Sáfrány Attila
A kastély

Átkozott legyen a nap, amikor betettem a lábam az elvarázsolt kastély udvarába! Akkor persze még nem tudtam, hogy ez egy elvarázsolt kastély. Itt van! Gyere, gyorsabban! - siettetett Merlin, a varázsló. Késlekedő, tétova mozdulataimat látva, megragadta a karomat és olyan eréllyel húzott maga után, hogy a téglarakásról lelépve kis híján orra buktam. Az elvarázsolt kastély pincéjébe ugyanis nem vezetett lépcső, egy beomlott fal omladékán egyensúlyozva jutottunk le. Nem volt annak tetőzete sem, sőt már a falai sem álltak, csupán a valamikori toronyépület maradványa magasodott a szem biztos pontjaként a síkság fölé, akár egy ódon, középkori várrom. Ma is olyan tisztán emlékszem, mintha most történne a dolog.

Életem legbutább ötlete, a falusi nyaralás egyik alkonyati sétáján futottam össze a végzetemmel. Fölkeltette az érdeklődésemet a különös, földig érő köpenybe és hosszú, csúcsíves sapkába öltözött, lecsapott fejjel körbe-körbe futkosó figura. Vesztemre ráköszöntem. Ahogy észrevett, rögtön hozzám rohant és a kezembe nyomott egy ásót. Minden magyarázat nélkül kurtán odavetette, de inkább megparancsolta, hogy kövessem. Viccnek vélve a dolgot, gondolkodás nélkül utána iramodtam. Útközben, tőmondatokban elmondta, hogy miért cipelt magával. Szavai szerint a kastélyba, ahova most megyünk, hétszer hét évvel ezelőtt elásott valamit, úgysem érteném meg, miért kellett ezt megtennie. Pontosan hétszer hét év után alkonyatkor, de még mielőtt teljesen lemenne a nap, ki kell ásni azt a valamit, mert különben örökre el kell tűnnie ebből a világból, s vele együtt el fog veszni az a hatalmas tudás is, amit a hozzá hasonló emberek évezredeken át halmoztak fel, és adtak át egymásnak szájról szájra. Ha majd kiásom azt a dolgot, akkor a kastély is vissza fog térni régi, pompázatos alakjához, mert voltaképpen ez egy elvarázsolt kastély: nem az, aminek látszik. A romhalmazt meglátva, amit az alak kastélynak nevezett, és hallva ezt a hihetetlen mesét, belémvillant, hogy egy mániákus őrülttel van dolgom, aki lehet, hogy egy meggyilkolt áldozata tetemét akarja kiásatni velem. Eldobva az ásót szó nélkül megfordultam. De ekkor már késő volt, az ember, aki az előző pillanatban még előttem ment, mire megfordultam, már mögöttem, vagyis újból előttem állt. Megragadta a vállamat, s mélyen a szemembe nézett. Merlin vagyok, a varázsló! - mennydörögte. Megparancsolom, hogy kövess! A bozontos szemöldök alatt megbúvó sötét tekintet mágikus erővel hatott rám; fogtam az ásót, és szótlanul mentem utána, akarat nélküli akarattal, mint egy zombi.

Lent a pincében Merlin, a varázsló, ismét szédületes körtáncba fogott, látszólag céltalan rohangált körbe-körbe, közben, mint egy varázsigét, egyetlen szót kiáltozott: baba, baba, baba. Hirtelen megállt, egy ideig meredten nézte a plafont, majd a földre mutatott. Itt áss! - ordította. Egy dísztelen diófadoboz volt ott, mindössze két ásónyomnyi mélységben. Újból rámrivallt. Vedd már ki, ami benne van! Mindjárt lemegy a nap! Egy ócska, foszladozott rongybaba volt a dobozban. Szétnézve Merlin kárörvendő mosolyát és egy valódi csodát láttam. A romos helyiség, mihelyt a kezembe vettem a rongybabát, egy szempillantás alatt igazi kastélypincévé alakult át. Telis-tele mindennel, ami szem-szájnak ingere. Fölmenve a faburkolatú pincelépcsőn még kápráztatóbb kép tárult elém. Egy rendezett parkkal körülvett, barokkos díszítésű kastélyépületet láttam magam előtt a gizgazos romhalmaz helyén.

