Kalász István
Gyakran gondolok rád
- részlet -

Mert elegem volt.

Főleg azokból az emberekből, akik ugyan kíváncsiak voltak, de beszélni csak önmagukról tudtak, elegem volt a filozófiai darabkákból, a könyvekből, melyeket soha nem olvastam végig, a nomád szeméttől undorodtam, melyet magam mögött hagytam, IGEN, amikor rádöbbentem, hogy testemnek ugyanolyan a szaga, mint az apáménak, akkor írtam, hogy: Valami nagy történetre kellene találni. A TÖRTÉNETRE azért, mert egész eddigi életem arról szól, hogy csak igazodom a tényekhez, a valósághoz, amely megszűnik, ha elmegyek, ha hátat fordítok. Akkor mostantól nem fordítok hátat, nem loholok újabb és újabb helyekre, hanem megállok, és várok, hogy mindaz a szépség, fájdalom, mindaz az élet elrohanjon mellettem. Mellettem, ha szerencsém van. Ezt írtam egy bitang másnapos reggelen a füzetembe, aztán felmondtam az állásomat, levettem a nyakkendőt, majd beköltöztem halott nagyanyám a belvárosi lakásába azért, hogy úgy éljek, akár a többi ágrólszakadt, szegény ember.

Olykor délelőtt beállok a sarki kocsmába. Most már reggel is ihatok; mostantól nem akarok menni sehová. A kocsma csöndes, csak a sarokban bóbiskol egy öregember, az utca túlsó oldalán az élelmiszerboltban az eladólány ásítozik a pénztárgép mögött, a nap bágyadtsárgán süt le a házak között a macskaköves utcára, a kereszteződésnél olykor hosszan dudál valaki; az öreg, poros közlekedési lámpa nem vált elég gyorsan. Errefelé csak autósok és az idegenek zajonganak, kapkodnak. Lassan iszom a savanyú bort; mostantól mindenre van időm. Rossz borra, lassú szemlélődésre - az autógumik csikorognak a kereszteződésnél.

Mi az, hogy környék? A környék házakból, utcákból, terekből, kapualjakból áll. Emberekből is, így most már belőlem is, ha maradok. A környék az, amelyet kifulladás nélkül bejárhatok, a környék az, ahol sétálhatok, ahol megismernek a kocsmában, ahol alkonyat után is jól érzem magam, és ahol pontosan tudom, hol a postaláda, amely összeköt mindazzal, ami már nem a környék. A környék az, amit, ha megöregszem, nem hagyok el többé. A környék az, ahol nem szeretem, ha új házat emelnek, épületeket tataroznak, új boltot nyitnak harsányan handabandázó fiatalok. A környék az, ahol azt érzem, innen csak elköltöznek az emberek, de ez azért van, tudom azt nagyon jól, mert az új lakókra nem vagyok kíváncsi. A környék az, ahol kezet fogok az utcán a postással. A környék az, ahol kiegyensúlyozható az ambivalencia.

Elhatározom: nem hagyom el az országot. Lejárt az útlevelem, többé nem kérvényezek újat. Ettől megkönnyebbülök. Aztán egy héttel később eldöntöm, hogy ebben a városban mindent megtalálok, amit akarok, így nem kell többé a várost sem elhagynom; Budapest gyönyörű, a turisták lelkesek, bár ezen a környéken ritkán látni fényképezőgéppel, térképpel sétáló japánt.

