Nagy Abonyi Árpád
Déja vu

Az illúzió az a léleknek,

Ami a légkör a földnek.

Virginia Woolf

(előjáték)

Az utolsó, a végzetes éjszakán minden egyes gyötrelem mögött egy még nagyobb gyötrelem húzódott. Kibeszélni a lázongó vagy vigasztaló gondolatokat. A helyszín és az időpont koordinátái nem lényegesek. A jelentéshordozó elemek eltűnnek. A nyelven kívüli tényezők szövegosztályára koncentráljunk! Szerves részeink alvilági játéka. Mennyiben maradunk adósai a jellemnek? Vízválasztó ez a nap. Álmos, fojtogató levegő nehezedik mindenre. Becsukják az ablakokat, vakulunk. A régi és az új világ állították fel az ellentéteket benne. A változások hírnöke eljött, élesen csörömpöl. Érkezésének napja a félelem távozásának napjával esett egybe. Átöltözik, leveti régi, savanyú szagú pongyoláját, aranykezét messze előre vetíti, nem látni, se hallani. Dundi, puha arcú, gömbölyű farú - ezek a tulajdonságok lényegesek, a belső jellemvonások eltűnnek az illetéktelen szemek elől. Uram, ne tedd tönkre fiatalságunkat, ez csak egy teátrális vonás bennünk! A mutatványosság összes kellékével felruházva tűnt elő lornyonja mögül. Elvágódott, arca az érdes betonon; ösztöneivel, érzékeivel undorodott a szagoktól, szájából vérrel kevert nyál szivárgott, közben repedt sarkára, pattanásaira gondolt. És a szerelem, elidegenedett az is. Szegény, néha feltűnik itt-ott, sápadt, reszketeg arcát láttatni engedi egy pillanatig, aztán szertefoszlik. Keménykalappal a fején jött, öreg volt, az arca szigorú. Magas, sovány. Sajnáltam, olyan szomorúnak tűnt. A fürdőszoba-jelenet tragédiájához hozzájárultak a légköri viszonyok is. Erős, kesernyés kép ez. Fel fog tárulni az ok és okozat összefüggése, anélkül, hogy önérzetükben sértve érezhetnék magukat. A szexuálpatológia és a szociálpatológia házassága csak az első éjszakáig lehet konfliktusmentes. A főszereplők atmoszféra-regények írására adták a fejüket. Egyeseket a saját természetük taszít a nyomorba. Szíves figyelmébe ajánlom első regényemet; mindig kisebbíteni igyekszem szerepemet. Fennhéjázás és hetvenkedés nélkül. Az igazság kicsúszik kezünk közül, csak kapkodunk utána, hiába, természetünknél fogva natur(al)isták vagyunk. Szemléletünkkel rokon a nyomor szemlélete. Mielőtt meghalt, ismét kisgyerek volt. Útvesztőnk a lírai én. Tanuljunk nyelveket! Hódítsuk meg az urbánus környezetet! Milyen ostoba gyermek ez az élet! A város, mint egy rovargyűjtemény a maga rendszerében. Jellegzetes kortünet (divatunk az agyunk). Létezik-e olyan szó, amelyet mi mondunk ki először, amelyet már előttünk ne mondtak volna ki számtalanszor? Plágiumban beszélt egész életében, anélkül, hogy rájött volna, vagy egy kicsit is sejtette volna. Egy tésztagyár kazánja zakatolt a közelben, míg letolta a nadrágját, hogy elvégezze a dolgát, közben furcsamód a pénz zenéjére gondolt. A munkások zsebeiben csörög a pénz, micsoda zene, micsoda ritmus! Rózsa kisasszony albérleti kalandjai közben rózsaszínű csíkokat rajzolt rúzsával az arcára. Milyen szép vagyok, istenem, csak ne lennék ilyen öreg! Pislákoló fényben haladtak egy névtelen utcán, a férfi félénk volt, nem mert szerelmet vallani a nőnek. A távolból lövöldözés zaja hallatszott. Kössünk házassági üzletet! Az öncsalás áldozatai jelentkezzenek! A városligetben szerelmesek találhatók, akikben igen sok a romantikus vonás. Szárítókötéllel verte a feleségét, mert nem volt forró a víz az üstben, pedig úgy gőzölgött. A báró titokban tánctanár volt, mégis mindenki azt hitte, hogy svájci tanítónő. Ez az új világ még nemrégen falusi volt. Keressünk szeretőt! Egy kurtizán odaadását látta a szemében, amikor spontán asszociációkat várt. Miként vicsorgatja fogait a nagyvárosok pinceablakaiból a nyomor, ezt figyeljük! Vígan kanalazták krumplilevesüket, közben rájuk fröccsent a malter. Jeges szél nyargalt, felkavarta a port és összezagyválta a színeket. Minden likőr íze összefüggésben volt azokkal a személyekkel, akik megízlelték. Cifrázzuk tovább a hasonlóságokat! Kérdőjelezzük meg az alapelveket! Szirupédes pásztorénekeket fütyörészett, nem volt kedve búsulni. Az illatok végzetes tökéletessége! A természet fogásai ellen tehetetlenek vagyunk. A testi élvezetek emlékműve: egy kenyérre kifújt, rezgő, (sóval, borssal) fűszerezett forró velő. Élete minden napja csak egy-egy lapja volt annak a bizonyos könyvnek, melyben mindannyian oly bizonytalanul lapozgatunk.

