Kalász István
Minden egyszerűbb és nehezebb

"Tedd papírdobozba, mi utánam maradt,
és írd rá nevem,
majd kereszttel húzd át,
ahogyan szólítottál.
Így írd rá: szégyenem."

A tanár már többször megfogadta, hogy nem iszik alkoholt. Soha többé. Bár maga az alkohol kifejezés oly semmitmondóan csengett, hogy egyszerűen lehetetlen volt komolyan venni ezt a fogadalmat, hiszen a tanár nem alkoholt, hanem bort, pálinkát, vodkát ivott, olykor fröccsöt. Fröccsöt csak azért olykor-olykor, mert a változó világ valahogyan kiirtotta ezt az italt; az utóbbi években csak a város szélén, a temető mögötti kocsmában mértek még fröccsöt vastag falú, súlyos poharakba, de a temető felé a tanár ritkán járt. Félt a haláltól.

Az írók isznak, mit isznak, az írók vedelnek, dohányoznak, kábítószert szednek; talán ezért is hiszik sokan, hogy az írás és az önpusztítás összefügg. Azaz: aki ír, csak részegen jó tollú író. Már Goethe is hatalmas alkoholkészletet bunkerolt házában (főleg olasz és magyar bort), Schiller a portóit szerette, meg dohányzott is szorgosan. És Thomas de Quincey-ről (ópium?), az öreg Hans Falladáról (morfium?) ne beszéljünk. Jean Paul pedig csak sört akart... De hogyan stimulálja magát az író? Van, aki megfelelő környezetet keres magának (kávéházat, borozót), és persze akad olyan író is, kiben az asszonyi ölelés közben fogantatik ötlet, bősz sétáló is akad, Hans Henny Jahn, Bertolt Brecht meg nyáron, a hőségben nem tudott írni...

Aznap reggel, amikor a tanár családja kiáramlott a tágas, napos világba, abba a világba, melyről a tanár azon a csöndes délelőttön le akarta írni végre, hogy szűk és átkozott, nos, aznap a tanár mégsem ült asztalhoz. A konyhában szólt a rádió szólt, de a tanár már évek óta nem ügyelt hírekre. Csak ténfergett az üres lakásban, állt az ablak előtt, aztán jött-ment; kávét ivott, rágyújtott. Aznap az első cigarettára. Hogyan is lehet kávé és cigaretta nélkül élni? Hiába vitatkoznak az emberek, hogy káros a cigaretta, káros a kávé is, mindkettő nagyon hasznos szer a szellemi tevékenységgel küzdő embernek, a kávé, a cigaretta egyszerűen KELL, merengett a tanár azon a szeptemberi reggelen a kanapén. Aztán olvasott, mégpedig arról, hogy a 17. században fedezték fel a kávé serkentő erejét Európában, de a kávét utálták a hatalmat birtoklók, hiszen az emberek feketekávé mellett összegyűltek, vitáztak, politizáltak. A kávé volna az első lépcsőfok a szabadság felé? És a cigaretta? A "száraz részegség", melyről oly sokáig nem tudták, hogy rákot okozhat., de cigi akkor is kell, egyszerűen kell, mondta a tanár hangosan az üres szobában, aztán rágyújtott a második cigarettára. Ebben a pillanatban csörögni kezdett a telefon, de a tanár felállt, és kihúzta a dugót. Az igazgatója lehetett, biztosan tudni akarta, mi van vele, miért nem jön már második napja tanítani, de a tanár nem akart senkivel beszélni. Fontosabb dolga volt: meg kellett írnia a beszédet.

"Odüsszeusz bolyong némán álmomban,
nem talál haza,
én meg beszélek,
fekszem-ébredek,
minden egyszerűbb lesz
és nehezebb"

