Nagy Abonyi Árpád
Skandináv koktél

A hajómotor halkan zúgott, s az est már régen leszállt, amikor kiléptem a szűk hajófülke ajtaján. Az ágy mellett lévő apró lámpát égve hagytam.

A zegzugos hajóbelső alacsony folyosóin halk zene szólt. Az egyik fordulónál rátaláltam a liftre, amely felvitt a hetedik emeletre, a legfelső szintre. A liftből kilépve megálltam egy sötét üvegajtó előtt: Panorama hall - írta a széles ajtószárnyon aranyozott betűkkel.

Benyomtam az ajtót. A helyiség csaknem üres volt; csupán néhány asztalnál ült unottan egy-két vendég. A csokornyakkendős pincér a pultra könyökölve álmosan bámult a semmibe. A terem végében háromtagú zenekar játszott halkan, minden lelkesedés nélkül. A bőrfotelekkel, csillárokkal felszerelt csillogó üveghodály úgy tűnt, a világ legunalmasabb helye ezen az Oslóból a dán partok felé tartó hajón. Valójában egy olyan bálteremre emlékeztetett, amely valamiféle átok következtében sohasem töltheti be funkcióját, mivel a vendégek folyton megfeledkeznek a mulatságról, vagy pedig lemondják részvételüket...

A bárpulthoz léptem hát, és szemügyre vettem az itallapot. A pincér feleszmélt, megrázta magát, majd erőltetett mosollyal felém fordult. Fiatal volt, hamvas bőrű, mindkét orcáján egy-egy piros folttal. A sok különös nevű ital közül végül a Scandinavian coctail nevűt választottam, noha január lévén nem a koktélok ideje járt.

Kezemben a karcsú pohárral átvágtam a termen, s elhúztam a helyiség egyik üvegajtaját, majd kiléptem a teraszra. A hajó lassan haladt a szűk Oslofjorden jeges vizén. A hajótestre rögzítetett fényszórók megvilágították a repedező jégtáblákat. A szemközti behavazott parton sárgán ragyogtak a fények a házak ablakaiban. Több hetes, Dániát, Svédországot és Norvégiát átszelő körutam végéhez közeledtem.

Kinn hideg volt, furcsa módon azonban mégsem fáztam. Ittam egy kortyot az italból, és néztem a jégtáblák táncát a vízen, s távolabb, a vizet befedő fehér páncélon végigfutó vonalakat, melyek mentén lassan töredezett szét a vastag jéghártya.

Egyszer csak tekintetet éreztem a tarkómon. Hátrafordultam. Az üvegajtó mögül szakállas arc meredt rám. Nyilvánvaló, hogy ő is csupán a szemközti part fényeit kémleli, gondoltam. Egy ideig mégis egymásra meredtünk, majd szinte egyszerre mosolyodtunk el. Aztán elhúzva az üvegajtót, kilépett mellém a teraszra. Szótlanul a korlátra könyökölt, s hunyorogva nézett a távolba.

A poharamban lévő színes műanyagpálcával megkavartam az italomat, s újra ittam egy kortyot. Ekkor kezdtem valóban érezni azon az estén, hogy milyen hideg van. Úgy döntöttem, visszatérek a terembe, amikor a szakállas felém fordult.

Néhány hevenyészett szó után kiderült, hogy Trondheimből, Norvégia egyik északi városából Délre igyekszik, s hogy már nem először teszi meg ezt az utat. Elmondta, hogy szobrász, s a kikötő mellett egy kis faházban él már hosszú évek óta, amelyet egyúttal műteremként is használ. Aztán arról beszélt, amit nem lehet formába önteni, nem lehet megörökíteni: a különös, színpompás fényeket, a hosszú, szinte soha véget nem érő nappalokat és éjszakákat, a tiszta, éles levegőt...

Nagyszerű, jegyeztem meg, hogy ilyen páratlan körülmények között élhet, s hogy nem kell folyton port nyelnie.

Rámnézett áttetsző, kék szemével. Vörös haja és szakálla mintegy groteszk keretbe foglalta fehér, pergamenszerű arcát.

- Lehet - mondta kellemes, mély torokhangján -, csakhogy mindez hideg szépség, élettelen, halott. Én épp ez elől menekülök.