(játék)

Halálosan unom már kettős énemet.

A pisztolylövés a futóbajnoknak szól. Csúcs-pont. Öreg kollégáinkat nem hagyjuk el. Iskola után hazatértek, sós kifli, tűzoltózene (útközben). Sütkérezzünk a kapu előtt Virginiát szívva! Hazatérvén jól kikötötték és megtapogatták, de a falak között folytatódott az élet. Zárt, behatárolt élet (: a társadalom modellje). Kommunikációképtelenség, tragédia. Összeomlanak az értékrendek. Értsük meg helyzetünket! Tévedhetünk! Füstölt szalonnát szagolgattak a tanítási órán. Míg kijátszották a tanárt, szívük a tenyerükben dobogott. Súgjunk! Színleljünk (alkalmazkodva)! Figyelembe vesszük a divatot (múlandó). Óriási irónom van! Mérővessző! Különösebb modorosság nélkül, szánakozó jóindulattal. Mintha ecetet (etc.-t) ittak volna. Piros húsdarab, melyet általában (titokban) néha szájnak neveznek. Aranybagoly a tudás jelképe. Fájdalmas élet. Szinte vadul hintázott (Freud). Kéjes viszketést okozott, örvénylő szédülést, érzékszervei tobzódtak a világban. Az önuralom elengedhetetlen. Megalázta önmagát, majd jót nevetett. Valójában semmi baja sem volt, az apja kereskedő. Úgy kell az öröm, mint a falat kenyér. Kinevezlek hadnagyomnak, mondta, meghajolt, nadrágján, ahol a két lábszár összeér, fehéren, nedvesen csillogott valami. Majd jóváteszünk mindent, ugye?! Nincs itt kissé sötét? Rendetlenséget fogunk okozni. Torkunkat a harag görcse szorongatja. Egy óra alatt huszonhétszer mondta, hogy szeret. Senki sem vette rossz néven. Ne tessék engem nevetségessé tenni! Persze, mondta, a homlokához kapott, micsoda nagy alak! A többiek a hasukat fogták, úgy röhögtek. Hát így végződött. A kihágások pontokba soroltattak. Ez a lelkében egyfajta sérelmet okozott; a szívéhez kapott és elmosolyodott, csak úgy, ahogy máskor is szokott. A megbukás animális indulatokat gerjesztett benne. Az ünnepi bankett is megvolt már. Mintha satuba szorították volna. A bikacsökkel egyet a szeme közé zuhintott, s amikor elesett, még egy kicsit megrugdosták. Közben fenn az égen aranylott a nap. Olyan vidám volt minden. Megszöktek, nincs bennük egy kis becsület? Mi ez az eddig soha nem tapasztalt dekadencia (morbus hungaricus?)? Egy árnyas kisvendéglőben, halvérű leányzók körében frutti di marét fogyasztottak, közben valahonnan édes, andalító zene szólt. Csak babrált a paplan alatt, hogy eloszlassa bizonytalanságát (óóhhh.). Mindenki meztelenül születik. Bevallok mindent, kész. Ez egyszer légy hozzám őszinte! Ne komédiázz! Csak a gyűlölet dobog bennem, micsoda egy férfi! A gyermek nem a szülőé, minden gyermek önmagáé. Kimerültem ebben a meddő körfutásban, mely mindig ugyanazon pontba tér vissza. Esténként távcsővel néztük a csillagokat, és nem gondoltunk semmire. Az éjszaka hűvös volt, földszag érződött. Különösen egy jelenet: a végén sötét szemüvegben fogadtak bennünket. Furcsálltuk, de félelmünk nem volt. A lelkében továbbra is zűrzavar uralkodott. Szájába vette, mint valami ételt, amelyet szeret. A fogai között siklott, puhán, keményen. Nagy sikereket ért el a lányoknál, kacérkodtak vele, így hát neki sem kellett több. A sátán arctalan, ez akár fenyegető vonásnak is értelmezhető. Villanásszerű jelképkavalkád. Káprázatosan fényes ez a nap, miközben jól láthatók a felhők árnyai, és ők úgy üldögélnek a tájban, mint fehér jelzőkövek - olvasta. Aztán tovább lapozott: aki sokat tud, többet bánkódik; aki tudását szaporítja - szaporítja szenvedéseit. Ahogy ott ült, nézte, mint változik percről percre az ég. November volt, úgy fél öt körül.