Hogyan is állunk az alkohollal, sandított később a hűtőszekrény felé, a legnagyobb csapással ősidők óta, hiszen már a régi görögök is... Ivott egy vodkát, az első pohár alkohol volt ez aznap, aztán leült az íróasztalhoz. "Tudják, a kábulat univerzális fenomén, a világon mindenütt kábítják magukat az emberek, ebben a korban meg főleg, amikor az önfegyelem, a figyelem, a józanság, a számítás megöli az álmot, a céltalan elmélkedést, a lebegő meditációt, a lötyögést, bambulást csöndes délelőttön... Az alkohol méreg, de mint mindennél Paracelzsuska óta, az alkoholnál is a mennyiségen múlik a dolog úgyis, hiszen mindenben van méreg, így vagy úgy. De hát arról volt szó, hogy a fájdalmat tompítani kellett, és ezért volt például a Laudanum, a csodás nedű, mely minden bajra megfelelt. Nos, Novalis beszedte, talán így jutott eszébe, a kék virágot keresni... Laudanum? Igen, ez az Aszpirin, Kalmopyrin, Alka-Seltzer, Válium egyesítése; inspiráció lakik e szerben, üvöltötte egy költő részegen, és igaza lehetett, mert elvette fájdalmát, és kell-e több a költőnek? Talán, mert elkábulva valóban jobban megy az írás? Volt rá példa, hogy fantasztikus regényt alkotott valaki az ópium segítségével. Fantasztikus regényt, melyre később nem emlékezett maga az alkotó sem, igen-igen." gondolta a tanár, majd lassan összegyűrte a papírt. Nos, elmondhatja ezt így holnap? Használható az anyag egyáltalán? Nem, mondta hangosan, aztán indult sétálni, hiszen semmi jó ötlete nem volt, az új papírlap meg fenyegetően fehérlett az asztalon. Az első mondatot add meg nékem, Istenem, ezzel a sóhajjal lépett ki a homályos lépcsőházba.

Mától nincs ivászat, gondolta a tanár, amikor kilépett a napverte utcára, mától szorgos, józan élet következik, nem kell többé a kábulat. Azt a vodkát nem kellett volna meginnia, jutott eszébe aztán a sarkon, de hát mások is isznak. Már délelőtt pusztítják önmagukat. Hiszen az önkábítás kulcs a paradicsom kapujához (ezt Thomas de Quincey mondta.), az alkotó szárnyakat kap. Végre nem fél! Nem érdekli, hogy amit papírra vet kinyomtatják-e, és az sem érdekli, hogy szereti-e őt valaki ezen az átkozott földön. A "szertől" őszinte lesz, szabad! Nincs öncenzúra, lassú, sunyi, körülményes spekulálás az igazgatóról, a szerkesztő kedvenc dolgairól, erről a városról. A tanár megállt az utcán, és belebámult a kék, őszi égbe. Igen, meg kell írnia a beszédet. Még ma. Szóval miért pusztítja magát az ÍRÓ? Hogyan is írta a kölyök?

"Egész nap arra gondolok, meghalok,
balkézzel húztam övemet, téptem fel öledet,
jobbal az ablakot, így élek, megvagyok."

A tanár felnevetett. Az Irattár előtt állt, a G. Utcában, gyakran járt ide a Tamás. A tanár erre ment onnan.

A séta hasznos tevékenység, semmi sem szólt ellene, hacsak az nem, hogy délelőtt mindenki dolgozott valahol, csupán ő bandukolt zsebre vágott kézzel a kihalt utcán a városközpont felé. Kora ősszel, egyedül egy kisvárosban, valahol Európában (az ég mélységes kékje emlékezette erre), sétált azért, hogy végre összeszedje a gondolatait, hiszen volt miről gondolkodnia.

Öt nappal ezelőtt meghalt egy diákja. Egy fiatal kölyök, a költő. Igen, költő, mert verseket írt, nagyon jó verseket az a fiú. És most beszédet kellett írnia a temetésére. Halotti beszédet. Egy fiatal öngyilkost kellett búcsúztatnia, mert öngyilkos lett a fiú. Igaz, hogy a kábítószer végzett vele, hiszen mindenki csak így mondta, így, szünettel a mondatban. A kábítószer végzett vele..., de a tanár szerint a fiú öngyilkos lett.

Két héttel ezelőtt, már este volt, csöngettek a lakás ajtaján. A tanár kinyitotta az ajtót, a sötét lépcsőházban egy nő állt, tanár úr, kezdte az asszony félénk-görnyedten, a fiam, a Tamás, aztán sírni kezdett, ő pedig csak állt, és képtelen volt megölelni a zokogó anyát.

Igen, a kedvenc diákja meghalt, Tamást már felboncolták, elégették, ő meg itt ment az utcán. Rendjén volt ez így? Nem tudta, tényleg nem tudta. Ebben a pillanatban az előtt a presszó előtt haladt el, amelynek vécéjében megtalálták a fiút. Véletlen volt? Nem tudta, tényleg nem tudta erre sem a választ. K. T. még élt, amikor rátörték a vécéajtót, pöfögte a helyi újság. A tanár megtorpant, a nyitott ajtón keresztül bebámult a presszó sötétjébe. Még élt, még élt, még élt..., a tanár úgy érezte, hogy ez a mondat hintázik a fejében, és ez mostantól örökké így lesz. Még élt...

