Szabó Palócz Attila
A mesterséges tisztás

Amikor a kapitány azt mondta, hogy hajnali fél kettőkor ébresszem fel, először még tetszett is az ötlet, hiszen akkor még csak annyit fogtam fel az egészből, hogy bizonyára a többieket is fel kell majd ébresztenem, s legalább nem esz a fene egész éjszaka dögunalomban egyedül. Gondoltam, csinálnunk kell majd megint valamit, bele a sötét éjszakába... De haszon lehet az egészből, hogy az éjszakai igénybevételünk majdcsak meghatja őket annyira, hogy másnap délelőtt legalább aludni hagynak bennünket. Nekem, személy szerint, meg amúgy is egyre ment a dolog, mert az éjszakai ügyelet megint engem ért tetten és álmatlan.

A széket a fa tövébe húztam, hogy a lábam a törzsének támasztva kinyújtózhassak. Az árnyak játszottak a fákkal... Kivilágítás nem volt, mindenütt csak az erdő, alatta meg a hegyoldalak, völgyek, lankák, ahogy a természet megrajzolta őket. És a Hold... Melynek fogyatkozásával éjszakáról éjszakára egyre sötétebb lett a vidék. Egyre félelmetesebb. Egyre rosszat sejtetőbb. Báris, ahogy másodéjszakánként megfigyeltem, mert minden másnap jutott rám az éjszakai ügyelet.Egyre sötétebb lett a vidék, a távolban kivesztek tekintetemből a messzebbre eső fák, tompult a látásom s az agyam egyaránt.A táborhelyünk előtt egy kisebb méretű mesterséges tisztásra nyílt kilátás. Napvilágnál még hónapok múltán is kivehetőek voltak a lánctalpak nyomai, amelyek tisztást ütöttek az áprilisi latyakban az erdőnek, a hegynek, a völgynek s lankának ebben a szegletében. Több fa is otthagyta tövét mutatóban, mert a törzsével, ha el is bántak a több tonnás fémszörnyetegek, fémkolosszusok, szerteágazó gyökérzetük oly elszántan kapaszkodott a talajba, hogy páncélozott harckocsi legyen a talpán, amelyik ki tudja azt csupálni onnan.

Önmaguk kínálták fel a metaforák minden elképzelhetőnél szélesebb skáláját. Megtört törzseikkel, a talaj mélyén valószínűleg ölelkező gyökérzetükkel, amelyek éjszakánként korábban szentimentális, melodramtikus vallomásokat suttogtak egymás hajszálgyökereinek hálójába, amikor még álltak, meredeztek a törzsek, a felhőkbe karmoltak az ágak, a bárányok meleg szőrét fodrozták a lombok, és meglegyezgette őket egy-egy elsuhanó repülőgép, hogy annak szelétől lengedezve a tűleveleknek is megeredjen a nyelve, ahogy jobbra-balra csusszanva, tüzet csiholó ősember módjára, egymáshoz dörzsölje őket a törzs. Mostanság azonban már jobbára csak jajszavak zavarták meg és bolygatták fel a hajszálerek őszöreg csendjét, ahogy szeppenten lapulva lassacskán már kezdetét vette bennük az a fázis, a visszafordíthatatlan, amelyben végül eggyé lesznek majd ugyanazzal a földdel, porral és hamuval, amelyből ottjártunk előtt még az életet merítették.

Más fák szórják már ott el a magvaikat, új fák serkennek tőbe helyükben, melyek az elporlott gyökerek nyomaiba akadva, friss hajszálerekkel dúsítják majd fel a korhadást. Az erdő régészei lesznek ők, akik őseikről, elődjeikről szeretnének egyre reménytelenebbül minduntalan újabb adatokhoz jutni, s a föld alatt hamarosan akár egy régészeti múzeum is életre kél... Hacsak nem lesz maradandó az a tisztás a távozásunk után is, ha nem tapostak ki abból a földből minden életerőt a lánctalpak, ha nem ölték ki belőle a megújulást a csizmák, ha nem volt halálos az a seb. Mert a földnek is élnie kell ahhoz, hogy a fa, akár egy szállodában, megszállhasson benne...

A tisztáson túlról minden második éjszaka a Menyasszony és a Víziszörnyeteg figyelte lépteim. Igazából három fa állt ott, velem szemben, oly egyenes és szabályos rendben, mintha dísszemlére sorakoztak volna fel, da a harmadikat sehogyan sem tudtam beazonosítani. Igazából nem is igyekeztem, hiszen a másik két társával sem voltak ilyen elképzeléseim, ők maguktól adták magukat, önként diktálták az adataikat személyi számmal, anyjuk lánykori nevével és lakcímükkel együtt... Bukoš bb., Kosovo, Jugoszlávia... Felvértezve mindazokkal a felesleges adatokkal, melyek révén azonosíthatjuk önmagunkat, ha alkalomadtán szem elől tévesztjük mindazt, mi hozzánk tartozik, mindazt, mit a miénknek mondhatunk, s mindazt a legfontosabbat is, ami és aki minket mondhat papírokkal, dokumentumokkal, kivonatokkal igazolhatóan a magáénak. S kivonatok nélkül is, még mindig ott van az a másik kötelék, amelyikkel gyökereket engedtünk egymásban, s hajszálereink úgy hálózzák be a másik testét, hogy még korhadtukban is felismerhetik azokat minduntalan ős-, közép- és atomkorok elszánt régészei, kiknek magvait már más fák hullatják majd el, hogy csemetéik magasba serkenjenek a helyükben.