(utójáték)

Irodalmi életteret keresünk. Hazugságokkal és ellentétekkel van tele a levegő. Verejték gyöngyözött halántékán, agyán a látomás szörnyű varázsa, kék füst elegyedett a fülledt levegővel. O volt a hóhér, a keze vérfoltos. Kedves Jutka és Glázser, remélem ti nem vagytok betegek, mint én (mert én sokat ittam, tíz pálinkát biztos), és élvezitek az életet. Nekem csend kell és puha párnák, meg aludni száz évig. Volt benne egy adag berzenkedés a tiszta tudománytól. Szinte dúskált a tárgy- és tényismeretben. Lábra kapott a nyomor. De ne ítéljünk könnyelműen, utaljunk a baloldalra (kínkeservesen). Alig értünk belőle valamit. Ez nem egy proletárfiú verse! Teli tüdővel fújtuk, hittel, az osztálytársadalmat (el). Ez egy mozgalmi jellegű fújtatás volt. Hol a munkásosztály? Osztálytársadalom nincs? Siessünk, múlnak a percek, bocsáss meg nekünk Jézus herceg! Tulajdonképpen értékcsökkenés történik. Elementáris erővel vonzotta őket a nagyvárosi tájkép. Egy polgári világ mimikrije volt az egész felhajtás. Elöl kivattázott kabátot hordtak, és széplányokkal cicáztak. Eszükkel keresték a kenyerüket. A város társadalmilag heterogén egyének viszonylag nagy sűrűségű és állandó települése. Nem vonzotta, hanem riasztotta a férfi a feleségét. Utálta fájdalmasan, mert már annyira ismerte, hogy szinte fulladt, hacsak a közelébe jött. Arra gondolt, mi lenne, ha az élet minden rejtett-bogas titkát is úgy ismerné, mint őt. Akárcsak a remete, szerette az egyedüllétet. Finoman, észrevétlenül, mint a lágy, tavaszi s(z)ellő. A francia avantgárd költők galambszívű óriások. Asszociatív élményt váltanak ki az olvasóból. Rövid hullámsávon dolgozunk. Örült, mint akik látják, hogy messzire célzó taktikájuk sikerült. Szárnyaló, nagy lélegzetű költemény, felismeri, hogy a nyomornak is van rejtett szépsége. Akkortájt még álmodott is, kissé különös, de számára (babonás lévén) meghatározó álmokat: két anyamell között egy rét, azon a réten két kisnyúl (az egyik ő maga) és a háttérben egy palota, melynek az ablakán egy bagoly néz ki, és mellette Paul Verlaine, ki Őszi sanzon című versét mondja - szerbül. Az élet furcsa összefüggéseinek felismerése tette őt hőssé. Fedezzük fel újra a világot! Volt abban valami szomorú, ahogy az idős, kopaszságukat ügyesen elrejtő fejek ott, a harmatos erdőszélen megpróbáltak tervet szőni az irodalom iroda-lommá válásának megakadályozására. Míg a megbeszélés folyt, a fák mögül fiatal lányok kissé frivol kacarászása hallatszott. Inkább erre, erre gondoltak. Csak távirati stílusban tájékoztatom önöket. Ajánlatos a szöveg központi részéből kiindulni a távolabbi részek felé. A szöveg és a szerző egyek. "A természet hallgatása nagy fehér könyv, teleírva láthatatlan betűkkel, miket csak azok olvashatnak, kik szent ihlettel nyitják fel lapjait." Tudatosan irányítsuk önmagunkat! Más a helyzet az összetett személyiségekkel. Az irodalmi mű legideálisabb olvasója maga a mű írója. Jelentésárnyaló, kiszélesítő történet ez. Mennyit képes felfogni a szövegből? Nem firtatom. Tudom, hogy az agy működése milyen természetű. Ahhoz, hogy az újabb idegkapcsolatok megteremtődjenek, üríteni kell. Teremtsünk kontaktust! Elvész az irodalmi mű. Csak történetek vannak. A könyvek mindig további könyvekről beszélnek. Már minden történetet elmeséltek egyszer.

