Samu János Vilmos
Úton

Dionüszosz egy napon arra gondolt, hogy ahol a szubjektum belsejében, a szükséglet helyén, ami egyébként a hiány és a lét elfordulásának, a hirtelen csak megmozduló kognitivitás szédületének tere, egymásba kapaszkodó jelek sokasága kezd sorakozni, amelyek burjánzanak és pároznak, mint a tüzelő szukák, vagy a figurativitásba menekedő gondolkodás allegorikus létbe zárkózása, kissé kínos, tudatosan vállalt lemondás, amelyben a gondolkodás modalitását csak ez a tudatosan jelzi, ott ha meg is történnék, hogy a szöveg protagonistákat keresve a szubjektum fölszámolása után istenekről meg félistenekről kezd beszélni, ismerős, de kevésbé ellentmondásos keretbe zárt alanyszerű jelentésszerkezeteket mozgat, szóval ott ő maga (jó Dionüszoszunk!) is csupán egy jel marad az utalás-összefüggések fölborított, hangzó vagy testtel bíró semmibe rendeződésében, és léte nem több, mint egy parányi, majdnem néma percenés, szégyenlős és szégyenteljes egyszerű továbbutalás, egy aprócska, alig láthatóan kitett pont, mondjuk, ennek a mondatnak a végén.

Dionüszosz épp csak érzékelhető.