A Bástya Presszó a romos bazilika közelében volt, keskeny, kanyargós utcában. Autók, de még gyalogosok is ritkán jártak erre; ezért is választották a diákok ezt az eldugott kocsmát. Itt, a presszó pincehelyiségben ordibáltak, ittak, szidták kedvükre a világot; a tanár ismerte a kocsmát, amikor ő volt középiskolás diák, ez a presszó ugyanígy üzemelt. Az akkori diákság ugyanígy ideszökött vedelni, ordibálni, szidni a várost, amelyben soha semmi sem történt. A tanár lassan belépett az ajtón, lement a keskeny lépcsőn. Odalent megállt, lassan körülnézett. A helyiségben szinte semmi sem változott a tizenvalahány év alatt. A fenyőből ácsolt durva faasztalok, padok, a pult, a polc a virágos intarziákkal.; minden új volt valamennyire, de mégis ugyanolyan, mint régen. Leült a legközelebbi asztalhoz. Kora délelőtt lévén ő volt az egyetlen vendég, a hűvös helység üres volt, csöndes, csak a pult mögül, a kamrából hallatszottak neszek. Halló, szólalt meg a tanár, nyitva vannak már? Lehet kapni valamit. inni? A függöny mögül öregember bukkant fel, mogorván biccentett, és a tanár bort kért. Vöröset. Rögtön fél litert. Az öreg bólintott, matatni kezdett a pult mögött.

A bor azonnal hatott, a tanár érezte, hogyan múlt el a kezéből a reszketés. Lassan letette a poharat, felállt, megkérdezte az öreget, itt volt-e, amikor meghalt a fiú? Az öregember kurtán biccentett. Persze, hol lettem volna, motyogta, mindig itt vagyok. Ez a presszó olyan, akár az az új benzinkút. Örökké nyitva tart. A tanár felnevetett, maga sem tudta, miért. Az öreg mogorván elfordult, a tanárt pedig hirtelen szégyen fogta el. Mélységesen mély szégyen, hogy nevetett. Csak kapaszkodott a pultba, kért egy vodkát. Az öreg töltött, a tanár pedig azonnal kiitta, majd kiment a WC-be, hogy megnézze, hol halt meg a Tamás. A WC-ben sötét volt és büdös, a lámpa nem égett, csak a magasból, a lőrésszerű szellőzőnyíláson keresztül szivárgott le némi fény. A tanár csak állt, bámulta a mocskos sárga kagylót. A falat a sárga csempékkel. Tudja, ez a klozet már látott néhány furcsa dolgot. - az öregember állt mögötte.

Tamás rossz diák volt. Lusta, pimasz, legalábbis az első három évben nagyon az, és gusztustalan fiú is volt. Csapzott, hosszú hajjal, pattanásos arcbőrrel. A leghátsó padban ült, és hörögve röhögött a legostobább viccen is; a pedagógusok rémálma az ilyen diák, a tanár legszívesebben ezt üvöltötte volna az öreg képébe, de csak állt, nézte tovább a vécé koszos falát, a rozsdás, horpadt tartályt, a csorba, mocskos ülőkét. Szenvedett? - kérdezte végül halkan. Nem hiszem, suttogta az öregember, tudja, ezek a kölykök elrepülnek ebből a francból a nagy büdös francba, így mondta a mentőorvos.

Az öreg köhögött. Tudta, hogy ez a fiú verseket írt? Nagyon szép verseket, a tanár hangja elcsuklott. De minek meséli ezt most el? És főleg kinek? Ennek a fogatlan vénembernek, akinek oly mindegy ez az egész történet. Meg az öregek másképpen látják a halált, gondolta a tanár, aztán eszébe jutott, hogy ezt a gondolatot felhasználhatná majd a halotti a beszédben. Tamás nem így akart meghalni; bizonyosan hősiesebben képzelte el a halált, és a halálban nincs semmi hősies, gondolta, aztán megfordult és megkérdezte az öreget, hogy használhatná-e a női vécét. Maga rokona volt? - kérdezte az öreg, és a tanár nemet intett.

