Miklós Melánia
A hely, ahol nem akar múlttá válni az idő

Lovas Ildikó: Meztelenül a történetben - Újvidék: Forum, 2000.

 Lovas Ildikó a fiatal vajdasági magyar irodalom képviselője, ha létezik (vagy fontos) egyáltalán ez a kategória. Ezzel együtt felmerül, hogy egyáltalán hol húzható meg ez a határvonal a vajdasági magyar irodalomban, ha a magyar irodalom vonatkozásában azok a szerzők számítanak fiatalnak, akik a 90-es évek elejétől publikálnak, megváltozott történelmi-világnézeti szemszögből vizsgálva a múltat és a jelent, megváltozott irodalmi beszédmódok közepette. Ezt az egyébként szakmai szempontból felületes és elnagyolt kategorizálást vette alapul a közelmúltban egy igen népszerű tévécsatornának a jelenkori fiatal magyar irodalmat bemutató sorozata, amelyben a fenti kritériumoknak megfelelve (az egyetemes magyar irodalom képviselőjeként) az említett írónő is bemutatásra került.

A vajdasági magyar irodalom sajátos helyzete történelmi-térbeli meghatározottságánál fogva eleve adott. Míg a Symposion-korszak nagy klasszikusai, és az őket követő fiatal nemzedék tagjai a 90-es évek elején kitört balkáni háborúk elől menekülve szinte teljes létszámban a magyar irodalom szövegkorpuszát gazdagítják immár egy évtizede, addig a legfiatalabb nemzedék közelről szenvedte végig az elmúlt tíz év minden viszontagságát, beleértve a vajdasági magyar irodalom folytonosságának kényszerű szakadását, és azokat a gazdasági körülményeket is, amelyek igen szűken tették lehetővé az irodalmi színrelépés bármilyen formáját. (Az elmúlt évtizedben például csak néhány, a kezdő szerzőket közlő antológia jelent meg alapítványi támogatással, önálló első kötetek pedig a közelmúltig nem hagyták el a nyomdát. A Symposion folyóiratot, amelyet tekinthetünk a mindenkori fiatal vajdasági magyar értelmiség orgánumának, szintén megviselte az időszak: a rendszertelen kiadást követően jelen pillanatban elvileg még létezik a lap, gyakorlatilag azonban megjelenésképtelen.)

Lovas Ildikó azok közé tartozik, akiknek írói pályája egy generációval megelőzi a legifjabbakat (1990-ben jelenik meg először novellaantológiában), és akik ebben az időszakban helyben vállalták az irodalomcsinálás nehézségekkel terhelt feladatát: miközben szerkesztőségi tagja maradt a Symponak, és 97-től kezdve az Üzenet c. szabadkai irodalmi folyóirat főszerkesztője, és rendszeresen szerepel (és válik egyre ismertebbé, lásd a fent említett műsort bizonyítékként) hazai és magyarországi folyóiratokban is, megjelent három novelláskötete (Kalamáris, 1994, A másik történet, 1995, Via del Corso, 2001) és egy regénye: a Meztelenül a történetben (2000.).

Mindeközben írásainak (talán) legfontosabb ismérveivé vált a vajdasági és a női jelző, habár az utóbbiért (biztos forrásból tudom) hevesen tiltakozna. Regénye is e két tematika mentén válik leginkább megragadhatóvá, ám tekintettel arra, hogy jelen írás mégiscsak egy Balkán-szám részére írt recenzióféleség, azt a kérdést fogja körbejárni, hogy mitől is lett/lehet jellegzetesen vajdasági ez a regény. Természetesen nem egyszerűen attól, hogy vajdasági író írta vajdasági történet, hanem attól, hogy nagyon sajátos és a regény értelmezési alapjait képezi a narrátor idő- és térérzékelése, amely koordináták minden esetben jelentősen meghatározzák világlátásunkat, azokat a problémákat, amelyekkel nap mint nap szembesülünk, és azokat a módokat, ahogyan ezeket mind érzékeljük.