Aztán? Nincs kedvem trolira szállni, a huzatos zsúfolt metrót gyűlölöm, különben is: van telefonom, a legszebb találmány ebben az életben. A telefon a lakásomban van, így egy hétig a lakást sem hagyom el, onnan beszélhetnék bárkivel, ha felhívnék valakit. De ez nem jó, észreveszem, hogy a bezártság beteggé tesz. És a testem büdös napok óta. Ki kell mennem, de azt is tudom, csak a környéket kell bejárnom. Mostantól ezt a tömböt, négyzetet, amelyet széles, forgalmas, lármás utcák határolnak, igen, elhatározom, hogy mostantól csak a környéken maradok. És nem fogok ártani senkinek. Ez is valami. Ami fáj, hogy eltűntek a kapualjakból a kopott bádogtáblák, melyek hírül adták, hogy: III. emeleten, kedden 15-18 óra között Szabó Mester fogad. A házban kutyafodrászat működik. Carmen Körömápoló Szalonhoz Vidáéknél kéretik 3X csöngetni, Csillagjóslás az alagsorban, második ajtó.

Semmi kifogásom ellene, hogy egy fejfájósan duzzadt könyv helyett a bölcsességet, jelszót, oktatást, arcátlanságot akár a házfalról vegyek át életembe. Felfedeztem, hogy afféle Megváltó, eleven ember lakik a környéken, Légy szerelmes!, GONDOLJ RÁM!, virít a házfalakon dülöngélő betűkkel, Légy éber!, fedezem fel a következő nap a telefonfülkén, Légy ITT!, eddig ez a legjobb; az utca ezektől a felszólításoktól új értelmet kap. A környék olyan, akár az idézetgyűjtemény, az underground szerző éjjel, lopva, vigyázva írja tele a falat, miért nem nekem jutott ez eszembe? Szerelmes légy!, Okos légy, nagyon szép! A házak ettől kezdve nem X. utcában állnak, és nem X.Y. számot viselnek, hanem feliratokat, én a Most szeress!!!, házban lakom, a csöndes trafik a: Légy higgadt! földszintjén, Soha ne félj! ez áll a videókölcsönző pincebejárata mellett; az ötlet zseniális, a kiáltványt sokan olvassák, sokkal többen, mint bármelyik zsibbasztó, kulturális lapot. Egy költő, úgy érzem: egy költőnő ír nekünk; így nevezem az ismeretlent.

Ez olyan környék, ahol szegény emberek laknak. Itt lakni nem jelenti azt, hogy az ember valahol valamit elért, hogy vitte valamire. Itt lakni lehet, élni igazán nem. Errefelé nincsenek bankok, drága bárok pimasz ajtónállóval. Erre pékség sincs illatos croissant-nal. A boltban nyugdíjasok ténferegnek, fiatal eladólányok unatkoznak, a raktárhelység kopottas függönye mögül a főnök figyel, hátha megint tolvajt foghat ezen a héten. Visszavonultam hát erre a környékre. Miért? Ez itt senkit sem érdekel, talán ezért. A történet, a történelem sem érdekel errefelé senkit. A history ott van, ahol terek, szobrok, középületek, intézmények vannak, amerre a sugárutak fénylenek. Errefelé nincs ilyen történelem. Csak olyan, hogy itt, ebben a nedves pincében bujkált a Roth család 1943-45 között, most raktár, egy kopasz villanyszerelő bérli. Attól a telefonfülkétől három méterre lőtték agyon az oroszok az öregembert. Napokig nem nyúlt a holttesthez senki. Mindenki szemeláttára puffadt a teste. Abban a lakásban, ott a második emeleten, ahol a mintás függöny, na, ott a hírhedt nyomozó lakott. Egy kommunista. Az ötvenes években embereket kínzott, egy asszonyt megerőszakolt a házból, az a nő ebben a lakásban lakott, itt történt, a 6-os lakásban. A forradalom idején eltűnt a nyomozó, az emberek bosszúból a 13 éves fiát verték félholtra, a kölyök a poroló mellett feküdt vérbe fagyva. A fiú most Kanadában él. Két hónappal ezelőtt az udvarban, a 8-as lakásban megöltek egy nyugdíjast, a rendőrség szerint 200 forint sem lehetett az öregnél, amikor végeztek vele, Uram, az ágyában verték agyon, gondolja csak el, egy doboz cigaretta áráért.

