Kalász István
Folytatás

A táviratot pünkösd vasárnapján vette ki a festő a postaládából. Másnapos, bizonytalan mozdulattal. Bolondosan élsz, ezért nincs vonalaidnak folytatása. Lotte néni ezzel a szemrehányó mondattal búcsúzott a zürichi repülőtér parkolójában, aztán sétabotjával precízen megérintette (a mozdulat precizitása éppen a könnyedségben rejlett) a szótlan sofőr vállát, a férfi beindította a halkan surrogó motort, óvatosan gázt adott, és visszavitte aszott úrnőjét a hatalmas kert mélyén álló villába.

A festő ekkor látta utoljára a nagynénjét.

És most ez a szikár mondat a gyűrött távirati blankettán: Lotte Lieb elhunyt, a hagyaték ügyében keressen fel. Tisztelettel: Hoffmann ügyvéd.

Lotte volt lágerben, mondta egyszer a festő anyja, és ez a kurtán odavetett mondat immáron több mint húsz éve zengett a festő fejében; nem halkult, de nem is erősödött. Megnyugtatóan egyszerűsítette le a dolgot: az ember tudott róla, és ez elég volt ahhoz, hogy ne borzadjon el újra és újra önnön közönyén. De azért túlélte, tette hozzá az anyja azon a húsz évvel ezelőtti karácsonyon, amikor a vámhivatalnokok ragadós ujjain átment, svájci csomagot bontogatták a konyhában.

A távirat a konyhaasztalon feküdt, és a festő, aki szerette, ha a tárgyak a helyükön maradnak, napokig nem nyúlt hozzá, és a zöldes, gyűrött papír úgy olvadt az asztali csendéletbe (kés, telefonkártya, gyufa, notesz, réz gyertyatartó), ahogyan a hír a festő gondolatai közé.

A festő két dologgal tért haza Genfből: a svájci hágókon is átjutott, konok, kínai vírussal, mely lázzal és köhögéssel kínozta, valamint készpénzzel. A hagyaték oly hatalmas volt, hogy még neki is jutott bőven; a pénz mellett részvényeket is kapott. A vagyon legelvontabb formáját. Az örökség tetemes részét azonban, néhány apróságot leszámítva, a tágas villát, a luxemburgi házat, a súlyos barokk bútorokat, a festményeket, az autókat, a különböző ismeretlen hegyi falvakban található telkeket, ékszereket Lotte a genfi állatmenhelynek ajándékozta, és ez nem lepte meg a festőt. Az öregasszony végső akarata lehetett, hogy semmi se maradjon utána. Hogy nyugalmas legyen a holta, ha az élete - az utolsó tíz évet nem számítva - nem volt az.

Szabad vagyok! Ez a mondat reggelente hangzott el; a festő felébredt, és aztán vagy rögtön az ágyban, vagy a fürdőszoba homályos tükre előtt mondta tagolva: Sza-bad-va-gyok-vég-re-fest-he-tek. A kijelentés zsibongatóan pontos volt, és helyet teremtett a műterem rendetlen polcain. Megviselt irattartók, grafikai körzők, ceruzák, tusrajzok repültek a szemétkosárba, és amikor a vaskos, szakadozott telefonkönyvet hajította ki, hangosan felnevetett.

Lotte Lieb közvetlenül a háború után utazott Svájcba azért, hogy újra farkasszemet nézhessen azzal, akivel beszél. Hogy ez sikerült-e az első hónapokban, kideríthetetlen. Egy azonban biztos: a francia, a német, az angol nyelv tökéletes ismerete nem használt az álláskeresésnél; a szakadozott ruhájú, sápadt, sovány nő műveltsége inkább rögeszmés személyre emlékeztetett, mintsem egy gazdag polgárcsalád szerencsétlenül járt lányára. Aki a lágerből jött, nem tudhat Schubert szonátát játszani... - hogy ez a gondolat hol született, erre csak az Isten tudja a választ, de Isten - Lotte szerint - mindig is hallgatott.

A festő egy hónapot adott önmagának, hogy megváltozott körülményeihez új szabályokat teremtsen. Az ismerősöknek levelet küldött; a baráti viszonyt felmondta, a barátságnak nem volt jövője. Az ok kézenfekvő: a pénz minden viszonyt megront. A barátok: a hányavetien összeverődött banda az egyik belvárosi borozóban, nos, az ilyen ismerősökre könnyedén legyintett. Bonyolultabb volt a barátnőtől szabadulni; Ágnes örökké a naiv szolgálólányt játszotta, és harsány színpadi nevetése kitartott a festő ágyáig. A gondtalan testiségről nehéz volt lemondania, de végül néhány kemény, metsző mondat után (kimondásuk nem okozott lelkiismeretfurdalást) a lány sírva vágta be maga után az ajtót. Oly erővel, hogy az öreg rézkilincs hangos koppanással zuhant a padlóra, és a festő, míg vissza nem erősítette egy csavarhúzóval, nem hagyhatta el a szobát. Jelkép volt az a kilincs nélküli ajtó? Lehetséges. Egy azonban biztos, attól a pillanattól kezdve, hogy a lépcsőházban elhalt Ágnes tűsarkú cipőjének staccatója, a festő egyedül maradt a városban.