Hogyan is volt Goethével? Ivott és állandóan tartozott a borkereskedőnek. Szerette az erős magyar bort. És a vendégek elől elzárta feleségét. A konyhába. Mert Christiane állítólag buta volt. E. T. A. Hoffmannt meg éjjelente szörnyek látogatták. Jack London, Edgar Allen Poe. Ők is ittak, Poe-ra Baltimore-ban, egy kocsmában találtak rá. Arca duzzadt volt, haja csapzott, inge gyűrött, koszos. Napok óta ivott. Kórházba vitték, két nap múlva tért magához, aztán meghalt. Ki ivott még? Az irodalmi lista megnyugtatóan hosszú volt, a tanár nevetni kezdett vizelés közben. Emlékezett, és az emlékezés, ezt gyakran gonoszkodva vetette a feledékeny diákok szemére, fölényt jelentett a világgal szemben. Okosabb, okosabb, okosabb és erősebb vagy, ahogyan Gottfried Keller vélekedett az emlékezés hatalmáról.

Istenem, mennyire tanár vagyok, gondolta keserűen, még egy halotti beszédben sem tudok saját érzelmeimről beszélni.

Kijött a vécéből, visszaült az asztalhoz. Az öreg eltűnt a függöny mögött, a tanár egyedül maradt a helységben. Attól, hogy egyedül volt délelőtt egy kocsmában, eszébe jutott, hogy valójában most a gimnáziumban, a tábla előtt kellene állnia, és az irodalomról mesélnie (Tolsztoj öregkorára undorodott az alkoholtól!), de ehelyett itt gubbasztott, ivott. Ekkor nyílt az ajtó, fiatal, sovány férfi jött le a lépcsőn. Szakadozott farmert, kockás inget viselt, göndör haján por fehérlett. És alkoholszagot árasztott. Egyenesen a pulthoz ment, rátámaszkodott, és bekiáltott a függöny mögé, hé, itt vagyok! Az öreg kijött, némán töltött pálinkát, a férfi ivott. Mohón, a tanár így látta a helyéről. Mi újság, kérdezte a férfi az öregtől, majd válaszra sem várva megfordult, és a tanárra meredt. Maga mire vár? - kérdezte kedvesen. Kék szeme volt, eleven, okos. Tanár úr, kérdezte, miért nincs az iskolában? Ősz van már, kinyitott az iskola! A tanár felállt. Mi köze hozzá? - kérdezett vissza dühösen.

Az a düh fogta el, melytől annyira félt. Hiszen nem távolodott el egy-egy dühroham közben mindattól, amit annyira szeretett? Ha ivott, ha részeg volt, ezt így ki kell mondani, akkor közel érezte magát a világhoz, szerette az embereket, és az emberek is szerették őt, hiszen ilyenkor kedves volt és szellemes, a nőkkel pedig gálánsan viselkedett. Ilyenkor tanácsot adott, és ami még jobb volt: tanácsot kért, és figyelt, ha beszéltek hozzá. Buzdított, haragosokat békített ki, ő volt a társaság középpontja. Ezzel szemben józanul kötekedett. Ilyenkor minden kérdés, mondat, mozdulat mögött rosszindulatot sejtett. A barátok ismerték már ezt a szokását, az üveget begyakoroltan tették elé, hogy igyon végre, javuljon a közérzete, igen, a tanár tudta, a barátok feladták; nem akartak már tőle semmit. Csak csöndet, és valójában ő is ezt akarta: nyugalmat, békességet.

Mi köze hozzá? - kérdezte másodszor is. Nem emlékszel rám, kérdezte a férfi, két évfolyammal alattad jártam a gimnáziumba. A tanár a fejét rázta, a férfi teljesen ismeretlen volt. Nem tudom, hazudta végül, valami dereng. A férfi felnevetett, a tanár vállára ejtette a kezét, és ettől könnyed mozdulattól a tanárt hirtelen, pedig még mindig nem tudta, ki ez a férfi, mélységes bizalom fogta el. Tudod, itt halt meg a tanítványom, ebben a rohadt kocsmában, suttogta, tehetséges gyerek, verseket írt a szerelemről. "Szívet fess a falra, a szerelem szívét, hogy erősebben dobbanjon lépted.", ilyen mondatokat írt ez a kölyök! A férfi bólintott. Ismertem a fiút, mondta halkan, a Tomaj pontosan ennek a gyereknek adott el kábítószert. A tanár lassan a férfire nézett. Gyere, meghívlak egy italra, ha akarod kettőre is, csak meséld el, mit tudsz.

Beszélt egyáltalán a diákoknak már a halálról? Mesélt már az anatómiai színházról Páduában? Vagy beszélt a halotti maszk történetéről? Vagy a biológiatanár mesélt a test felbomlásáról? Nem kellene a halállal többet foglalkozni? Mint a természetgyógyászok, akik a betegséget a betegséggel gyógyítják, nem kellene egyszerűen többet foglalkozni a halállal azoknak, akik félnek tőle?

