Sáfrány Attila: Dosztojevszkij szelleme

Az istenhordozó nép és a pravoszlávia szelleme

Még ha az orosz küldetés sajátosságát taglaló szlavofilek gondolataiban fölfedezhetünk némi messianisztikus felhangot is, ez akkor sem az a destruktív, antikrisztusi elhivatottság-érzet, mint ami a nyugatos messianizmus végső célkitűzéseit jellemezte. Végzetes tévedés volna a kettőt egybemosva szemlélni. A szlavofil gondolkodás messianisztikus felhangja, éppen azért, mert a kétpólusú orosz mivolt egyik elemét sem száműzi a tudatalattiba, nem a felszínre tört tudatalatti destruktív energiájának a hatása alatt áll, hanem az emberi szív hangjának a kifejeződése. Bergyajev szavaival úgy is mondhatnánk, hogy az élet értelmébe vetett hitnek és reménynek a megszólalása, ami nélkül senki sem lehet egészséges lelkületű ember. Ebből kifolyólag magában az emberben (kollektívan pedig az alanyilag felfogott "népben") van az otthona, a kiindulása és a beteljesülése: nincs tárgyiasítva egy, a társadalmat kívülről és felülről átalakító világi célkitűzésben, vagy egy imádott "üdvhozó" személyben, mint a nyugatosok messianizmusa. Magyarán nincs az alanytól elidegenítve. Egy éltető egzisztenciális érzet, de nem a Camus-i létértelmezés abszurdjának a szellemében: annak az egyenes ellentéte.

Dosztojevszkij messianisztikus felhangja is egy ilyen egzisztenciális érzet, amely két formában realizálódhat: individuálisan és kollektívan. Az utóbbi az istenhordozó orosz nép sajátos küldetéséről szól. A Bergyajev által kifejtett mellett A nagy inkvizítor betéttörténetének ez a gondolatkör a másik lehetséges értelmezési terepe. A következőkben ennek a föltérképezésével próbálkozom meg, de nem Az író naplójából ismertté vált, esszészerűen kifejtett gondolatokat tekintem eközben a kiindulópontnak. (Természetesen reflektálok azokra is.) Az a kérdésem, hogy van-e alapja Dosztojevszkij hitének az orosz nép sajátos küldetéséről, s hogy ez a hit és intuitív tudás hogyan fogalmazódik meg A nagy inkvizítor legendájában.

Az elemzés, az egyszerűség és a rövidség kedvéért, az általában vett emberből, az animal rationaleból, az ösztön és az értelem ezen egyedülálló találkozásából indul ki. (Egyébként egyértelműen ez Dosztojevszkij kiindulási alapja is.) A leegyszerűsített magyarázatban a szabadság fogalma központi szerepet játszik, ezért először is tisztáznom kell, mit is értek alatta. A szabadság számomra nem egy semmiből jövő és mindenek fölött álló tartalom, mint Bergyajevnél, ami fölött még az istennek sincs hatalma. Éles különbséget vonok közte és a szabadosság között is. A szabadság nem korlátlan döntésszabadság, hanem az őseredeti döntés, az a kezdeti szándék, ami megváltoztathatatlanul irányt szab és ítéletéül szolgál minden későbbi megnyilatkozásunknak. Akarati megközelítésben ennyi a szabadság, értelmi szempontból pedig nem több, de nem is kevesebb, mint az önmagává-válás képessége. Az embernél a szabadság az elvitathatatlan jog és képesség, ami által ő maga önmaga tud lenni. Az ember ezáltal az értelmi szabadság által válik személlyé: megismételhetetlen egyeddé. A szabadság értelmi és akarati jellege természetesen össze is kapcsolódhat egymással. Ebben az esetben (az azonosulás révén) az ember őseredeti döntése az, hogy önmagává váljon, önnön volta (az akarati azonosulás révén) pedig az, hogy kiteljesítse őseredeti döntését, vagyis az életküldetését.

A szabadságnak azonban előbb meg kellett születnie. A maga teljességében egyedül az ember rendelkezik a független döntés lehetőségével. Az ösztönösség, a puszta, spontán akaratiság mellé párosuló értelem nemcsak a célorientált gondolkodás, a későbbiekben nyelvvé és tudománnyá fejlődő racionalitás dimenzióját nyitotta meg a hominizálódó ősember előtt, hanem az ösztönön túli, vagyis a szabadság dimenzióját is. A szabadság belső megélése tárta fel előtte a világon túli, a szent kapuját. Ez vezette el az ősvallásoktól a mai civilizációs vallásokig. A külső megélés az emberek közti viszony szabadság-dimenzióját nyitotta meg előtte. Az őstársadalmakból kiindulva erre az érzetre alapozva hozta létre az ember a mai államokat.

Az új dimenziók a civilizációs kikristályosodás során két-két altípusra oszlottak, amelyek területi elhelyezkedésük alapján nyugati és keleti altípusoknak nevezhetők. Itt ismét nincs lehetőség különbségük módszeres elemzésre, ezért csupán a lényegi eltérés felmutatására szorítkozik a kifejtés. A keleti altípusban, az indiai eredetű vallásokban és a gnosztikus hitrendszerekben a belső szabadság dimenziója kiváltójára, az értelemre vetítődik rá, ezért itt a belső szabadságcél az ösztönösség, a világi születésekbe visszahúzó anyagiasság teljes megszüntetésére irányul. (Ennek elérésével, őseredeti döntését megvalósítva, az egyén önmagává válik, de úgy is mondhatnánk, hogy a megvilágosodás pillanatában visszatér valódi önmagához.) A nyugati vallásosságban, a kereszténységben a belső szabadságcél az akaratra vetül rá, azt teljesíti ki egészen a végtelenig, amit vallási szótára időfogalommal örök életnek, térfogalommal mennyek országának nevez.15  (Ezen az úton az ember önnön voltát életküldetése beteljesítésével éli át újra és újra.)