A regénytörténet a 90-es évek végén játszódik Szabadkán, és két szálra bontható: az egyik a magával az írással, a történetmondással, az írói létmóddal foglalkozó metatörténet, a másik pedig maga a cselekmény. Az elsőben megszólaló narrátor (írónő) arról panaszkodik, hogy megszakadt benne a történetmondás fonala, és mivel számára az írás az egyetlen elképzelhető életforma, ennek okát és megoldását keresi. A cselekményszál hősnője pedig egy pszichiáternő, aki viszont azt a kérdést kutatja, hogy miért nőtt meg az évtized második felében a női őrültek száma a szabadkai elmeosztályon. Azon kívül, hogy a magyarázatot ugyanazokban a hely-és idő meghatározta lelki problémákban találják meg, a két személy számos egyéb dologban is megfeleltethető egymásnak. Ezek közül a legszembetűnőbb gondolataik, visszatérő alapélményeik, életkörülményeik azonossága, a két szál fokozatos keveredése, egybeolvadása, és az egyes szám első személyű, retorikailag egyre megkülönböztethetetlenebbé váló megszólalásmódjuk, amiből az olvasó arra következtethet, hogy valójában a két személy ugyanaz: egy pszichiáternő, aki ír, vagy jegyzeteket vezet. Ám a metaszál semmiképpen sem hitelesíti a cselekményt, azaz a hősnő igen hangsúlyos írásvágya, és az egész regény egységesülő nyelvezete semmiképp sem bizonyul összeegyeztethetőnek a fenti koncepcióval, azaz nem hihető sem az, hogy egy orvosnő számára ennyire fontos az írás (hacsak nem az ő terápiás naplójáról van szó), sem az, hogy ilyen jól tud írni. A fordított megközelítés viszont, ha a cselekményszál helyét keressük a metatörténetben, eredményre vezethet. Eszerint maga a cselekmény lesz az a történet utáni történet, amelyben folytatódik a megszakadt történetmondás, ez lesz az a fiktív szál, melyben a regénybeli írónő, megteremtve a saját alteregóját feldolgozza, akár terápiás jelleggel kiiírja magából a hely- és idődeterminálta problémákat. Ha pedig azt is figyelembe vesszük, számos egyéb referenciális vonatkozás mellett (mint például, hogy a hősnő is a harmincas éveiben járó írónő, azonos születési nappal), hogy a regény tere, ideje és társadalmi vonatkozásai valószínűsíthetően fedik a regény keletkezésének helyét, idejét, akkor egy dupla csavarral tekinthetjük a regénybeli írónőt a szerző alteregójának. Ezzel pedig ismét a 90-es évek végi vajdasági problémák közepette (is) vagyunk.

Egy ismerősömmel témázgattunk nemrégiben az otthoni irodalmi életről, amikor is ő megrökönyödve szegezte nekem a kérdést: "Te el tudod képzelni, hogy a Lovas otthagyja Szabadkát?" Hát ez az, amit a regény hősnője sem tud megtenni, pedig szeretne. Az elvágyódás és az elszakadásra való képtelenség ellentéte konkrét földrajzi helyekhez köthetően realizálódik a regényben: a vágyott hely, amely rögtön a felütésben megjelenik, Ausztrália, melynek ellenpontja értelemszerűen Szabadka. Ausztrália, mely "olyan, mint a vatta", a szabadság, az önbeteljesítő, autentikus és megelégedett élet megtestesítőjeként áll szemben a regénybeli valóság jellegzetes léttapasztalatával. Ugyanis a 90-es évek végi Szabadka egy olyan helyként jelenik meg, ahonnan nem lehet elmenni, de ahol normálisan élni sem lehet, mert "a szabadság foka olyannyira picike, hogy szinte nincs is. Vagy mondjuk inkább úgy, a szabadság legmagasabb, elérhető és tolerált foka az, ha úgy élsz, hogy nem történik veled semmi." "Minden rossznak a város az okozója, akár a morfium (...) lakóinak egy harmada pszichotikus betegségben szenved (...) Az öngyilkosságot elkövetőkről inkább semmit sem mondanék. A halál keresése a város egyik legfontosabb jellemzője." Aki itt él, azt determinálja a város, egyensúly nélküli heves patkányszerelemmel magához láncolja, "aminek állandó összeütközések, nem gyógyuló sebek a következményei". "Hiú, ribanc, Szabadka mindig is azt élvezte, ha szeretik, csodálják, megvetik, leköpik: nő-város." Nem lehet tőle elszakadni, hiszen ha el is megy valaki, hordozza magában, vissza kell térnie, ezért jutnak a regény szereplői arra a következtetésre, hogy "mi innen, ebből a városból nem fogunk sehová se eljutni, nem fogunk elindulni és megérkezni, csak a halálba."