Végül mégis a férfi, Kléber fizette az első kört. Kléber, aki már annyi minden volt életében. Tanult festészetet, hallgatott jogot, butikja volt a belvárosban, kereskedett lopott bőrkabátokkal, Törökországból farmernadrágot csempészett, és volt börtönben is. Kléber átélt egy-két dolgot; a tanár kissé szomorúan gondolt a maga eseménytelen életére. Érettségi után a katonaság, aztán az egyetem, házasság, a gyerekei, az állása, a lakásba vették a bútorokat, az első használt autó, a banki részletek, igen, hirtelen sajnálni kezdte önmagát. Az élet és a sors nem ugyanaz, jutott eszébe, hiszen a sors véget érhet akkor is, ha az élet még folytatódik. Ki adott el ennek a gyereknek és mit? - kérdezte hirtelen dühösen. Kléber elmosolyodott, és azt válaszolta, hogy a tanár inkább foglalkozzon az iskolai dolgokkal. De ez a gyerek volt a mindenem, mondta a tanár komoran, ebből a gyerekből költő lett volna, jó költő, érted? Kléber csak mosolygott, majd újabb vodkát rendelt. A tanár érezte, hogy már erősen szédül, a részegség első állapotába ért, és ez egyáltalán nem volt kellemetlen, hiszen ezért az érzésért ivott, gondolta elégedetten, bár tudta, hogy ettől a ponttól kezdve már nem volt olyan szép a további kábulat. Kléber hirtelen közelhajolt, tudod, azt a férfit Tomajnak hívják, suttogta, a piac mögötti Wekert telepen van egy kocsma. Ott ül a haverjaival. Veszélyes környék, este még a rendőrség sem megy arra. Ez a Tomaj., a tanár lassan intett, ne folytassa. Szédült, az utolsó vodka mégis megártott. Szinte leterítette, a világ lassan úszni kezdett, és fölötte lebegett ő. Ő, az okos tanár és Tomaj, a kisvárosi gazember abban a kocsmában az otromba haverjaival, mintha egy rossz film része lett volna. Egy filmé, melynek forgatókönyvét egy dilettáns írta volna, aki soha nem tanított iskolában gyerekeket, soha nem élt kisvárosban, soha nem ivott délelőtt vodkát a konyhában, soha nem járt kocsmában, igen, az egész olyan valószínűtlennek tűnt, hogy a tanár felnevetett, és hirtelen azt mondta, azt a Tomajt móresre kellene tanítani. Az ilyen gazembernek meg kellene mutatni, hol lakik a Jóisten.

Kléber vigyorgott. Bizony-bizony, beszélt tovább a tanár, rendet kell teremteni ebben a rohadt országban, de aztán nem folytatta, mert annak ellenére, hogy bár a düh jót tett, hiszen teste fölébredt, és lassan visszalendült a józanságba, mégis még mindig szédült és akadozva beszélt. De nem a gyávaságba hullok-e vissza, ha megint kijózanodom, jutott hirtelen eszébe, nem az abba az állapotba, melyben olyan boldogtalan vagyok? Lassan felállt, kért egy kávét, és a halott fiúra gondolt, meg a gyászbeszédre, melyet meg kellett írnia. A beszédnek holnap reggelig el kellett készülnie, és eddig még egyetlen sort sem írt le. Megemlíti holnap Istent? Beszél majd a temetőben a pokolról az összegyűlteknek? És Tamás elveszett lelkéről beszél-e, melyet azért veszítettek el, mert nem szerették eléggé? Hol lehet most a lelke? A mennyben? A pokolban netán? Vagy sehol? Nem, ma már nem iszik többet, határozta el, miközben a pultnak dőlve itta a híg, langyos kávét, nincs ez így jól, megmérgezte őt ez a rohadt élet., fáradtnak érezte magát. Tudod, egyáltalán milyen kellemes dolog egy ilyen "lövés"? Nem lehet ám a gyereknek a szemére vetni, hogy belőtte" magát! Próbáltad már? Érezted már Istennek önmagad? Kléber állt mögötte. A tanár csak a fejét rázta. Végtelenül kimerültnek érezte magát, de ami még rosszabb volt: gyávának is.