Merlin, a varázsló már eltűnőben volt. Még mielőtt teljesen köddé vált volna, visszaszólt. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy aki kiássa és a kezébe veszi a rongybabát, azt magát is bekebelezi az átalakulás. A kastély foglya lesz a varázslat megszűntéig. A varázslatnak pedig egyetlen dolog vethet véget: ha valaki megtalálja és elviszi magával a babát, amit most a kezedben tartasz.

Nem kérdeztem semmit, tudtam, hogy Merlin ködképe igazat mond.

Évek óta itt vagyok már, a kastélypince megsavanyodott borát iszom nap mint nap, és eszem a megemészthetetlent: a rab ember keserű kenyerét. Mindig is arról álmodtam, hogy egy régi kastély hatalmas könyvtárában, a boldog dologtalanságban egész nap a könyveket bújhatom. Most zavartalanul tanulmányozhatom, ami a fogságom napjaiban leginkább érdekel: a mágiáról szóló szakkönyvek és ponyvakiadványok egész garmadáját, de a nyugalmas percekben nem találok semmi örömet. Egy ideje valami mégis megelégedéssel tölt el: a megértés biztos tudata. Már tudom, hogy miért kellett megtörténnie annak, amiről Merlin azt mondta, hogy úgysem érteném. Már tudom, hogy a mágia vértelen áldozata vagyok. Velem vásárolta meg Merlin - további hétszer hét évre - tovatűnő életét, minden varázsló és minden varázslat további létét, a világi illúzió, a valóságot eltakaró fátyol fennmaradását.

Engem senki sem lát; én az idetévedteket tisztán látom. A szemük tükrében azt is kiveszem, amit ők: a romhalmazt az egyedülállóan szép kastély helyén. A rongybaba a kapocs az én kastélyi világom és a romokat látó világ között, ahova mégis visszavágyok. Ez a rongybaba az egyetlen tárgyi valóság, amely mindkét világban látható. Ezért volt elásva, s kiásása után ugyanezért lett a szabadulás eszköze. Tudom, hogy Merlin ködképe igazat mondott: a varázslat meg fog szűnni, ha valaki onnan a másik világból, a régi világomból magával viszi a rongybabát. Azt ugyan nem tudom, hogy miként: a gesztenyefákon túli egész világot újjá fogja alakítani, mint velem együtt a kastélyt is, vagy épp fordítva, a kastély fog újból romhalmazzá válni az én szememben is. Ez talán már nem is fontos, csak a lelkembe csöpögő nektár, az ígéret, a vigasz a fontos, hogy az őrjítő magányt elhagyva ismét visszatérhetek az emberek közé.

Még valamit megértettem a könyveket olvasva. Most már azt is tudom, hogy hogyan működik a mágia. A varázslás nagy titka a hasonlóság, az analógia törvénye. A hasonlóság tud kapcsolatot teremteni az ellentétes világok, a természetes és a természetfeletti között. És most életemben először, magam is varázslásba kezdtem. Papírt fogtam a kezembe, és elkezdtem írni. A rongybabán kívül ez lehet az egyedüli kapcsolat az én világom és az a világ közt, amelyben te vagy. Ahol én is voltam valamikor. Csak az analógia törvénye segíthet rajtam: mert ha az írás, amit innen, ebből a világból küldök, eljut egy másik emberhez, aki a másik világból ugyanabban az időben és ugyanott, ahol én, szintén papírt fog a kezében és ír, akkor ő, vagyis te, aki most itt ülsz, és a romos kastélyt látod magad előtt, te ugyanazokat a szavakat fogod leírni, amiket én írok le ugyanakkor és ugyanitt a kastély lépcsője előtt, melletted ücsörögve.

Ne félj, nem kísértet vagyok, hanem csak egy üzenet, egy szívbeli kérés. Író sem vagyok, de a varázslás sikeréért imitálnom kellett az írót. Ne haragudj a terjengős, stilizált elbeszélésért se, igazából nem mese ez, hanem történet, s az én történetem valójában sokkal egyszerűbb, mert sokkal szomorúbb; most azonban meg kellett próbálnom úgy leírni, ahogyan szerintem egy író írná le. De mondom, nem író vagyok én, csak egy kérő tekintet, egy kétségbeesett segélykiáltás.

A rongybaba a kastély főbejáratánál van, ott ahol nagybetűkkel írja, hogy BABA LAK. A kaput őrző kőoroszlán szájában találhatod meg.

Megkeresed?