Pressburger Csaba-Saul
Ilka néne pincsikéje

Nem félek én a kutyátul, sose rettegtem betegesen, mint egyesek, hogy mikor netán meglátnak egy dögöt, föláll a farkukon a szőr, vagy kinek mije van, meg verítékezni kezdenek, oszt elég, ha csak milliköbméternyi veríték is jön ki rajtuk összesen, tetőtől talpig, ez mit se számít a kutyának, megérzi, kiszagolja, ilyen az. Mondom, nem ver ki a veríték, nem félek, ezt nyugodt lélekkel kijelenthetem, dehát a tájékozódás az tájékozódás... Igaz ugyan, hogy még itt, a falumba is legalább háromszor eltévedtem, ki nagyon nem is jártam innét, tévedtem már el így emberkoromba is, amikó gyerek vótam, azt nem is számolom, hanem ilyen korban. Bizony megesett, többször is, be kell vallani, ha valami igaz, nem szégyen, adottság. Persze, biztos tanulható is valamelyest, de ezt most hagyjuk. Jó, elfogadtam, hogy ilyen vagyok, aztán ez vagy rossz vagy nem, mert a nagy hókuszpókistákon se tudok elmenni, amikó egyszé azt szajkózzák, hogy el köll fogadnod önmagad, ki köll békülnöd a hibáiddal, máskó meg azt nyomják, hogy meg köll tudnod változni, magatartásodon, és az egész életeden változtass. Á, nem tudok én ezen elmenni, de most ezt hagyjuk. A tájékozódás az nem megy, elfogadtam, belenyugodtam, nem erőttetem magam, hogy megváltozzak.

Aztán legutóbb meg mi történt! Bandukoltam hazafelé a Petyitől, jó, bedobtunk pár kupicával, de tényleg nem ártott meg, simán tekertem a biciklit, semmi probléma nélkül, azt is pontosan tudtam, hol tartok épp, naponta megjártam ezt az utat, azért hülye nem vagyok, a tájékozódás itt szóba se kerülhet. Akkor jött viszont a kutya. Jó nagy állat, olyan fekete oszt fületlen. Gondoltam, annyit azér én is tudok, hogy a kutyát semmi nem hergeli jobban, mint mikor gyorsan acatolnak el mellette, a legkisebb vakarcs is idegesen zavarni kezdi azt a valamit. Viccölve egyesek azt szokták mondani, hogy a pincsi akkor lett olyan trüsze, amikor elkezdett zavarni egy biciklistát, oszt az jól orron baszta a lábával. No, he, de itt aztán nem babra ment a játék, gondolom, kétszer is belefért vón a lábfejem a dog pofájába, ha hasonlókkal próbálkozok. Gondoltam, jobb lesz nem szarozni, jobb lesz inkább leszállani a járgányrul, oszt taszajtani, amíg el nem haladunk egymás mellett békivel. Mondom, nem rettegek a kutyátul, nem kellett attú fénem, hogy a verítékemet megszimatolja, úgyhogy mondanám, rutinosan csinátam végig az egészet, szátam le nyugodtan, sétátam el mellette.

Csakhogy éppen jött egy manus, olyan idősebb fajta, aki osztán semmi dologga nem bír, csak lófrál egész nap az utcán, keresi, hogy mibe kössön bele, már gondolom, nem rosszbul, hanem csak azér, hogy mennyék az idő. Hát reméltem, most ez nem így lesz, de nem akartam hülyének kiesni, meg ahhó se vót kedvem, hogy azt higgye, megijedtem a kutyátul, hanem inkább aztat játszottam, hogy eltévedtem, de nem nagyon, vagyishogy az utca nevét tüzetesebben megnézni, azért száttam le a derótszamárrul. Akkó má láttam, hogy nem birom megúszni, a kisebbik rossz lesz, de a tata belémköt. Oszt kérdezi is, hogy kit keresek, mert látja (látja, csak azt tudnám hogy honnan, faszát látja!), szóval látja, hogy eltévedtem. Hát én meg azér azt nem akartam, hogy azon rötyörésszen, milyen kotera vagyok, hogy egy ilyen kutyátú beszarok, úgyhogy inkább jöttem én az ő szája íze szerint, hogy hát eltévedtem, és hogy akit keresek, akit keresek... az a Pástiék. Haha, jó kis ötlet, hogy magamat keresem, gondótam, meg, igaz, én nem ismertem az öreget, sose láttam, mert azér nagyobb falu a mijenk, majhonnem város, meg én se vagyok még az ű korosztályabéli, apus korosztáját meg azér nem ismerem hiánytalanul. Hanem, gondoltam, a tatinkó biztos tud majd minket, hogy mi, Pástik hol-merre lakunk, mert viszonylag jól ismerősek vagyunk a faluban, ha mi nem is ismerünk mindenkit, de a többiek aránylag ismernek bennünket. Meg hogy a közelbe is van a házunk, oszt bizton gondótam, az öreg se lesz tudatlan, egybű elmondja, hol lakok, oszt mehetek isten hírivel.

