Szabó Palócz Attila
Rivaldahalványító fényben

Megéletlenségeim visszaköszönnek rám a kiéletlenségeimben... visszazökkennek rám néhanapján visszájára fordítva mindent... "erős fényben is makulátlan, és még spóroltunk is"!...

- Spórolj velem haver!

*

részemről a szerencse, zárjuk magunkra közös kis szobánk ajtaját, elvégre én akartam... Szimultán önkielégítésnek még hagyján is van a dolog, aztán meg jön, ami vár rám (tökös magyar legények a vártán)...

Amikor belépek a szobába, te már meztelen vagy. Valami hasonló pózban fekszel az ágyon, mint a meggyilkolt lány a festményen... Ez az emlék a képpel azonban már régi, amikor mindez történik velünk, már egyikünknek sem jön be igazán. Ez most már inkább csak valamiféle kapaszkodó.

Jó, hogy csak ketten vagyunk most itt, mert kettesben talán könnyebb is őszintének lenni.

Épp azon tanakodunk, miért kell az egésznek átsiklani a miszticizmusba, miért alakul úgy ez a kis titkos találkozás ezen a még titkosabb, ám ezáltal még intimebb, még bensőségesebb találkahelyen, hogy a "megtörténhetőséget" kizárjuk belőle... Miért nem lehet az egész valami izzadságszagú, keményen ledolgozott tucatfilm szintjén, essünk neki, mintha túl is esnénk rajta, mintha egyáltalán bármin is túlesnénk általa...

Amikor belépek a szobába, te már meztelen vagy... ez jó, ez tetszik... Hason fekszel az ágyon, és ahogy rád nézek, az jut eszembe, hogy esetleg, ha a hátadra tenném a kezem, még érezném bőrödnek azt a szerény kis nedvességét, amitől alapos törölközéssel sem tudtad megfosztani. Igazából, azt hiszem, nem törölköztél, elvégre nyár van (miért ne lehetne ebben a mi kis szobánkban ilyenkor is nyár?), hanem a zuhany alól kilépve csak rávetetted magad az ágyra... Ez is tetszik, hiszen akkor még nedvesebb lehet a bőröd, mint amilyennek eddig sejtettem...

Mosolyogsz. Látom, gonoszul mosolyogsz, mint aki a markában tartja a férfit, mint aki átlát rajta... Somolyogsz, mint aki éreztetni, sejtetni akarja, hogy átlát rajtam, de kimondani nem akarja. Csak érezzem, hogy milyen szánalmas vagyok, milyen szánalmas tudok itt lenni...

Megkérlek, csinálhassak rólad néhány fotót, így, ahogy tetten értelek a szobába lépve... Épp van nálam egy polaroid gép... (nem mintha épp erre készültem volna, csak úgy hoztam magammal...) Ha megpróbálnád felvenni azt a pózt, amiben a csaj is fekszik azon a festményen, talán egy jelzésnek érezném, hogy merjek, hogy merhetek közelíteni...

Mert igazából megsimogatnám a bőröd, nagyon furdal, hogy vajon mennyire nedves a hátad... Abból rájöhetnék... De ennyire még nem merek közelíteni, megérinteni... Nem tudom, milyen reakciókra számíthatok és... Ha te másképp gondolod, akkor ezzel mindent elronthatok. Azt nem szeretném. Akkor inkább soha, egy pillanatra, egy ujjal se érintselek...

Mondom, össze-vissza tapogatlak, ahelyett, hogy simogatnálak, a két kezemmel akarom felfalni a tested... Valami olyan egészen hülye érzés, mintha balettozna a kezem a hátadon, miközben könyökömmel szorítom magamhoz a tested, és a mellkasomon a melled szorítását érzem...

Villanjon már az a vaku!

A fenébe is...!

Megkérdezem, hagynád-e, hogy fényképezzelek. Vagy inkább menjek el zuhanyozni én is? Az én bőröm egyelőre csak az izzadságtól nedves...

Jó kibúvó... de nem tudom, elég őszintének érzed-e?

Hiába szánok én bármit is őszintének, azt sohasem a szándék dönti el. Igazán őszinte csak az lehet, amit úgy tudunk őszintén kimondani, hogy érteni, fogadni is akként lehet... lehet, hogy túl merész ez a vállalkozás.

De azért vagyunk itt most együtt, ebben a titkos kis közös szobánkban bezárva, hogy puhítsuk egymást. Ressre. Csak az sülhet ki belőlünk, amit magunkból hajlandóak vagyunk adni, s amit a másikból képesek vagyunk és készen állunk befogadni...

Ami azon felül van, az már csak a maszlag... Azt dobják jobb helyeken a kutyáknak...

Majd csak azután vetkőztetjük még tovább, még merészebben egymást... egyre lejjebb...

* * *

Meddig akarod még azt játszani velem, hogy érinthetetlen vagy? - fakadt volna ki belőlem durván és meggondolatlanul (talán azért, mert én sem mindig tervezek, s ha tervezek is, akkor sem sikerül éppen semmi...), ha ugyan ott lettem volna még abban az adott, illetve adatott, megadatlanul is megadatottnak vélhető pillanatban, de akkor már rég messze jártam.

Jó, hát tagadhatatlan, bárki figyelte volna a jelenetet, ahogy becsapom magam előtt az ajtót, és habár határozott léptekkel megindultam, távozásnak adtam a fejem, most mégis visszafordulok és üvöltve, durván, parasztul megkésellek...

Majd hanyagul csak vállat vonva:

- Arról volt szó, hogy meghalsz...

S majdan:

- Vagy mégsem?!