. Ez a Tomaj jelentéktelen alak. Senki sem tudja, honnan jött. Segédmunkás volt a vasútnál, de onnan is kirúgták, mert lopott a barom. Engem is meglopott az a szemétláda. Nem is tudom, hogy állhatnak azok egy ilyen emberrel szóba, azok hogyan is kezdhetnek ezzel az állattal. A tanár zúgó fejjel hallgatta Kléber kitörését. Valójában nem értette, amit mondott, sokkal inkább azt érzékelte, ahogyan mondta; Kléber hangjából a gyűlölet csengett ki. És pontosan emiatt a gyűlölet miatt közösséget érzett vele, és közösséget nagyon régen érzett valakivel. Azok., kalapált a tanár fejében, azok., maga sem tudta miért, de mintha ezt ő maga mondta volna, Tamás meghalt, ezzel az egyszerű mondattal kellene kezdenie holnap a beszédet. Milyen lehet fiatalon meghalni? - kérdezte hangosan. Szar lehet, hallotta maga mögött Kléber hangját. De miért, kérdezte a tanár a pultnak dőlve. Mert az ember nem tudja, milyen egy nővel, nem tudja, milyen szép dolog egy cigarettát elszívni utána, meg azt sem tudja, hogy milyen szép, ha. A tanár nevetni kezdett. Tudod, én ott voltam a gyerekem születésénél. Érdekel? Nos, jön kifelé, a köldökzsinór elszorul, olyan ez, mint ha a búvárnak elkötnék a csövet, szóval közel a halál, koponyacsontok összepréselődnek, aztán végre kijut ebbe a rohadt világba, de még nem lélegzik, a tüdő nem működik. Megártott az ital? - kérdezte Kléber hirtelen. Nem tudom, jó dolog-e látni a születést, azóta félek a haláltól. Kléber lassan átölelte, te részeg vagy, kérdezte azzal a tapintatos gyöngédséggel, ahogyan csak azonos neműek tudnak segíteni egymáson. A tanár lassan bólintott. Azt hiszem, cselekedni kéne, súgta Kléber a tanár fülébe. Igen, motyogta a tanár, csak pofázunk-pofázunk, Tamást meg holnap temetik. Gyere, állt fel Kléber, gyere.

Kléber lakása a kocsma mellett, egy öreg ház első emeletén volt. A tágas szobák zsúfolva bútorokkal, tárgyakkal; fotelek, szekrények, festmények és könyv, könyv, mindenütt könyv. A polcon, a földön, a szekrény alatt, a fal mellett, az ablak előtt álló fekete íróasztalon, mindenütt könyv hevert. A tanár zavartan állt a hatalmas szoba közepén. Neked van íróasztalod? - kérdezte végül sután. Valamivel józanabb lett a friss levegőn. Kléber vigyorgott, Tamásnak tetszett az asztal, mondta kedvesen. Járt nálad, kérdezte a tanár, volt itt a Tamás? Igen, mondta Kléber, gyakran volt itt. Ekkor nyílt az ajtó, és olyan döbbenetesen gyönyörű lány lépett a szobába, hogy a tanár hirtelen úgy érezte, ezt a lányt meg kell védenie. Nevetséges volt ez az érzés, de mégis oly őszintén tört fel a lélekből, hogy még szégyent sem érzett. Legszívesebben átölelte volna. A barátnőm, az úr pedig Tamás tanára, pontosabban volt tanára, mondta Kléber hanyagul, aztán kiment. Foglaljon helyet, mosolygott a lány, hozhatok önnek valamit? A tanár csak a fejét rázta; hosszú hónapok óta először utasította el az alkoholt, és a világ legszebb mosolyát kapta cserébe. A lány leült, minden átmenet nélkül beszélni kezdett. Vigyázzon vele, intett az ajtó felé, sokat iszik. Gyakran részeg és durva az utóbbi időben. Ne ingerelje, kérem. A tanár csak ült, és miközben a lány gyönyörű arcát nézte, már bánta, hogy mégsem kért valamit inni az előbb. "Nagyon félek, nem nyitok már senkinek szemet, de ezzel nem halálomat akadályozom, inkább gyönyörű életemet" - suttogta a lány. Mi ez, nem ismerem, kérdezte halkan a tanár. Tamás talán utolsó verse, mondta a lány. Tudja, hogy holnap délben temetik? - kérdezte a tanár. A lány nem válaszolt. Gyűrött spirálfüzetet adott át tanárnak. Tamás írásai, mondta halkan. Miután elolvasta, hozza vissza, kérem, semmim nem maradt utána. A tanár csak nézte a füzetet, erről nem tudtam, suttogta.

Hogyan vigasztalja holnap a temetésen összegyűlteket? Miről beszéljen?