Lotte Lieb végül Genf külvárosában talált állást, lakást. A család, amely befogadta, oly áttekinthetetlen volt, mint a hatalmas kert mélyén álló, borostyánnal befutott villa. Sötét emeleteivel, folyosóival, lépcsőházával, a takarításra váró, fullasztóan rendetlen szobáival. Kideríthetetlen volt például, hogy pontosan hányan éltek a házban; mogorva öregemberek jöttek-mentek, a nappaliban fiatal lány zongorázott heteken át, aztán hirtelen eltűnt, a kerti üvegház fonott karosszékében öregasszony olvasott hangosan, a nagy könyvtárszobában a házigazda sakkozott valamelyik fiával, vagy pattogó hangon levelet diktált a titkárnőjének. Az áradás és az apály váltogatta egymást a házban; hétfőn és szerdán súlyos limuzinok gördültek a feljáróra, a ház megtelt emberekkel, míg a kedd és a csütörtök a csönd napja volt, de Lotte Liebbel, akit takarítani vettek fel, senki sem törődött. Ő azonban nem adta fel a reményt, hogy egyszer benyitnak hozzá, és megszólítják. De senki sem nyitott be, senki sem szólította meg. Lotte Lieb takarított, így telt el három év.

A festő apróhirdetésére - festő fiatal női modellt keres - tizenhárom válasz érkezett. A levelek, mintha a feladók titkos szövetségre léptek volna egymással, rövid életrajzzal kezdődtek, és anyagi nehézségekről szóló mondatokkal zárultak. Émelyegve olvasta a sorokat. A szegénység úgy ordított a papírokról, hogy levelet tartó ujjai égni kezdtek, mintha lúg freccsent volna a bőrére. A lakásban megjelenő nők ebből a szegénységből azonban semmit sem mutattak; magabiztosan kérdeztek a pénzről, és a műteremben parfümös cigaretta füstje maradt utánuk. A harmadik lány után a festő rutinosan főzte a kávét, és a válasza - majd jelentkezem! - is ugyanolyan gyakorlottan hangzott el. Leheletfinoman dobta ki őket; ősz volt már, a házkapu előtt olajtól nyálkás, lilás víztócsa sötétlett, és a korai alkonyat után sárgásan derengett az ég a város fölött. Persze, hogy az utolsó lány volt az igazi.

A leprások élhetnek így fekélyes bőrükkel, ahogyan Lotte jött-ment abban a házban. Még a kékesfekete labrador is kerülte, vagy az ínyét mutatva morgott, kapott a simogató keze felé. Csupán a kerti rózsabokrok fogadták el a közeledését, és nyíltak mélyvörösen a magas kőfal tövében; a földbe szórt táp, a metszőolló precíz vágásai megtették a magukét. Hozzájuk beszélt hát eszelős türelemmel. Az a férfi egy novemberi estén jött le a csigalépcsőn az alagsorba; a kezét vágta meg - ez a buta játék, morogta, - és jódot, tapaszt kért. Halkan, tisztelettel beszélt, de mozdulataiban volt valami, - ami - és ki tudta volna három év magánya után zokon venni ezt a képzetet - egy ragadozóra emlékeztette Lottét. Félelmetes, de mégis szemet vonzó ragadozóra. A férfi a házigazda üzlettársa volt, állítólag telkekről beszéltek, aznap járt először abban a házban.

Lotte szótlanul kötötte be a sebet, a férfi bankjegyet helyezett az asztal szélére. A következő öt percben Lotte üvöltött. Már évek óta nem beszélt az anyanyelvén, de akkor magyarul hörgött-sikoltott. Hogy a konyhaasztalra támaszkodó férfi miről beszélt, miután Lotte kimerülten elhallgatott, homály fedi.