Hogy hogynem a tatának halvány fingja se vót, kik a Pástiék, arrú nem is szólván, merre találom őket. Kicsit sértett is a dolog, hogy mondjam, ki lehet ez a vén trotty, hogy nem hallott rólunk, de a helyzetet ez is megoldani látszott, gondoltam, jólvan, tata, kösz, én mennék is tovább, majd más megmondja, ha má egyszé maga ilyen kelekótya, oszt tervem ezzel sikerült is vón, hogy nem hitte senki azt, hogy egy ebtül beszartam, amit nem is lett vóna az igazságnak megfelelő hinni, hanem megyek én tova a Rárón.

Csakhogy megelőzött a kurafija, hogy aszongya, sebaj, hogy ő nem tudja, majd az Ilka néne a szomszéd utcában, aki nyugdíjas koráig administrát a városházán, mindenkit fejbül ismer, hogy hol lakik, űhozzá elvisz, menjek vele. Hát muszájnom vót ezt csinányi, mert nem vagyok én olyan tiszteletlen, mint azt egyesek hiszik, merhogy ilyeneket hogy "kurafi" csak úgy gondolatba pödzögtetek, nem hívnám én úgy egy istené se a tisztességes parasztbát, oszt az is mutatja eztet, hogy nem próbáltam meg tiltakozni, hogy nem megyek, mert ismerem én ezeket, a dóguktul aztán nem tudnak mit csinányi, unatkozásukban mindenbe beleütik az órukat, hiába lett volna minden enyhe tiltakozvány, addig noszogatott vóna, amíglen úgyis vele mék. Inkább nem is ellenkeztem. Hülye vót a helyzet, mint a filmbe, olyan: mentem egy idegen vén tatával egy megintcsak idegen vén mamához megérdeklődni, hogy én hol lakok. Nagyon filmes vót ez az egész.

Meg aztán az se tartozna teljesen az igazhoz, hogy én csupa illemből nem tiltakoztam, amikor ő az Ilka ángyihó invitált, mert amikor eztet mondta, gyorsan kelepelni-kattogni kezdett az eszem, meg a pálinka is ezt szolgáta mint ennek a benzinje, oszt akkó má gondótam, jó kis marháskodás ez, csinájjuk végig, oszt akkó má csak adni a hülyét teljesen, végig.

Kérdezgetni is kezdett rögvest tovább, ahogy mentünk az Ilkáhon, akit meg köll vallanom, szintúgy nem ismertem egy az egybe, csak valamikó rég, az anyussal menet köszöntünk neki, de akkor még tényleg ki se látszottam a földbül. Szóval a tatulek azt kérdte, hogy honnan jövök, melyik helyrül, mer ugye mér is gondolt volna olyat, hogy idevalósi is eltévedhet, amikó ez nem szokás, oszt én mondom, hogy a szomszéd faluba lakom, csak átugrottam ide biciklivel, mert a Pástival együtt melózunk a téglagyárba, oszt ő hívott, hogy látogassak el egyszé hozzájuk. Akkó dicsérni kezdtem a Pástit, vagyis magamat ugye, hogy én milyen rendes vagyok, mindig túldógozok a rendes időn meg ezek.

És addigra az én szerencsémre meg is érkeztünk a nénének a házához, vagyis azt gagyogta az öreg, hogy itt lakik a világszép Ilka. Kizörgettük jó erősen, no de ekkor valami vakarcs kutyák ugatni kezdtek bennrül, meg egy vén hang is kajabát, hogy menyek már menyek, nem köll azér betörni mingyár, és mondanom se köll gondolom, hogy vén meg rusnya volt a néne - az isten bocsássa meg a nyíltságomat - , egyáltalán nem volt az a világszép, aminek a vén trottyos a rossz szemeivel látta.

Csakhogy az Ilka ángyommal egyetembe a pincsijei, merhogy pincsijei vótak, úgy ám, nekiestek az öreg lábának, és harapogatni kezdték, meg fájhatott is neki, mert jó nagyot rúgott az egyik pincsi pofájába, pedig az már eleve lapos volt mint rendesen ugye, oszt szidta is, mint a rongyot, hogy az a kurva, repedtfaszú anyád basszon meg, szóval elég randákat mondott ott első mérgibe, oszt a kutya a rúgástú erősen neki is csattant a vaskapunak, mire az Ilkának annyira leesett a vérnyomása vagy a cukra, szóval ami ilyenkor szokik, amikor látta a kutyuját végigfolyni a kapun, hogy menten összerogyott, és szerintem akkó má nem is kelt föl többet. Jó vicc, hogy elhúztam a büdöst, majd nem a!, hogy tanúságra hívjanak be, vagy valamit rám kenjenek azok a bélférges zsacák. Annyira azér nem vagyok jólnevelt, hogy hülye is legyek! Szóval fogtam magam, oszt olajra léptem, egye meg a trotyli, amit csinát. Hát jó is tettem, merhogy látom én tennap, hogy gyászkeretes kép van az újságba a nénérül, oszt ullehet, akkó patkót el, ott helybe.