Igen, egyszer az osztályfőnöki órán beszéltek a halálról, és Tamás jelentkezett. Mit is mondott akkor? Arról beszélt, hogy a haldokló soha nem provokálhatja a környezetét. Ezt nem értette senki. Tamás arról is beszélt még, hogy a haldoklónak el kell hitetnie a többiekkel, a halál valami teljesen egyedülálló dolog. Mi szükség van erre? - kérdezte ő akkor bosszankodva. Hogy az az ember, aki a haldokló ágya mellett áll, ne féljen saját halálától, felelte Tamás. Az osztály hangosan felnevetett, ő is mosolygott. De akkor miért rejtjük el a haldoklót, kérdezte Tamás dühösen, miért? A halál olyan, mint a szex, nem illik nyilvánosan meghal.

Ezen a ponton leintette a fiút. És most? Tamás nyilvánosan halt meg, és ő úgy érezte, valami igazság mégis volt abban, amit a fiú akkor mondott, hiszen mindenki alig leplezett undorral beszélt arról, hogy egy vécében halt meg. Koszban, mocsokban! Bűzben! Mintha a halál módja meghatározta volna az életét is, mindenki úgy beszélt Tamásról, mint egy undorító emberről, aki nem érdemelte másképpen. "Mindaz, ami már nem olyan, mint akkoriban, most olyan amilyen, Te meg csak nézd-nézd festett mosolyomat" - a tanár hirtelen úgy érezte, sírnia kell. A lány átölelte, megcsókolta az arcát, és a csókja oly gyöngéd volt, hogy a tanárt mélységes szomorúság fogta el, mert a csókból megértette, soha nem tud már megszabadulni az ivástól. Tudja, nagyon-nagyon szerettem, suttogta a lány.

Aztán?

Aztán Kléber visszajött, intett a lánynak, tűnjön el, majd azt mondta, indulhatnak, de előtte azért igyanak egy pohárkával. A sötét konyhában azonban nem pálinka várta a tanárt, hanem apró tabletták, és egy üveglapon fehér por. Tudni akarod, mit érzett Tamás? Tudni akarod, hogy milyen az, ha elszáll az ember, Kléber vigyorgott, a tanár orra elé tartotta a port. Milyen lehet repülni, kérdezte tanár. Nos, röhögött Kléber, nincs rá szó! Mindenre van szó, mondta a tanár, majd bólintott, és lassan az üveglap fölé hajolt.

Aztán? Lementek az utcára.

Aztán?

Vadonatúj terepjáró fordult be a sarkon, csikorogva fékezett előttük, és ők beszálltak.

Aztán?

A hatalmas autó könnyedén meglódult, Kléber vállon veregette a tanárt. Gyönyörű lány, igaz, kérdezte nevetve. A tanár bólogatott, vigyorgott. Maga sem tudta miért bólogatott, miért vigyorgott, hiszen a legszívesebben mindent összerugdalt volna maga körül. Tamás imádta, láttam én, de nem bántottam a kölyköt, a barátnőm soha nem csalna meg, suttogta Kléber. Ebben a pillanatban történt. A por elérte agyát, ez volt a tanár utolsó tiszta gondolata. Ettől a pillanattól kedve ugyanis gondolatai nem tiszták, hanem kristálytiszták lettek; hirtelen úgy érezte, mindent ért, lát, felfog ezen a Földön. Semmi, de tényleg semmi sem akadályozza ebben az életben. Kinézett az ablakon, és a vörös háztetők fölött lebegő sötétszürke felhőkről hirtelen tudta, hogy egyszer majd hatalmas, fekete felhők jönnek, gőzölgő savat ontanak a városra. Savat, mely elől az állatok vonítva menekülnek, savat, mely marni fogja az emberek bőrét, és az emberek nem kapnak levegőt. Aztán? Kléber arcát nézte. Úgy tűnt, mintha Kléber még nem döntötte volna el, hogy gonosz vagy jó ember lesz-e, hiszen arca állandóan változott. Olykor a jóságos száj, olykor a komor orr, olykor a megtört, hideg tekintet határozta meg őt, és így oly rejtelmes volt ez az ember, hogy lehetetlen volt sokáig az arcába nézni. Aztán? Az ablakon túl suhant-rohant-zúgott a világ. A templom zömök, okkersárga tornya, az áruház tátogó bejárata, a házak poros ablakai, az autók; megannyi érdekes dolog, melyre soha nem ügyelt így még. Aztán? Jöttek a zajok. Még soha nem tűnt fel neki, hogy a városban mennyi mocskos zaj létezik, igen, a lárma koszos volt. Az utcák, terek, a lépcsőházak, lakások telis tele voltak érdes, bűzös zajjal, mely megkeserítette az életet. Hogyan lehet így élni, jutott eszébe.