Dosztojevszkij szerint a krisztusi tanoknak egyetlen hitelesen megőrzött keresztény irányzata a pravoszlávia.16  Ha a pravoszlávia alatt a vallási szervezetet, az egyházat értette, akkor a bocsánatos elfogultság beszélt belőle.

A krisztusi tanoknak négy nagy altípusa alakult ki a történelem során. Elkülönülésük oka az volt, hogy a nemzeti kultúrtradíció szűrőjén áthaladva, a történelmi fejlődés során a különböző elágazásokon át milyen értelmezésben terebélyesedett teológiává az apostoli igehirdetés, szertartássá az eucharisztikus lakoma és vallási szervezetté (egyházzá) az őskeresztény kommuna. Így alakult ki a latin, a görög, a szemita és a zsidó kereszténység. Az egyetlen keresztény irányzat, amely a többihez mérten lényegbevágó eltéréseket mutatott, a zsidókereszténység, ez viszont a páli fordulat után teljesen eltűnt. A sémi-hámi nyelvcsaládba tartozó népek kereszténysége, amely már a páli fordulatból nőtt ki, az iszlám térnyerése után csak a monofizita és nesztoriánus kisegyházakat hagyta maga után. Két világméretű, a térítéssel más nemzeteket is integráló keresztény egyház maradt fenn: a (nyugati) római katolikus, leszakadt irányzatával, a protestáns kereszténységgel, és az autokefál egyházakra oszló (görögkeleti) ortodoxia, amelynek egyik gyermeke az orosz pravoszlávia. A két keresztény irányzat között a mai napig fennállnak bizonyos fontos különbségek. Ezeknek a lényegi pontja, hogy az ortodoxiában uralkodó vallási megközelítés apofatikusnak mondható,17  a latin-germán kereszténységet meghatározó vallási attitűd pedig katafatikusnak18  Ebből viszont véletlenül sem következik, hogy az utóbbi hiteles volna, míg az előbbi nem. S az sem igaz, hogy a katolikus egyház az állammal szövetkezve, sőt állammá válva elvesztette volna igazsághitelét, míg az ortodoxia nem. Mintha a keleti kereszténység nem szövetkezett volna kezdettől fogva az állammal! Ismét azt kell mondanom, amennyiben a pravoszlávia alatt a vallási szervezetet értette, hogy Dosztojevszkijből a bocsánatos elfogultság beszélt, amikor a keleti kereszténységnek világraszóló küldetést tulajdonított. Az orosz kultúrának természetesen elidegeníthetetlen sajátossága a keleti kereszténység, de nem olyan specifikuma, ami nemzeti keretein túlmutatna: ami tehát világraszóló missziós küldetésre predesztinálná a hívő orosz népet.

Ha viszont a pravoszlávia fogalmát nem vallási-egyházi szervezetként, hanem egy szellemiségként, a mindenkire kiterjedő testvéri szeretet erejeként fogta fel Dosztojevszkij - A Karamazov testvérekből az derül ki, hogy így fogta fel -, akkor ebben a másik jelentésében a pravoszlávia igenis szóba jöhet, mint megoldási lehetőség. Ám ha így értelmezzük, akkor az már nem egy hagyományos értelemben vett vallás, hanem szellem: a túlvilágra irányultság és az evilágra irányultság kereszteződésének az origó pontja. Lényegében ugyanazt jelenti, mint amit az író az összemberség fogalma alatt értett.

A nagy inkvizítor legendájának szerkezeti vázán jól fölismerhető a vád, hogy az eredeti krisztusi tan lezüllesztéséért a nyugati kereszténység a felelős. A nyugati kereszténység főbűne Ivan szavai szerint az, hogy egyháza állammá tette magát. Az orosz egyház viszont nem magasztaltatik fel. Ez is arra utal, hogy a pravoszláviát szellemként fogta fel Dosztojevszkij.

15 Vannak ezekkel rokon, de alapjaikban mégis más vallási irányzatok is, a kínai vallások, a muzulmán és a zsidó vallás, de ezeket, mivel a gondolati alapkonstrukción kívül esnek, itt nem kell tárgyalni.

16 Dosztojevszkij: A történelem utópikus értelmezése. 82-90. o.

17 Az apofaszisz görög szóból, ami tagadást jelent. A negatív, vagy tagadó teológia jellegére utal a szó. A negatív teológia szerint isten természete olyannyira túl a van a szavakkal kifejezheton, hogy róla nem is állíthatunk semmi pozitívat. Csak a negatív kijelentések, s még inkább a hallgatás "beszélhet" róla. Ebbol az istenképbol egy passzív, szemlélodo, misztikus beállítódású vallásosság született, amely nem érdeklodött a fenomenális és fogalmi tartalmak iránt, s ezért fokozottabban jellemezte a világitól való elfordulás is.

18 A pozitív teológia jellegére utal. A katafatikus teológia hisz az olyan istent kifejezo pozitív fogalmak érvényében, mint például a jóság. A késobbiekre nézve óriási jelentosége volt annak, hogy Nyugaton ez az irányzat gyozedelmeskedett, hiszen katafatikus jellegénél fogva a pozitív teológia a megértésre, a fogalmi kifejezésre és a fenomenálisra irányul, s ezért a világitól is kevésbé fordul el. E nélkül a gyozelem nélkül nagyon nehezen képzelheto el, hogy Nyugat a szakrális irányultságú középkorból átléphetett volna az újkor tudományos és világias irányultságába.