Meglepő dolgok történnek néha itt ebben a szobában, ebben a kettőnk számára a világból kizárt lakosztályban.

Most így holtan, hullamereven vajon hova rendezzelek? A tévé mellé, vagy az ágyhoz? A kandallónál mutatnál a legjobban, de néhány nap múlva itt a fűtési szezon, gyorsan szagot engedsz, nem lehet majd megmaradni bent a bűztől.

Most élesztgetlek épp... újra simogatlak... azt a nedves foltot a hátadon... de ez a kép már nem amolyan elavult fekete-fehér, amelyen nem látszik semmiről sem, hogy micsoda... itt már színesben minden egészen másképp fest, itt már minden rendesen kivehető... amit én nedves foltnak véltem, arról kiderül, hogy vér, és hiába törölgetem, lassan, fokozatosan, de biztosan már az alvadás útjára lépett...

Igen, majd ha felkönyökölsz lassan, mélyen talán a szemembe nézel... (Érdekes, néztél te már valaha is a szemembe? Mindig csak elnézel valahová mellettem... Tétlenül... Vétlenül...) Milyen jó volt... akkor a nyakamba borulsz, s úgy valljuk egymásnak a nagy szerelmeket, ahogy a tinédzserek teszik naphosszat, végtelen...

De mondom, akkor én már messze jártam, s hiába esküsznek a szemtanuk majd lelkükre és életükre, engem akkor és aznap, abban a megadatott pillanatban már nem láthattak ott... Határok húzódtak közöttünk, áthághatatlanok... És a piacon manapság még vízumot se kapni...

Majd írok! Kapsz egy szép képeslapot tőlem... "Üdvözlet a tengerpartról..." & egyebek... Ahogy egymásnak a rokonok is csak holmi kötelezettségérzetből írnak, de minden jókívánság csak otromba frázis, hogy "ne mondhassák, hogy nem is írtam"...

Mintha írni valami legutolsó, alantas dolog volna ebben a világban...

***

"Hátának közepe valóban nedves. Az a kis terület valahogy mindig kimarad törölközőjének simogatásából. A kamilla-jojoba illatú testápolót is csak egy kis erőfeszítéssel tudja ott szétkörkörözni, úgy, hogy közben kezét hátrafeszítve a tükörben elégedetten szemlélheti szépen kidolgozott tricepszét. Tetszik neki, hogy a délelőttönkénti megfeszítő torna formásan tartja. Szereti a húsát, szerinte milyen az a női comb, vagy fenék, amin nincs hús, nemde. Soha nem tetszettek neki az egészségtelenül sovány, csontos női kezek.

Nem ismerem őt igazán, hogy elmesélhessem neked. A legfontosabb döntéseit egy pillanat alatt hozza meg. Akkor dönt jól. Amikor sokat gondolkodik és urambocsá tervez, nem úgy sikerül. Ezért nem tervez már régóta, egy-egy félmondatából, megjegyzéséből ez könnyen kiderül. Meglátogatta egyik barátnőjét, azt akivel ugyanazokban a pillanatokban ugyanazt mondják, akivel ugyanazt a dalt kezdik el dúdolni, akivel élvezettel lopkodták a képeslapokat, kis kütyüket és azt tervezték, hogy egyszer egy túlzsúfolt váróteremben egyszercsak elkezdenek hangosan ugatni. Nos, elköszönve az ajtóhoz fordult, erre a barátnője megdicsérte a haját, miszerint az szép, buja és milyen puha, mire ő hátra se nézve azt mondta, hogy 'nem sokat ér, ha meghalok'."

***

Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor a festő a földhöz vágja a palettát, ujjaival belemarkol a festékbe és elkezdi csapkodni, talán még prüszkölni is a vászonra... olyan őszinte pillanatokat fest, amilyeneket megélni nem tudott volna sohasem...

* * *

Jó ez így? Jó ez így neked...?

Ne tégy hozzá akkor most már semmit, és ne is végy el belőle, ne kapaszkodj belé és ne ragaszkodj hozzá... Mintha beletörődnél, semmi több, örömöd, ha volna is, leplezd ma még, mintha vállat vonnál, s csak legyintve fogadd el a tényt... Ennyi már nem volt, de ennyi lehetett volna, s talán ez a legkevesebb, amennyit elvárhattunk, amennyinek valóban meg kellett volna esnie... "Őrület, őrület, de van benne rendszer, és mi majd jók leszünk egymásnak..."

Ha tényleg belépek oda, tényleg van mivel (hirtelen kéznél; a zsebemben vagy bárhol...), van valami, amivel ő ott helyben leszúrható... de így a legszebb, a gyilkosság, annak megtörténte nélkül is vállalható, leszúrtalak, mert leszúrtalak, mert kellett veled valamit kezdenem, nem maradhatnak csak úgy megoldatlan hátad közepén a foltok, azok a kibaszottul nedvesek. S kilépve, a lakosztály zárjában fordul a kulcs, amit majdan lenyelek, vagy majd csak lesz már vele valami... A folyosón egymagamban állok.

Most! Ez az a pillanat, amikor menekülni kell, szőni, csűrni s csavarni az akciót, autós üldözés, de ez most nem az a film, itt most állva maradok a bezárt ajtó előtt, kezemben a kulccsal, amit eldobok, és jobb dolgom nem lévén, kopogok...

Lefelé, a lépcsőn haladva már, újra szidni foglak, hogy "no itt van", hát már megint, már megint nem engedett be, már megint nem nyitott nekem ajtót. És akkor ott, két félmozdulat közben önmagammal ennyiben maradok.