Szavain eltűnődtem. Újra szembetalálkoztam a közhelyszerű igazsággal: amit egyikünk szépnek, érdekesnek, vagy akár lenyűgözőnek talál, az a másikunk számára fojtogató, menekvésre késztető. Márai e skandináv ország melankolikus szépségéről szóló mondatai jutottak eszembe: Egy ember áll egy szikla tetején, lenéz a fjordba, tengerjáró fehér hajó úszik a mélyben. Mindenütt ez az aránytalanság, mélység és magasság, víz és hegy, valami végletes van a norvég tájban. Valami bezártság van itt, a szűk öblökben, a keskeny völgyekben, az emberek lelkében, házaikban és szobáikban. Délre vágynak, a fény és a meleg után...

A szobrász azonban nem sokat tűnődött, nyilván megrágta már mindezt ezerszer. Belső zsebéből egy kis fémpalackot húzott elő és ivott egy kortyot. Aztán elhúzta az üvegajtót, és csendben visszatértünk a terembe. Leültünk az egyik alacsony asztalhoz az ablakkal szemközt. Cigarettára gyújtott, majd tűnődve nézte a távoli, hunyorgó fényeket.

Eszembe jutott a zsebemben lapuló jegyzetfüzet, amelyet afféle naplóként használtam. Előhúztam a kopott, fekete fedelű noteszt, és belelapoztam. Amint olvasni kezdtem az egyik feljegyzést, furcsa módon úgy tűnt, mintha valaki más, mintha egy idegen kéz jegyezte volna le a zöld tintával írott sorokat:

Koppenhágából északra, Helsingor felé tartok, s félúton rövid pihenőt engedélyezek magamnak. Az apró település, ahol megállok, láthatóan téli álmát alussza. A helység teljesen kihaltnak tűnik. Átvágva a keskeny főutcán leereszkedem a behavazott házak és bokrok között, mígnem kiérek a partra.
A móló, amelyen óvatosan lépdelek előre, egy keskeny földsáv folytatásaként nyúlik a tengerbe. A csípős szél az arcomba vágja a havat a Dánia és Svédország közötti tengerszoros felől. A tenger erősen hullámzik, s a sűrű hóesésben néhány sirály köröz a felkorbácsolt szürkészöld víz felett. Különös, hogy még ilyenkor is érezni lehet a tenger illatát.
Addig haladok előre a mólón, ameddig csak lehetséges. Aztán egy ideig nézek a svéd part felé, amelyet eltakar a hóesés függönye. Eszembe jut, hogy tulajdonképpen egy hatalmas sziget szélén állok, s egyszercsak úgy tűnik, hogy ez a sziget lassan elindul valamerre láthatatlan lakosaival, s velem, a hóesésben, sirályoktól kísérve...
Megfordulok, a part felé nézek, mintha valamiféle biztonságot keresnék, s egyben bizonyosságot, hogy mégis, minden a helyén marad. A part ott húzódik persze, ahol húzódnia kell, fehéren, élettelenül. Talán nem véletlen, gondolom, hogy a tél a halál metaforája...
Lábnyomaim kacskaringós vonalai jól látszanak a hóban. Lassan visszaindulok.
Amikor a part mentén húzódó többemeletes épülethez érkezem, egy váratlan ötlettől vezérelve lehajolok, hogy egy hógolyót gyúrjak. Amint kiegyenesedem, kivágódnak az épület ablakai, hangos nevetés, kiáltás harsan, s megannyi apró gyerek az ablakpárkányról havat gyűjtve hógolyócsatába kezd velem. Nem kell sok idő, hogy rájöjjek, mindvégig figyelemmel tartottak a zárt ablakok mögül. Ez valahogyan bosszússá tesz, úgy érezem, meglestek, s nem tudok szabadulni a képtelen érzéstől, hogy valahogyan a gondolataimba is beleláttak...

Itt tartottam, amikor a pincér hangját hallottam a hátam mögött. A hang gunyoros volt, mondhatni tiszteletlen. Megfordultam, és rendeltem egy újabb koktélt. A szobrász egy pohár vodka mellett döntött. Aztán rámnézett, majd a jegyzetfüzetemre, de nem szólt semmit. Gyorsan a zsebembe süllyesztettem a noteszt, és én is rágyújtottam.

Némán szívtuk a füstöt, s úgy látszott, jól elvagyunk szótlanul, gondolatainkba mélyedve. Ezúttal nem vágytam különösebb társalgásra, csupán némi tűnődésre és szemlélődésre.

- Néhány nap múlva már Délen vagyok - mondta egy idő után, hirtelen felém fordulva. - Minden évben el kell mennem néhány hétre. Másképp nem bírnám ki.

- Néhány hétre, néhány hétre... - ismételtem tűnődve, épphogy csak felfogva szavait.

