Kalász István
Budapest, százszorszép

Azon a napon, februárban, Hiller István 14 éves tanuló apja elvitte fia szalamandráját, az egy arasz hosszúságú, ujjnyi vastag gyíkot, melynek hasa szivárványosan sárga; igen, azon a napon, reggel emelte ki az üvegkalitkából, amikor a lakásból elfogytak a zöld és a barna üvegek, elnyelte őket a sarki üvegvisszaváltó mocskos fémbódéja. A város fölött vakítóan szikrázott az ég, a mozi melletti pékség nyitott vasajtaján kenyérillatú gőz gomolygott fel az égbe, a belváros keskeny utcáin nagy teherautók lavíroztak, megtömve pulóverekkel, olcsó zsebrádiókkal, puha bőrfotelekkel, és pénzre egyáltalán nem volt kilátás. Azon a napon futott az ügetőpályán, a szürke, kopott gyepen Mangrove, Milánó, Kokott és Iramszarvas, és robbant le az iskola pincéjében az ósdi, rozsdamarta kazán, hűltek ki lassan az osztálytermek, és küldték haza a diákokat

Fagyos szél söpörte végig az utcát azon a napon, februárban.

Azon a napon vette észre K. István a gyík eltűnését. Apja után eredt, zihálva futott a sarki kocsmáig, izzadtan furakodott bele az embertömegbe; ott állt az apja barna gyapjúpulóverben, és fogadásokat kötött a szalamandrára. Asztal állt középen, rajta alumíniumtálca papírral, újságfecnivel, szalvétával, gyufásdobozzal, középen a gyíkkal. Apja hangosan nevetett, mindenki nevetett, pénzt raktak a tálca mellé, semmi baja nem lesz a gyíknak, kiabált az apja, nedvet áraszt, eloltja a tüzet, ez egy szalamandra. Igen így kiabált az apja ott a kocsmában, azon a délelőttön. Öngyújtóval gyújtották meg a tüzet, a gyík csapkodott, tátogott, bőréből nedvesség szivárgott, oltotta a tüzet az embergyűrű közepén. Hiller István az apjának ugrott, vad és szép lendülettel, melyre csak a kamaszok képesek, neki a szőrös kéznek, bele az egyenetlen pofonokba, a szitokba, ott a kocsma közepén. Apja kihúzta a WC-be, édes fiam, mondta halkan, semmi baja nem lesz a gyíknak, a fiú zokogva dőlt a mocskos csempének, emberek jöttek utánuk, az apja ismét nevetett, biztos tippem van az ügetőre, kiabálta, fut Nevada és Jereván, Isonzó nyerni fog. A fiú ott állt szemben az apjával, és azt mondta: Rohadék.

Az apja nem ütötte meg újra, kocsmában csak egyszer lehet megverni valakit, még gyereket is, sandán megfordult, visszament a többiekhez a zsivajba. A fal mellett vidám cigánylányok álltak tarka ruhában; megannyi romlott szépség, villogott a foguk, élénken csiviteltek, akár a tavaszi verebek a liget felé kifutó utcákon, délelőtt volt még, nem vették birtokba a világot. Hiller István megtörölte szemét, visszament ő is, és a szalamandráért nyúlt. A puha hamu közé. De azon a napon, ott a kocsmában megállította egy hang, egy ismeretlen férfi hangja, hagyod békén azt a gyíkot, mondta ellenségesen. Apja elrántotta az asztal mellől, még nem kapod meg, te taknyos, borotválkozz meg előbb, pengével borotválkozz, az apád én vagyok. Megint nevettek, adjon zálogot a szalamandráért, szólt valaki a pult felöl, valamit valamiért, ez most a szabály. Nevetés söpört végig a kocsmán; savanyú cigarettafüst lebegett a ragacsos hajak fölött, híg grogot ittak a sarokban. Hozzon százszorszépet érte, szólt egy hang a pult mellől, a temetőből akár. Az apja bólintott, így legyen, ámen, sárga sört tartott pulóvere előtt, barna és sárga együtt, taszító színek, ezt nézte Hiller István, amikor lassan bólintott.

