Kalász István
Johannes M. története

Was aus Liebe getan wird, geschieht immer jenseits von Gut und Böse.

Nietzsche

Dél-Franciaországba utazunk kettesben, Anyám egész életében a tenger közelében szeretett volna élni. Egyikünk sem járt még lent Délen, de mindketten abban reménykedünk, hogy Anyámnak tetszik majd Les Arcs-ban, abban a déli kisvárosban. A pékséggel, a térrel, a platánokkal, a franciákkal... Abban a kis lakásban, a hatalmas kék provence-i ég alatt.

*

Anyám néhány hónapja nem tálalja a helyét, olyan gyökértelen vagyok, mondja, és hol a bátyámnál van Münchenben, hol a nővéremnél lakik Hamburgban, hol nálam, Frankfurt mellett, egy faluban, aztán megint Münchenbe utazik, bolyong ide-oda, jön-megy, Apánk öt hónapja halt meg, a nővéremhez tartottak, az unokát akarták látni.

Fáj a fejem, mondta hirtelen az Apánk, letért az autópályáról, megállt egy parkolóban, kiszállt az autóból, le-föl járkált, valamivel később visszaült a volán mögé.

Aztán meghalt, ott, az autópálya melletti parkolóban.

És most Anyámmal Franciaországba utazunk, megyünk a tengerhez. Ülünk az autóban, előttünk az üres autópálya, jobbra legelők, balra szántóföldek, tehenek, házak, templomok, 1200 km az út Les Arcs-ig. Tudod, szólal meg az Anyám, mi mindig énekeltünk az autóban. Az Apáddal, teszi hozzá szégyenlősen. Magyarázatként. Nahát, mondom halkan, és mit? Anyám mosolyog. Stand by me, ez volt a kedvenc dalunk. When night has come..., ismered? És együtt énekeltük: When night has come, and land is dark..., száz kilométeren át. De valójában látom, nem tetszik, hogy én is vele éneklem a dalt, ez Az ő daluk.

Les Arcs városka szép, és az eladó lakás, mondja Anyám, amelyet egy apróhirdetésen keresztül találtunk, szintén szép. Két tágas szoba, napos konyha, új fürdőszoba, az ablak térre néz, odalent franciák jönnek-mennek, boule-oznak, van pékség is, és a hegyek mögött ott a tenger. Rögtön látom, Anyámnak nem tetszik, de nem meri mondani, szégyenkezik, hogy 1200 km-et utazunk miatta, és most nem... Mégsem.

Másnap reggel a szállodában, reggeli közben feszült a hangulat, Anyám, mondom, döntened kell. Te magad mondtad, hogy Délen akarsz élni. Te magad mondtad, hogy Németországban állandóan esik az eső, Te magad mondtad, hogy ott mindenki bezárkózott a lelkébe, és Apa is ilyen volt, és egyedül nem akarsz élni a nagy, üres házban, és a tenger majd megvigasztal... Mindig erre vágytál! Anyám tüntetően nézegetni kezdi az autóatlaszt, talán ez a városka, itt Spanyolországban, kezdi félénken, talán ott szebb, csöndesebb, mint itt. Elveszítem a türelmemet, kiabálok. Olyanokat mondok, hogy soha nem tudta, mit akar, hogy ideje végre a lelkére hallgatni és cselekedni. És, hogy Apa halott. Ha-lott!

Aztán némán csomagolunk, indulunk haza. Olaszországon keresztül utazunk visszafelé, a hőség izzik az úton, teherautók, baleset, carabinierik, pályafelújítás, torlódás torlódást követ. Anyám sápadt, megsajnálom, Milánóban repülőre ültetem, a nővéremhez küldöm, pedig egy ideig nem akart odamenni. Valamiért összevesztek.

Megkönnyebbülök, hogy magamra maradok az út további részére.

Egy héttel később, már otthon vagyok, levél érkezik Anyámtól, mindent köszönök, fiam, olvasom, sok sikert, sok boldogságot a további életben. Arra gondolok, hogy az ember valóban szentimentális lesz öregkorára.

Három nappal később bátyám telefonál Münchenből, Anya altatót nyelt, mondja, kómában van, nincs remény, mondják az orvosok, csak a gépek tartják életben. Mit tegyünk? Nem nagyon tudok mit mondani; a logika kegyetlen dolog, ha nincs remény, le kell kapcsolni a gépeket, és az orvosok másnap reggel lekapcsolják a lélegeztető gépet.

*

A milánói repülőtéren láttam utoljára Anyámat. Amikor az ellenőrzésen esett át; kitárt karral ment át a fémdetektoros kapun. Visszanézett, mosolygott rám. De nem volt boldog mosolya. Ezt a mosolyt bárhol és bármikor fel tudom magamban idézni. Csak be kell hunynom a szememet, és látom, ezzel a mosollyal egy anya mondja örökké előtte guggoló gyerekének: ne aggódj, minden jóra fordul.