Sándor Zoltán
J. K. és az elvesztett paradicsom

A J. K.-magzat kikukkantott a mennyország kapuján. Két, fehér köpenybe bújt hajadont pillantott meg.

- Még tíz-tizenöt perc, és készülődhetünk haza - mondta az egyik.

- Hála istennek - adott igazat barátnőjének a másik, miközben ujjaival a levegőt legyezte, hogy a rózsaszínű lakk minél előbb megszáradjon formátlan körmein.

Hála istennek?!, gondolta a magzat J. K. Majd adok én nektek! Ezzel születni kezdett.

Volt ám haddelhadd. Nyüszítés, nyögés, sürgölődés; az otthonról is és a körmökről is megfeledkezett mindenki. A magzatnak, amint kidugta fejét - felfordult a gyomra. Így hát szívesen bújt volna vissza meleg odújába, csakhogy nem volt visszaút. A két bölcs hölgy egy még bölcsebb dokit hívott segítségül, aki belekapaszkodott a J. K.-magzat fejébe, és addig húzta, ráncigálta, míg a magzatból kisded nem lett.

- Végre - sóhajtott a körömszárító szuka.

Hova tévedtem, futott végig a kisded J. K. agyán, majd, először az új környezetben, tiszta hangon megszólalt. Annyit mondott: "Aaaaaaaaaaaaa!!!"

Rikácsolása nem akadályozta meg a három bölcset, hogy kiszárítsák a paradicsomban hömpölygő folyót, mely mindidáig oly odaadóan táplálta és fürdette a magzat J. K.-t. Helyette valamilyen undorító edényben mosták meg, miközben a két hölgy J. K. sűrű, bogárfekete haján álmélkodott.

- Nézd, mekkora a haja - mondotta a festett körmű -, egészen lelóg a szemébe.

Hogy ne lássam azt a rút pofádat, mérgelődött a csecsemő.

- Na, most megyünk papilni - hízelgett a hazavágyó nő a bébinek.

Hát nem tud normálisan beszélni hozzám, tűnődött ez. Ő is papilni szokott otthon?! Mit szoktál papilni? De a bölcs fehér köpenyes néni annyira balek volt, hogy nem fogta fel, mit akar neki mondani a kisded J. K. - kimeresztett szemével. Felemelte és anyjához vitte, a nagyszobába. Ott már rengeteg, kinézésben J. K.-hoz hasonló újszülött táplálkozott. Nézd csak őket, tépelődött J. K., hogy zabálnak. Máson sem jár az eszük. Azt akarják, hogy én is bekapjam azt a kidudorodott csodát?! Nem, nem vagyok én mai kölyök... Így hát, amikor anyja keblére fektették, eszeveszetten rázni kezdte a fejét és fennhangon jajveszékelt: Majd ha megnövök, szívesen, de most még NEEEM!

- Nincs ösztöne - szögezte le a bölcs doki.

Nincs ösztönöm?! Majd adok én nektek ösztönt, várjatok csak, hogy megnőjek! - dühöngött J. K. A festett körmű felemelte és kivitte. J. K. azonnyomban elhallgatott.

- Rafinált csecsemő - csodálkozott J. K. viselkedésén a hazavágyó cica.

- Nézd! - üvöltött fel a másik. - Van egy ősz hajszála!

Már őszülni kezdtem itt köztetek, hüledezett a kisded J. K.

- Ez bizonyára valami jel. Csodagyerekről lehet szó - rettent meg az otthonszeretnéklenni hölgy.

Várjatok csak, morfondírozott az újszülött. Várjatok... Majd megnövök. Olyan csudákat művelek, hogy tátva marad a szátok. Először is csábítgattatok, aztán erőszakkal kiráncigáltatok... De találok én magamnak másik mennyországot. Várjatok csak, hogy felcseperedjem...

Ekkor elaludt. Az elvesztett paradicsomot álmodta. Az átlátszó vizű folyót, a sejtelmes felhőket és völgyeket. Álmodta a mennyország kapuját, melyet évekkel később: kifeszítve, fetrengve, oly szívesen nyitogat majd. Csak azt az egyet nem tudta a tapasztalatlan kisded J. K. megálmodni, hogyan lehet teljesen visszanőni, és eggyé válni a paradicsommal - kinyitni a kaput, bemenni, és magadra zárni az ajtót...