Aztán?

A tanár hirtelen megértette, hogy egész életében gyenge volt. Megértette, hogy senki sem becsülte ebben a városban, megértette. Hogy senki sem néz utána, ha átmegy a téren. Megértette, hogy tenni kellene valamit. Megértette, hogy nem védte azt a gyereket, valamit tennie kell, most és rögtön, különben elveszett, Klébernek igaza volt. Nézd csak, hallotta. Kléber beszélt hozzá a gonosz-jó arcával, vedd már fel.

Ölében pisztoly hevert.

A fegyver fekete volt, nagy és bitang erőt sugárzott. Ujjai könnyedén siklottak a fémen; jól esett megérinteni a sima, hideg acélt. Hatalmam van, gondolta. Itt az ideje, hogy megismerd azt a rohadékot, mondta Kléber. Az autó fékezett, a sofőr kinyitotta az ajtót, Kléber pedig intett, szálljon ki. Már délután volt, a családi házak hosszú, sötét árnyat vetettek az úttestre, a hatalmas nap alacsonyan ragyogott a tetők felett. A keskeny utca túlsó oldalán emeletes betonépület állt. Étterem-bár, hirdette a homlokzatra erősített tábla, az üvegajtó fölött fények villogtak; színes izzók egy koszos táblába csavarva. Övébe dugta a pisztolyt, ügyesen átugrált az árnyakon, átvágott az utcán, és belépett. Homályos, lármás helységbe jutott. A fehér por hatása frenetikus volt, mintha nagylátószögű objektív lett volna a szeme helyén; mindent egyszerre látott. Jobbra, a pult mögött az egyik pincérnő éppen hangosan felnevetett, vérrúzsos szája elé kapta a kezét. Szemben, a terem közepén kövér férfi az asztalra vágta kártyalapjait, a tőle jobbra ülő társa éppen cigarettára gyújtott, a harmadik a tárcájában kotorászott, majd nevetve bankjegyeket rántott elő, balra, az ablak előtti asztalnál ülő férfi mobiltelefonján beszélt valakivel, aztán káromkodott, ránézett. Ebben a pillanatban csönd lett a teremben.

Ki a franc vagy te? - kérdezte a férfi a telefonnal. Mit akarsz itt?

Maga az a Tomaj? - kérdezte.

Mi közöd hozzá? - kérdezte a férfi. Nem volt jó ember, ezt érezte a tanár. Nem tudta, mitől érezte ezt, de az érzés oly erős volt, hogy minden kételyt törölt.

Maga adott el a diákomnak kábítószert. A Tamásnak.

Ki a franc mondja ezt? - állt fel a férfi. Aztán beleüvöltött a telefonba. Megjött, te rohadék, itt van az embered.

Az egyik asztalnál felállt valaki, és gyorsan közelített.

Könnyedén kirántotta a pisztolyt, célzás nélkül odalőtt. A dörrenés hatalmas volt, az ember elesett. Ebben a pillanatban Tomaj fegyvert rántott, a másik kezével felborította az asztalt és mögé ugrott. A pincérnő felsikoltott, ő újra lőtt. Az asztallap forgácsai arcát érték, valaki felüvöltött. Megint az asztalra lőtt, aztán száraz kattanást hallott, tompa ütést érzett a combján. Megpördült, lőni kezdte a termet. Valaki sikoltott. Megint meghúzta a ravaszt, a falból fröcsögött a vakolat, az egyik szék széttörött.

Aztán a pisztoly száraz, kattogó hangot adott, kifogyott a töltény. Elrohant a pult előtt, belökött egy ajtót, aztán megint egy ajtónak esett neki, aztán a lábát elhagyta az erő. Lassan a falnak dőlve csúszott lefelé. Hirtelen felnevetett. A vécében volt. Lehunyta szemét. Valahol az ajtón túl egy férfihang káromkodott, egy nő sírt.

Odakint vijjogó sziréna. Tompa dudálás. Lárma, üvöltözés, sírás. Csak ült, hallgatta a zajokat. Végtelen nyugalom szállta meg. A rendőrség hangszórón keresztül felszólították, hogy feltartott kézzel menjen ki.

De nem mozdult. Gondolkodni akart. Arról, hogy mostantól minden egyszerűbb lesz. És nehezebb.