A nap kelletlenül kelt fel azon a napon, és maradt komor, sápadt egész nap, lassan haladt nyugat felé, erőtlenül sütött le a városra, az utcára, a járdára a kocsma előtt, a fiúra, akkor februárban. Rozzant öregemberek söpörték lassan az utcát, rozzant öregemberek újságot árultak a huzatos aluljáróban. Elkezdődött a fedett pályás teniszbajnokság. Egy tornaterem alatt puhán megmozdult a föld, sikoltoztak a tornadresszes lányok, lágy ívvel lengett a gyűrű, a homályos öltözőben csöpögni kezdtek a csapok. Még nem jött el a világvége, odébb van az még, csitította a tornatanár a fal tövében kuporgó lányokat, hiába recseg a parketta, az semmi, higgyetek nekem. Közben a világbank felemelte az alaptőkéjét, a villamosok zúgtak a körúton, egy budai gimnáziumban a tanárnő éppen angolul tanította a virágneveket, nefelejcs, forget me not, százszorszép, daisy, a lányok nevettek, forget me not daisy, ismételte a tanárnő. Mély, zavart csönd támadt az osztályteremben, egy Dézi nevű lány arca elvörösödött, még szebb lett talán, egy fiú elsápadt, és lehajtotta a fejét. Forget me not daisy, kántálta a tanárnő, és az osztály boldogan zúgta, ismételte. Egy nyolchónapos kisbabának végre lement a hetek óta tartó láza, bőréről eltűntek a vörös kiütések. A Levis´s cég divatbemutatót tartott a Néprajzi Múzeumban, manökenek, üvöltő rock. Hiller Istvánnak nem adott pénzt kölcsön az osztálytársa, komoran rázta fejét, majd elküldte társát. Hideg volt. Egy kisgyerek szomorúan vette tudomásul, hogy a ládában tartott mágnese erejét vesztette, üres taxik haladtak lassan a belvárosban, tartott az agylágyulás, "NADRÁG, HOSE, DIVAT, MODE" hirdették a kapu alatti butikok. Közben Hiller István apja elég pénzt nyert a kocsmában, parányi kartondobozba tette a félig megégett szalamandrát. A templomok delet harangoztak, a terek megteltek mély kongással, és a férfi hóna alatt a dobozzal megindult az ügetőpályára. Ott megkeresett egy lovászfiút, aki némi pénzért tippeket adott el az istállók mögött; a fiút fél órával később egy zsoké verte el ezért, vér ömlött a mocskos szalmára, a lovak horkanva kapták fel fejüket a bokszokban, a lovászfiú nem védekezett, farkastörvények uralkodtak a lovak körül, szép, aljas, hűvös profizmus; állt merev testtel, és halkan vinnyogott, ha ütés érte a szemét. Csak később vette észre, hogy tönkrement vadonatúj karórája, nem játszotta, sípolta az ébresztő valcert, hátrament az istállók mögé, és sápadtan cigarettázott. Hiller István apja közben a pénztárak körül sétált, vette a fogadószelvényeket, megtette befutóra a lovakat, és elvesztette lassan minden pénzét. Később a szalamandrát kínálta eladásra, a megperzselt állat reszketve hevert a doboz alján, hideg szél fújt a pálya felöl, és senkinek sem kellett egy megégett szalamandra.

Hiller István kinevették a virágüzletben, százszorszép, még ilyet, kacagott az eladónő; kaktuszok virítottak leárazott orchideák között, zöld, zöld, zöld mindenütt a helyiségben, és pára, dzsungelhangulat februárban. Jeges szél fújt a folyó felől, a külvárosban, egy kertes ház udvarán autógumikat égetett egy férfi, kislány guggolt fázósan a tűz mellett, riadt madarak röpültek a felgomolygó füstbe, a kislány halkan énekelt magában, én elmentem a vásárba... Közben a belvárosban egy férfi dúdolva vitt hóna alatt egy aranykeretes tükröt, aki tehette, lopva belebámult.