A harmadik lator lehetett... Nem mutatkozott be, két társától eltérően ő önmagáról semmit se mondott, csak leszállt a keresztfáról, s már ez is elég volt önmagában ahhoz, hogy emlékezetessé tegye önmagát... Hogy el kelljen időzni mellette, még ha nem is a kisdolgát végezni torpant meg fél percre a törzsénél az ember.

A Menyasszony fogadta legnyíltabban az érkezésem, ő azonnal elárult önmagáról mindent. Úgy viselkedett, ahogy egy hatalmas, több száz emberre és három nap, három éjszakára szóló paraszti nagy lagziban egy Menyasszonyhoz illik is. De talán közrejátszott az asszociációban az is, hogy alig két-három héttel korábban még különféle vőfélyverseket gyűjtöttem az újságokból.A Víziszörnyeteg sem kérette magát. Lányom kedvenc felnőttkímélő játékai közé tartozik ez a víziszörnyetegezés, amikor az egy helyben ülő vagy álló Víziszörnyeteg körül szaladgálva alig négyéves csöppeteg kisleányi mivoltában ő a menekülő "finom falat", akit a felnőttnek el kell kapnia... A fa meg ott, a kivesző holdfényben, valami mutáns szörnyeteg árnyékát mutatta, vázolta fel felém, akárha King-Kong, vagy a mostanság nálánál divatosabb Godzilla volna... Vagy Ursula a Disney-féle Kis hableányból... Akkor már inkább egyszerűen csak Víziszörnyeteg.

Nem aludtam aznap éjszaka, akkor még nem is volt ilyen szokásom, ügyeletes tisztektől tartva sem, fél kettőig nem is lett volna sok hasznom belőle. Csak elkap az álom és sehogyan sem tudok aztán magamhoz térni majd. Pirkadatra a parancs szerint már fel is szedtük a tábort, aztán csak az indulásra vártunk. Eltakarítottuk a több hónapnyi itt-tartózkodásunk nyomait, a páncélozott harckocsik által kidöntött fák törzséből épített asztalokat, az egységünk köré vont kerítést... Rönkök, kivágottnak tűnő fák hevertek már csak minapi táborunk helyén. Minden, amiért éjszakákon át, no és persze naphosszat dolgoztattak bennünket, hogy emberközelibb létkörülményeket teremtsünk magunknak és a velünk járó pusztulásnak, a pusztítás szellemköreinek, odadobva, félrehányva példálódzott minden igyekezetünk, energiánk és legfőképp emberi mivoltunk hiábavalóságáról, önbecsülésünk szükségtelenségéről, a világmindenségbe vetett, bele hajíttatott apró kis létezésünk elenyészőségéről és eltaposhatóságáról. "Úgy takarítsátok el a nyomokat", mondta a kapitány, "hogy semmi se utaljon arra: itt járt a hadsereg".

Akárha holmi kirándulók hagyták volna maguk után az asztal- és padépítmények maradványait, ők temették volna be maguk után a verejtékkel kiásott vécé- és szemetesgödröket, s turisták lehettek azok is, akik fejmagasságig lecsupaszították a fák törzseit.

Ki emlékezett akkor már az áprilisra... A júliusi hőség kiszárította, beleégette a talajba a lánctalpak nyomait. Egy-egy résben mintha a fémlánc csörgése, moraja is megragadt, megült volna, mint a tengeri kagylókban a hullámok morajlása. Ha rájuk tapasztotta volna valaki a fülét, talán a túlsúlyos lánctalpak vészjóslóan morajló csörgését visszahangozták volna hallószerveibe, majd ott, legbelül, a tudata rejtett zugaiba is, hogy ott se maradjon, ott se maradhasson épen, érintetlen, a vérnek hangskáláitól és hangterjedelmétől szűzen... Mert a vérnek ilyenkor már rég sipító, elviselhetetlen hangja van. De akkor már senki sem a résekkel, repedésekkel foglalta el magát... A tengeri kagylókra gondolni pedig végképp nem jutott egy fél, de még csak egy negyed szusszanat sem.

A harckocsi nem a Hilton, nem egy keleti kényelem, a délelőtt folyamán mégis ott aludtam ki magam. A kora reggeli órákban már perzselő hőségtől kezdetben még kellemes árnyékot és menekvést nyújtott az irdatlan fém, de később aztán már az is átforrósodott, csak aszalódni lehetett benne, aludni már nem.

Az indulásra szólító parancsra pedig kábé délig kellett várni... A felbőgő motorok robaja nem a gyökérnyi mivoltunk bőgésére, zokogására rímelt. Indulni kellett. Amitől addig csak tartottuk, valósággá vált.