevettem, hogy megint győzött fölöttem az ösztön. Nem tudom mennyi ideig bolyongtam aztán a fák között, de valamikor kiértem az országútra. Szédültem, a járművek hihetetlenül gyorsan száguldottak el mellettem. Az egyik autóból gyerekek intettek, és én visszaintettem, mert a gyerekeket mindig nagyon szerettem. Különösen a testük illatát, mely a tejre emlékeztetett.

A közeli városkában aztán úgy tűnt, minden jóra fordul. Az egyik mellékutcában a szegények konyháján meleg levest kaptam kenyérrel, utána pedig leültem a térre, az egyik ház árnyékos tövébe pihenni. Pénzt dobtak elém. Igaz, apró érméket, de mégiscsak pénzt. Aztán, sajnos, elromlott a dolog. Gyomrom hirtelen felkavarodott, hányni kezdtem. A híg krumplilevest hánytam a városka tiszta járdára, és így szégyenkeznem kellett a barátságos emberek előtt; lehajtott fejjel, behúzott nyakkal futottam az utcákon, ki a városból. Aztán messze, kint a folyóparton elhagyott gyártelepre bukkantam, és a magas, rozsdás drótkerítés nem jelentett akadályt.

Sokkal jobb, sokkal kényelmesebb, mint az erdőben, gondoltam, és az egyik épület emeletén rendezkedtem be. A helyiség valamikor iroda lehetett, a sarokban összetörött íróasztal állt, még a fiókjai is megvoltak. Az ablakokat azonban kiverték és az ajtó is hiányzott. Huzatban feküdtem le. Másnap hajnalban az ég zölden ragyogott odakint. Lázas voltam, tudtam, fel kell állnom, ki kell mennem innen, vissza kell jutnom a városba, de azt is tudtam, többé már nem jutok át a kerítésen. Csak feküdtem az ablak alatt, ahogyan otthon gyerekkoromban, és a meleg, puha ágyamból néztem a sötétedő eget, a halvány csillagokat, a lassan-lassan vándorló Göncölszekeret, és később hívtam anyámat a konyhából.