Hiller István apja fázott a buszmegállóban, később telefonált egy ismerősének, de az hallani sem akart róla, megint lekéstél a munkáról, te nem értesz semmihez, igyekezned kell, üvöltötte, hiszen annyi embert kapok, amennyit csak akarok, pontosság, érted..., aztán levágta a kagylót. Kék melegítőben és piros sísapkában fiatal férfi futott a hídon át Buda felé, fülén fejhallgatóval, rockzenével az alkonyatban. Hiller István egy üres piacon kószált, vasrúddal feszegetett egy lezárt bódét, egy bolgárkertészét, az öreg őr észrevette, és kergette egészen addig, míg a szíve bírta. Aztán villamossal kiment a temetőbe. Félénken járkált a sírok között, lehet-e másként? A krematórium előtti padon fekete bőrű férfi ült narancssárga kabátban, és nem értette azt a szót, hogy százszorszép. Szelíden mosolygott a fiúra, a temetőbogarakról mesélt, melyek lyukat ásnak a megdöglött egér, patkány, béka vagy galamb alá, és ha bevégzik munkájukat, ha föld fedi a tetemet, párosodnak, petéjüket az állat testébe helyezik. Igen, így mesélt a fekete férfi, akadozva kereste a szavakat, míg egy öregasszony bukkant fel a sötét fasorból, és azt mondta a fiúnak, hogy ne beszéljen a négerrel, mert az maga az ördög. A fekete sápadtan hallgatott, bolond néni, ugye, nyögte végül, és megragadta a fiú karját. Ő megijedt, és futott onnan, el onnan, onnan el, ki onnan. A fekete utána, várni engem, kiabálta torokhangon, és gyöngéden kézen fogta Hiller Istvánt a villamosmegállóban. Maszatos kék inge világított a narancssárga kabát alatt. A villamoson is szorította a fiú kezét, később egy lakásba mentek fel, kövér, fehér nők jöttek-mentek a hatalmas, homályos szobákban, a fekete férfi piros alsónadrágban járkált közöttük, látod, van kezem, van láb is, mutatott hatalmas testére, minden van, a megfelelő helyen. A nők nevettek, bort ittak, körbeülték az asztalt, Hiller István szédülten bámulta őket, nagy kortyokban itta az édes, langyos bort, a fekete férfi vörös alsónadrágban állt az asztal közepén, és egy könyvből olvasott fel; egy kereskedőt a sötét erdőben kirabolnak, sok-sok haramia, a szegény kereskedő leül az út szélére, amikor arra jár egy szerecsen, és megsajnálja, meztelenre vetkőzik, a nők hangosan felnevettek az asztal körül, szóval a néger a rablók után ered, meglátja őket az úton ballagni, ekkor iszonyatosan üvölteni kezd, ide a pénzt, most jött a pokolból a szegény ember pénzéért, és ha az elrabolt pénzt vissza nem adják egyenesen a pokol fenekére viszi őket, és tűzzel-vassal kínoz meg mindenkit, kitépi a fogukat, égeti ínyüket, kivájja szemüket, ki vele, ki, vele, igen, a rablók megijednek, és eldobálják a pénzt. A szobában üvöltött a zene, a fekete férfi nevetett az asztal tetején, teste lágyan ringott a zene ütemére, mit akarsz, kisfiú, mindent rendbe hozni én, és a politúros szekrényhez vágta a könyvet. Nők, férfiak jöttek hatalmas csokrokkal, a szoba megtelt virágokkal, a fekete férfi mohón bontotta, tépte a csomagolást, a fehér papír gyűrötten hevert szerteszét. A nők szomorúan rázták a fejüket; gerbera, tulipán, szegfű, rózsa, nincs százszorszép. Megijesztem az apádat, üvöltötte a férfi, megteszem neked, barátom lenni, és eltűnt a sötét lépcsőházban. Már telefonáltam a rendőrségre, sikította egy öregasszony a szomszédból, a férfi vörös alsónadrágban állt az utcán, taxi, taxi, kiabálta, a fiú a kapu előtt állt kezében hatalmas rózsacsokorral. Rendőrautó fékezett, na, mi van itt már megint? A férfi ott állt a két rendőr között, ő a barátom, suttogta, és a fiúra mutatott, a rendőrök összenéztek, eredj csak fel a lakásodba, nem érted, mondta az egyik, és fáradtan megigazította a sapkáját. Hiller István beültették a járőrkocsiba, a fekete lassan megfordult, barát, ne félj, kiáltotta, és intett. A rendőrök beszálltak, ezek azt hiszik, hogy ebben az országban mindent lehet, mondta az egyik, és indított. Na, hol is laksz, te gyerek?

Szép a város a járőrkocsi ablakából.

Este ért haza. Apja a szobában ült, az asztalon ott feküdt a papírdoboz, benne a döglött szalamandra. Nem kaptam százszorszépet, mondta Hiller István, a konyhában szólt a rádió, az apja csak ült, és fáradtan legyintett. A fiú halkan kiment a fürdőszobába, belenézett a tükörbe, elővette apja borotváját és a habot, gyöngéden arcbőrére nyomta a pengét. A lakásban nagyon meleg volt. Én a fiad, te az apám, mondta hangosan a tükörnek, nem haragszom. Az utcán zümmögve égtek a neonlámpák, a belvárosban, egy drága sörözőben valaki azt kiabálta részegen, hogy engedjék végre zongorázni, mert játszani akar valami szépet, vigasztalót, mert olyan boldognak érzi magát, olyan boldognak, hogy arra már nincs szó. Mindenki mosolygott, és a férfi leülhetett a zongorához. Egy idős házaspár még elérte a hazafelé induló vonatot, a fűtetlen szerelvény lassan belegördült a téli sötétségbe, a ligetben guggoltak a bokrok a hidegben, és Hiller István apja csak ült a széken, kezében a horpadt dobozzal, éjfélig is talán...