Este volt, amikor az utolsó lány becsöngetett. A haja oly csapzottan fénylett, hogy a festő önkéntelenül az ablak felé nézett: zuhog-e odakint? De nem esett, a csapzottság a lány létéhez tartozott, bár a körülmény szó fedi inkább a valóságot. Tamara, így hívták, oly nyugalommal ült le a fotelbe, hogy a festő sejteni kezdte, ezt a lány nehéz lesz kidobnia. És valóban: Tamara élete oly viszontagságos volt, hogy lehetetlen volt elküldeni. Túl van már mindenen, a festő anyja mondta évekkel ezelőtt ezt a megejtően szép mondatot, amikor kettesben Lotte egyik arcképét nézegették, neki már nem kell megköszönnie semmit. Ez jutott a festő eszébe, miközben a lányt nézte.

Én a Krímböl jönni ide, mondta furcsa hibával a lány.

És a festő megtudta, hogy Tamara apja professzor, az anyja gimnáziumi tanárnő; a munka és az életet lehetségessé tévő kusza kapcsolatok egy kitelepített tatár házát, az öreg autó luxusát szerezték a családnak. Az apa, Tamara egyetlen gyerek, zongorát vett-szerzett, és most fizetni kellett a hangszerért. Tamara szerint pénzzel, erkölccsel...

Kiev? Por és piszok.

Vannak kijelentések, melyeket szó nélkül el kell fogadni. Főleg akkor, ha egy fiatal lány égő vörösre rúzsozott szájából hangzanak el. Aztán vannak szívenütő mondatok: az idő nekem nem jó.

Ez már a műteremben hangzott el; Tamara meztelenül állt az emelvényen, és a falon függő aranykeretes tükörben nézte önmagát. Kurvaként kereste a pénzt, mert - ezt szemérmesen mondta - más lehetősége nem maradt.

Az elbocsátott professzor egy olasz cég portása, az anya otthon ül; a szülők Tamara dollárjából, márkájából, gyűrött schillingjéből - azt mondani otthon, tolmács vagyok - vesznek benzint, mosóport, kenyeret, kolbászt, szappant... A baljós sejtésről, hogy lányuk Budapesten reménytelenebb helyzetben él, nem beszélnek. Tud németül, ezt esténként többször elmondják egymásnak. A lány egy régi bérház udvari lakásában bérel szobát, a szomszéd szobában Rózsa néni lakik a cukorbeteg barátjával, aki minden nap olcsó krumplival, csirkenyakkal tér haza a piacról, és olykor, ha reggel elfelejti a karjába fecskendezni az inzulint, eszméletlenül fekszik a boltíves kapu alatt. Az idő nekem nem jó..., az őszi eső veri az udvart, és ha a szomszéd lakásban megszólal a telefon, Tamarának indulnia kell a belvárosi szállodába. Az egyik kerületi nyomozó tud a lányról; szeretetből, sajnálatból óvja a szálloda előtt parkoló luxusautókban várakozó striciktől, akik kíméletlen nyugalommal rugdalják össze egymást a közeli bár sötét mellékhelyiségében. Ennek az életnek nincsen folytatása, gondolta a festő, aztán húzott egy hosszú, egyenes vonalat.

A férfi telekspekulációval szerezte a vagyont, amelyet szó szerint Lotte karcsú lábai elé helyezett. Két héten át minden este eljött, hogy cobolybundát, selyemsálat, gyöngysort, tegyen le a konyha szürke kövére. Lotte sokat sírt abban az időben; a csoda így fájdalmas, írta egy levelében. A férfi végül lakást vett a villanegyedben, de házasságról szó sem lehetett, a felesége nem akart válni. Gyakran utaztak, szinte menekültek Svájcból. A nyarat hol Cannes-ban, hol Malagán, hol Mallorcán töltötték; az eladásra váró, új villák festékszagot árasztottak, az ajtók, ablakok nehezen jártak, a kertek - a néhány frissen ültetett pálmafát nem számítva - kopárak voltak. Boldog voltál vele, kérdezte a festő a legutolsó látogatása során, de nem kapott választ. Lotte néni csak mosolygott, és egy csésze rózsateát tett elé.

A szállodai munka nyomot hagyott Tamarán; a krém, a parfüm, a vitamintabletta sem segített. Zöld szeme zavaros lett, bőre kormos, gesztenyeszínű, dús haja sötétszürke árnyalatot kapott. A szállodában az új holland tulajdonos szigorú rendet követelt, megszűnt a személyzet és a kurvák barátságos cinkossága, a kövér portások statáriális bíróság tagjaira emlékeztettek; hol ingerülten kérdeztek, hol némán biccentve várták a vastag pénzes borítékot, hol egyetlen szó nélkül mutattak a utcára nyíló forgóajtóra.

Elvennél felségül, kérdezte Tamara egy decemberi estén. Felhúzott térddel ült az öreg plüssfotelben, és cigarettázott. A festmény még sehol sem tartott, pedig több tucat délután töltöttek már a műteremben. Miért, tette le a kemény ceruzát a festő.