A hajó megrázkódott, a motorok felzúgtak. Hátradőltem a fotelemben. A visszautak ismerős melankóliája tört rám, amelyben némiképp benne rejlik annak eshetősége is, hogy a búcsú végleges, s talán sohasem látjuk, érezzük újra mindazt, ami néhány napja még fogva tartott bennünket. Ugyanakkor az új élmények bűvkörében korábbi életünk, melybe újra visszakényszerülünk, valahogyan szegényesnek, siváran hétköznapinak mutatkozik...

Újra megjelent a pincér, karján fehér kendővel, kezében egy fémtálcán két pohárral. A poharak halkan koccantak, ahogy az üvegasztalra helyezte őket. Azonnal fizettünk.

A szobrász felém emelte poharát:

- Viva la Malaga! - mondta, majd szempillantás alatt felhajtotta az erős, színtelen italt.

Nyilvánvaló volt, hogy a dél-spanyolországi városba tart, de egyben az is, hogy velem ellentétben, őt a közeli megérkezés izgalma tartja lázban. Furcsállottam ugyanakkor, hogy a hosszú utat nem repülőgéppel teszi meg, de nem firtattam. Megemeltem én is a poharamat, és ittam egy kortyot.

Közben láttam, hogy a szeme nedvesen csillog, s arra gondoltam, bizonyára ledöntött már néhány pohár vodkát a nap folyamán. Spanyolországig valóban hosszú az út.

Az órámra pillantottam. Tizenegy óra múlt hét perccel. Újra a poharam után nyúltam, s épp meg akartam kérdezni, szerinte a vikingek egykoron vajon mivel bátorították magukat hosszú és viszontagságos hajóutaikon, amikor elnyomta cigarettáját és feltápászkodott.

- A legjobbakat! - mondta jobb karját feltartva. - És jó utat! - tette hozzá aztán. Bizonytalan léptekkel elindult a kijárati ajtó felé. A pincér kajánul vigyorgott a pult mögött, majd odajött, kiürítette a hamutálcát, és elvitte az üres poharat.

Körülnéztem. A helyiség éppolyan sivár képet mutatott, mint korábban, s valahogyan az a benyomásom támadt, a zenekar még mindig ugyanazt a zeneszámot játssza.

Ahogyan ott ültem, és bámultam az ablak mögött feltünedező fénypontokat, mindegyre a szobrász kijelentése csengett a fülemben: "Hideg szépség..."

Egyszerre mégis, szinte lökésszerűen megelevenedtek a közelmúlt képei; mindazok, amelyektől percről-percre egyre távolodtam, s amelyekről csak remélni mertem, hogy fennakadnak majd emlékezetem jövőbeni rostáján: az esbjergi tengerparton a horizontot kémlelő néma óriásszobrok a puha hóesésben; a Helsingor kacskaringós utcáin átrohanó macskafalka, háttérben a komor, hamleti várral; a bajszát fésülő parókás ember mosolya egy malmöi étterem ablakában; a karvastagságú jégcsapok hideg, csúszós tapintása a Göteborg melletti sziklavonulatokon; a rénszarvaspástétom csípős íze, és a fekete vaskályhában ropogó tűz melege az Oslo feletti erdők menedékházában; a tavak pettyezte fenyvesekben megbúvó vörösre festett faházak csendes idillje...

Mély lélegzetet vettem. Úgy tűnt, mintha egy láthatatlan kéz forgatná az emlékek kaleidoszkópját, amelyből szakadatlan hullottak alá a korábbi napok törékeny relikviái.

Egy ideig még üldögéltem, időként kortyolva egyet az italomból, majd felálltam és elhagytam a termet.

Ezúttal egy szűk lépcsősoron indultam lefelé, a hajó alagsorába. Az olcsó kis kabin, amely szálláshelyemül szolgált, a legalsó szinten volt.

Az egyik emelet fordulójánál néhány játékautomata sorakozott a fal mellett. Előttük súlyos ékszereket viselő, elhízott, koros nők kacérkodtak a szerencséjükkel. Hol harsányan káromkodtak, hol pedig felvisítottak, miközben pénzérméket dobáltak a gépbe.

Az alagsor folyosóján ezúttal nem szólt a zene. Hangtalanul lépkedtem a puha szőnyegen.

Már csaknem a kabinomhoz értem, amikor láttam, hogy az egyik fülke ajtaja félig nyitva van. Egy pillanatra megálltam az ajtó előtt. A kabin padlóján egy nyitott koffer hevert, benne összedobált ruhaneműk. A lehajtható ágy melletti kis asztalkán egy cigarettásdoboz, mellette egy fém ivópalack hevert. A szobából halk horkolás szűrődött ki.

Odaléptem, és óvatosan behúztam az ajtót.