Vonulj vissza, ha a gyönyörű világot úgy már nem láthatod, ahogyan akarod. Vonulj vissza, hiszen a részletben ott az egész, nézz körül, vedd szemügyre a környéket. Hány bolt, kocsma, trafik található a környékeden? Kutya milyen akad? Milyen buszok, trolik szelik át a környékedet? Milyen boldogtalanságot látsz? Vajon miért sír az a nő a telefonfülkében? Menj oda, kérdezd meg, segíthetsz-e? Élj önnön zárt világodban szabadon. Ez jól hangzik, ezt leírod a naplódba. A nőhöz nem mész oda. Na, persze. Ezt már nem írod bele abba a híres naplódba. Na persze! Hajnalban megszólalt a telefon. Lili hívott. Kérte, menjek vissza hozzá. A cégnél is hiányzol, mondta. Lenne egy út New Yorkba, képzeld, csak mi ketten, a Wall Streeten, gondoltad volna? Érdekes, mondtam erre, a fájdalom az egyetlen érzés, amit minden élőlény megért, aztán letettem a kagylót. A telefon megint csörögni kezdett, de nem vettem fel többé, csak ültem, és vártam, hogy Liliből elfogyjon az erő. Hajnalodott. Semmit sem tudtam. Csak annyit, hogy egy házban volt egy lakásom.

Reggelente, esténként sétáltam környékemen; és ilyenkor szívesen mentem a buszmegállóban várakozó emberek között, és mindig megcsapott az emberszaguk. Ez a szag reggel más volt, mint este. Reggelente volt benne valami szigorú: a tiszta ruhák, a nők haja, édeskés kölni, este pedig olyan végtelenül fáradt volt a szaguk.

A magántulajdon nagy gond az ilyen szegény környéken, mert ez a környék igen szegény, és az autó magántulajdon, a zsúfolt utca már köztulajdon. A grundok, a szemetes foghíjak, az üres telkek mind-mind magánkézben vannak. Ott lehet parkolni. Pénzért - a magántulajdon már magántulajdonon áll. Ez a kapitalizmus. Az utcán a magántulajdon köztulajdonná válik; lopják, feltörik az autókat. Tegnap megint írt a költő. A házfalon ez áll: "Tudom, ki a tolvaj! Érdekel? Gondolj rám!"

Éjjelente nem tudok aludni. Az utóbbi időben, hogy van időm, nem használom ki és fel az időt; nappal tengek-lengek, éjjel meg nem alszom, mint az öregemberek, csak matatok a konyhában, a fürdőszobában, teszek-veszek, és reménykedem, hogy nem adom fel a nagy FELADÁST, nem telefonálok, hogy vegyenek vissza az állásomba. Pedig nem rossz élet; örökké úton lenni az országban, telefonálni, irodaházak huzatos folyosóin várni, bizalmatlan igazgatókat meggyőzni a reklámfilmről, utána röhögni hangosan és hülyén; megint valakire rásóztam valamit, több lett a pénzünk.

Nyugtalanságom kihajt a falak közül. A kihalt, hajnali utcán két kamaszba botlom, az egyik fiú kezében gonosz tőrre emlékeztető csavarhúzó, a másiknál görbített drót; autót törnek fel. A gépkocsi akár hentes vágta disznó teste nyitva áll, a két fiú cinkosan vigyorog, aztán egyszerre ütnek. Utoljára gyerekkoromban ütöttek meg, a meleg vér azonnal elborítja a szememet. Lilire gondolok, arra, milyen naiv vagyok, hogy milyen végtelenül naiv, hogy azt hiszem, az ember kibújhat életéből ebben a korban, amikor minden annyira távolodik egymástól. Ott fekszem a járdán, fölöttem a hajnali kék ég, tavaszodik, gondolom, majd arra gondolok, hogy ez így van. Később krétát veszek a sarki papírboltban, gömbölyű betűkkel felírom a házfalra, a titokzatos költő írása mellé: Remélem, nő vagy, szép, büszke, szelíd, bátor, igen, gondolok rád.