Egyszerűbb lenni élet. Én boldog tenni téged. Amit akarsz megtenni. Főzni, szeretni, ölelni, amikor akarsz.

Miről beszélsz, kérdezte a festő. Felesleges kérdés volt, hiszen tudta, mit jelentene a lánynak a házasság. Tartózkodási engedélyt kapna, vállalhatna munkát, és végre nem kellene félnie, hogy egy este zsebében a kitoloncoló végzéssel felrakják az emberekkel, kartondobozokkal zsúfolt, kievi vonatra. Hát jó, mondta hirtelen. Ha évekkel később emlékezett erre a jelenetre, mindig ugyanaz a kép jutott eszébe: Tamara felállt, elindult felé, majd lassan térdre ereszkedett.

Lotte úgy élt a feleség halála után a férfi házában, akár egy özvegyasszony. Az állandóság, a csönd a zaj keveréke vette körül; az alagsori lakásban élő homoszexuális sofőr tapintatos köhögése, a telefon, a férfi hatalmas könyvtára volt minden szórakozása. A házasságról többé nem esett szó. Annál inkább telkekről, áruházakról, uszodákról, parkolóházakról a belváros szívében. Bonyolultan megszerezhető építési engedélyekről. Bizonyos urakról a városházán, akiket meg kellett hívni vacsorára. Az ingerült feleségeikkel. Lotte gyakran itta le magát ezeken az estéken, ilyenkor furán imbolygott a széken, és a súlyos damasztabrosz alatt a férfi combját simogatta. Később ezek a vacsorák is elmaradtak; a tisztviselőket, a politikusokat inkább éttermekbe hívta a férfi. Állítólag gyakran megverte Lottét, de erről nincsen biztos adat.

Lotte ebben az időben kezdett hazajárni Magyarországra. Mindig a Margitszigeten, a város legdrágább szállodájában lakott; a festőt és anyját a hotel homályos, üres halljába rendelte, ahonnan csak néhány lépésre volt a hallnál is üresebb, kihaltabb étterem. A Genfben maradt férfiről soha nem esett szó, annál inkább az étterem hatalmas ablakain kívül rekedt koszról, magyar szegénységről. Azt hiszem, mondta egyszer a festő anyja egy ilyen vacsora után, Lotte csak azért jön haza, hogy megerősítse a hitét. Hogy itt sem jobb.

A férfi végül balesetben halt meg. Zürich belvárosában, az egyik forgalmas kereszteződésben gázolták el, és a dolog különössége volt, hogy az autót magyar férfi vezette. Még az újságok is írtak a dologról, a magyar turista így nyilatkozott: Magam sem értem, hogyan rohanhattam a piros lámpa felé. Nem figyeltem... Sovány férfi volt rossz fogakkal. Öt évet ült egy svájci börtönben, és miután szabadult új autóval érkezett a magyar határra. Ott a magyar rendőrség és egy svájci magánnyomozó faggatta a pótkerékben talált pénzről, de semmi nem derült ki. Ötször tettem a páros számra a Baden-Baden-i kaszinóban, ismételgette a férfi, bolondos dolgok ezek. Szerencsém volt.

Azon az éjszakán, amikor Tamara először magához húzta a festőt, meghalt Rózsi néni cukorbeteg barátja. Éjfél után kezdett eszelősen hörögni, és a hajnalban megérkezett mentőorvos már csak hideg teste felé tudott hajolni. Mi történt még? Két nappal később, hogy Tamara a festőhöz költözött, két ukrán férfi csöngetett be. Az egyikük Tamara régi iskolatársa volt, striciként akarta az életét Budapesten megalapozni. A festő egy hétig félvakon támolygott a lakásban, de szerencsére a szemére mért ütés nem hagyott maradandó károsodást. A két ukránt öt napig tartották a rendőrségen, aztán kivitték őket a pályaudvarra, és felrakták a Kiev felé induló éjszakai vonatra.

A festmény soha nem készült el. A házasságuk után Tamara soha többé nem járt a szálloda környékén, még hónapokkal később is hatalmas kerülőkre volt hajlandó csak azért, hogy ne kelljen elmennie a hotel fényes kapuja előtt. Egy térképészeti vállalatnál talált munkát, és nyugodt, hosszú ujjai alól kerültek ki a legpontosabb vonalak. A festő festett, az örökséget Tamara kezelte, és kettejük között szép, szemérmes szerelem kezdődött. Mintha Te lennél az első férfi az életemben, mondta gyakran a lány, és a festő ilyenkor zavartan mosolygott.

Lotte pedig ott feküdt a genfi temetőben. A sírkövön apró, dőlt betűkkel ez áll: Lotte Lieb "Bolondos élet"