A hely specifikusságait viszont nagyrészt az adott időpont alakítja, minden történelmi, társadalmi vonatkozásával egyetemben. Ezért ugyanilyen fontos a megszólaló(k) időtapasztalata is, hiszen sejtethetik a várossal való furcsa kapcsolat okát. A regény szereplőinek legmeghatározóbb létélménye a "jelen kies időtlensége", mert "tíz éve már, hogy az idő kereke kiugrott tengelyéből, tíz éve nem válik múlttá, csak forog, helyben pörög, egyre ismeretlenebb és félelmetesebb jelenként." Ezért nem gyógyulnak itt a lélek sebei, amelyeket "a sem háborúsnak, sem hátországinak, de lélekölőnek nevezhető néhány év" hozott felszínre, nagyított ki. És mivel nem találják a gyógyulás útját, és mert elmenni sem lehet, az itt élők élete vagy halálba, vagy tébolyba torkollik, vagy az örök várakozás, elvágyódás és a megkésettség érzése határozza meg: "mint novemberben kimenni a szőlőskertbe, és lecsippenteni, megenni a véletlenül ott maradt szőlőszemeket".

A regényben a két földrajzi helyhez való viszony változása az egyik fő motívum: kezdetben a távoli földrész utáni vágyakozás az erősebb, a végén azonban nemcsak megerősödik, hanem magyarázatra is talál a maradás, a ragaszkodás ténye. Ehhez azonban folyamatosan válnak szimbolikus jelentésűvé a megszólaló értelmezésében e valós földrajzi terek: "Én voltam Szabadka, de Ausztrália szerettem volna lenni..." Ebben az összefüggésben Ausztrália az önmagától és a saját, illetve a kollektív múlttól való elidegenedésvágy és az önmegismerés jelképe lesz, Szabadka pedig pont ennek a múltnak, a személyes és közösségi emlékeknek a szimbólumává válik, amelyek kitörölhetetlenül beíródnak személyiségünkbe. És ezeket az identitásunk részeivé vált tapasztalatokat sohasem lehet elfelejteni (csak a halállal), fizikailag lehetetlen elmenekülni előlük: "hiszen ha elmennék, azzal nem szűnne meg bennem ez a tíz év, és az se biztos, hogy múlttá válhatna, hiszen meghatározója volna szakadatlan emlékezésemnek, és ottani jövőm nem volna más, mint az ismeretlen jelenként bennem tomboló itteni múlt. Hát nem mentem sehová... Ausztrália köré kezdtem fonni a történetet." A jelenre és jövőre koncentráló élet, a múlt és önmagunk meghaladásának feltétele, a lelki gondok megoldásának a regény tanulsága szerinti egyetlen lehetséges módja az alkotás, a teremtő életforma, amely a szövegben a mesélést, a történetmondást, pontosabban történetek kitalálását, az írást jelenti: "Kétségbeesésemben írni kezdtem: az elvesztésről és a hiányról. Távolságban akartam kerülni önmagammal, az egyensúlyt szerettem volna megtalálni, és ehhez távolságra volt szükségem. Úgy döntöttem, a történet elvesztéséről írok, az sokkal kevésbé fájó, mint a valóság, életem egy szakaszának elvesztése", "így történt, hogy lehetőségeim szerint kialakítottam egy másik időt a saját törvényei szerint működő történetekkel, azok múltjával, jelenével és jövőjével foglalkoztam." Így válik végül Ausztrália e történetek szimbólumává, az alkotás valóságmegszépítő, a túlélést biztosító párhuzamos álomidejévé: "Belemerülök Ausztráliába, ami puha, mint a vatta, és védelmet nyújt: megóv mindentől, ami a jelenre emlékeztetne, erre az ismeretlen jelenre, aminek semmi köze a múltamhoz, a terveimhez, a vágyaimhoz. Semmi köze hozzám. (...) Álomidő: ... A teremtés folyamatát nevezik Álomidőnek."