(epilógus)

Július 13-a volt, hűvös, őszre emlékeztető nyári délután. A végtelenül hosszú úttól, és a különösnél különösebb kalandoktól elfáradva lehajolt, s nadrágja alatt megvakarta szőrös lábszárát, majd kelletlenül tovább haladt az ismerős, hazai porban.

Réveteg szeme előtt a szomorkásan sík vidék.

Messze, valahol a látóhatár szélén település foltja látszott. Rendezett háztartások, kimért életutak. Formák között az üresség és az embertelenség, gondolta.

Mivel igen érzelmes ember volt, elmosolyodott hát, ott, belül. Jól ismerte a vidéket, minden rezdülésével együtt.

Idő múltán csontos marka feszesen tapadt a rozoga kilincsre, keményen lökte be a kocsmaajtót. Egy rövid ideig még állt a küszöbön, míg szeme megszokta a benti homályt. Aztán állát előreszegve a kocsma közepére toppant.

No, mi az édes fiam, szólt egy rekedtes hang a kocsma valamelyik sötét zugából.

Semmi öreganyám, felelte ő (mert mindig tudta az illemet), csak egy kicsit elfáradtam.

Ja, mondta az öregasszony, s hátrasimította homlokába hulló sárgás, ősz haját.

A fiatalember nem mutatta csodálkozását, minek is, inkább ismét elmosolyodott, de csak az arca.

Leült egy székre. Nyikorgott alatta, ahogy előredőlt és az asztalra könyökölt.

Ez van, mondta a vénasszony, amint az asztalra tette a kenyeret, a szalonnát, a hagymát és a bort. A húgyszínű, savanykás bort.

Amint a fiú lenyelte az első falatot, amint a torkán leeresztette az első korty bort, az öregasszony szeme felcsillant, s minthogy csak ketten voltak a helyiségben, széket rántott maga alá, és szorosan a fiú mellé ült.

Míg a fiatalember evett, az öregasszony duruzsolt a fülébe. Ahogy ott ült a fiú mellé merevedve, érezte a ruháján át, ahogyan a legény karján játszanak az izmok.

Jóllakván a fiatalember bólintott, majd hátradőlt a széken. Hülye, ronda kis zug, de azért jóllaktam, gondolta magában, ahogyan elpetyhüdve, az ételtől eltelve szavak között keresgélt.

A kenyérmorzsáktól pettyezett asztalon legyek mozdultak, a kitárt ablakszárnyak megzörrentek, odakinn hűvös szél fogócskázott. Amikor elaludt, az öregasszony föléje hajolt és végigsimított az arcán.