És hogy milyen történetekbe menekülnek a valóság elől a regény hősnői? A pszichológusnő, aki őrült női betegekkel folytat terápiás beszélgetéseket, meghallgatja és lejegyzi a történeteiket, amelyek a városmitológia anekdotakincséből, folklór legendákból, babonákból merítenek: van itt történet a századelő városépítéséről, szépasszonyok és gavallérok szerelmi históriáiról, gyermekgyilkos-öngyilkos nőről, Köbl doktorról és a magzatelhajtó Amál néni tragédiájáról. E történetek közös pontja a szerelmi boldogtalanság, a nők szenvedése, a meghallgattatás hiányából adódó depresszió. Ezért a doktornő célja a nőiség titkának megfejtése. Az "azt nem, holott igen", "a nő addig boldog, amíg várja, hogy megérintse a szerelem. Onnantól csak a könnyei patakzanak." paradoxonjainak megoldását keresi, és közben a város történetét írja: arra a következtetésre jut, hogy mindezért az évszázadok óta jellemző boldogtalanságért a város okolható, mert a környező homokföldekről beszivárgó por teszi sérülékennyé az itt élők lelkét: "a portól könnyben ázik a szemük, emiatt érzékeny a lelkük, és megalkuvásra képtelenül követelik, hogy szeressék őket", és emiatt alakul ki a "másként látás szabadkai problémája" is, amitől itt másként látszanak a dolgok. Ez azonban már annak a várostörténeti fikciónak a része, amelyben a pszichiáternő a saját jelene és lelki gondjai elől menekülve keresi a választ. Ezért nem véletlen, hogy ő maga is részévé válik e fikciónak, hiszen fokozatosan összeolvadva és azonosulva betegei megszólalásaival, már a saját kérdései, a saját története, a saját nőiségének titka után nyomoz: "Már nem tudom, hol a határ az orvosi, a betegeimért szóló és saját kétségbeesésem között. (...) Azért ragaszkodtam ahhoz, hogy hozzám kerüljön - akár a többi hasonló problémával küzdő betegem -, hogy a saját kételyeimre választ találjak?"

Abból a tényből viszont, hogy a szövegben fokozatosan egybeolvadnak a két fő narrátor megszólalásai, ily módon egy személyben az összes megszólaló, az következhet, hogy az összes történet, beleértve a pszichiáternő szálat is, a regénybeli írónő párhuzamos teremtett világa, álomideje, a megszakadt történet folytatása. Egyben kísérlet az őt elnémító körülmények feloldására: egyrészt a város elmúlt évtizedének múlttá tevésére és a hozzá fűződő viszony tisztázására ("Mert nem patkányszerelem, amit kérek, hisz nem is tudnám viszonozni, azt már örökre a városnak adtam, történeteket táncoló fogak nőnek megállíthatatlanul a számban."), másrészt a női lélek legmélyebb és legösszetettebb rejtelmeinek kikutatására. Aki kíváncsi arra, hogy mindezt hogyan teszi, milyen női titkokról lebbenti le a fátylat és milyen válaszokra talál, annak ajánlom figyelmébe Lovas Ildikó regényét.