Sándor Zoltán
Hangok
(szerelmes történet)

Emberarcok tornyosultak össze felettem. Fejemet a visszapillantó tükör cserepei közé hajtva homlokom komor redőkbe vontam, és sajátságos hangulatba estem. Szemem andalító muzsika ütem pislogott. Kiábrándultan nézte a vörös vércseppeket az üvegdarabocskákon. A végén mindig megjelenik a kezdet, mondta valaki bennem. Utána elájultam.

A kezdet kezdetén fala a semmi. A legvégén újra megjelenik a semmi. Ami két semmi között történik - elhanyagolható. Vagy az a minden?! Soha senkinek sem meséltem ezekről a hangokról. Még Neki sem. Ott feküdtem kiterítve egy fehér lepedővel borított ágyon és eltűnődtem, vajon mi szüli ezeket a hangokat. Az agyam? A tudatalattimból érkeznek? Vagy egy telepatikus készséggel rendelkező egyén rabja vagyok? Talán maga az Isten figyelmeztet minduntalan? És ha megtudod, könnyebb lesz? Igen, igen..., jó kérdés.

Egy decemberi napon csendült fel először fejemben. Gyerek voltam még. A közeli ún. Nagy Gödörben szánkóztam, teljesen beleélve magamat a játékba, észre sem vettem, hogy már teljesen besötétedett. Az utcai lámpák kigyúltak és látni lehetett alattuk a sötét égből érkező hópelyhek elvakító lebegését. El is bámészkodtam rajtuk. Mint a pillangók nyáron... Igen, akár a pillangók, ismételtem meg magamban, majd hirtelen megfordultam. Ki volt az?! Apa volt, igen, apa, jól hallottam, az ő hangja volt! De hol van ő?! Felkaptam a szánkómat és sietős léptekkel hazafelé vettem az irányt. Olcsó gumicsizmám, melyet nagyapám vásárolt (mindig néhány számmal nagyobbat, hogy jövőre is jó legyen), teljesen elmerült a friss hóban. A távolból kutyaugatás hallatszott. Megrázkódtam. A gyerek felfogja, de nem érti a dolgokat. Akár a pillangók, csengtek a szavak. Akár a pillangók... Neeem! Apa, apa, kiáltoztam, amint beléptem a rozoga fakapun. Téged meg mi lelt, kérdezték tőlem szüleim. Semmi, semmi, válaszoltam és már potyogtak is a könnyeim. Akár a pillangók...

Feküdtem kiterítve abban a fehérre meszelt falakkal körülzárt szobában, és a hangokkal megpróbáltam kapcsolatba lépni. Eltűnődtem, létezek-e én valójában, vagy csak valamilyen földöntúli erő küldi hozzám a gondolatokat, hogy elhitesse velem, hogy vagyok. A testem különböző részeibe - még a péniszembe is - illesztett csövecskék, tűk, különféle műszerek és más szerkezetek meggátoltak abban, hogy felkeljek, és legalább az ablakig elmenjek. De onnan, ahol voltam, láthattam, hogy ismét havazik. a fejem mögött, a falon, egy fehér kis pók ártatlanul zarándokolt. Agyonüthettem volna, jobb kezem szabad volt. Ujjaim ökölbe szorítottam, és figyeltem mozdulatait. A fehér pók szerencsét jelent, jutott eszembe. Elbűvölt a megjelenése. A kínaiak hittek abban, hogy tücsökként jönnek majd vissza, lehet, én majd pók leszek. Kint esett a hó. Nem vagyok babonás, mégsem ütöttem agyon.

Nem éppen sikeres ismerkedésünk után, eluralkodott felettem a pánik. Féltem egyedül maradni, mert olyankor mindig megcsendültek a hangok, minden lefekvés iszonyattá változott, néha betömtem a fülemet vattával, hogy ne halljam őket, de csakhamar rádöbbentem, mennyire felesleges dolgot teszek, hisz ezeket a hangokat nem a hallásszervemmel érzékelem. De ahogy az idő múlt, rettegésem is alábbhagyott, a hangok meg egyre gyakrabban jelentkeztek. Már teljesen normálissá vált, hogy ha egyedül sétálok az utcán, valaki, akit sehogyan másképp nem érzékelek, azt mondja: a tenger és az ég meztelen futnak a réten... nézzél szét...

Így volt ez néhány nappal az említett esemény előtt is. Észre sem vettem, amikor elment mellettem. Képtelenségünk arra, hogy boldog perceinkről azonnal tudomást vegyünk boldogtalanságunk és elégedetlenségünk fő forrása, csengett a hang. Megfordultam. A feneke le-fel himbálózott. Érdekes, a többi nőnek jobbra-balra mozog... Visszafordultam és tovább folytattam az utam. Néhány óra múlva, míg egy kávézó kerthelyiségében kávémat szürcsölgettem, odajött és leült mellém. Napról napra közelebb vagyunk a tökéletességhez, mondotta.

Kínos helyzetemben mi mást tehettem, visszapörgettem a filmtekercset. Néztem a városokat, ismerős és ismeretlen arcokat, azokat a különös történeteket, melyeknek valamilyen módon, közvetlenül vagy közvetetten, részese voltam. Amikor összerakosgattam a mozaikot, úgy tűnt, hogy életem minden egyes eseményének csupán egyetlen célja volt - a találkozásom Vele... Kezdetben vala a semmi. Később a szél átfújt a semmin. Így keletkezett a zene.

Zenerajongó, mondotta. Este elmentünk koncertre. Valamilyen ismeretlen jazz-trió játszott egy földalatti klubban. Én egész este a bárpultnál ültem és sörözgettem, ő táncolt. Vártam a hangokat. De helyettük Ő jött oda: a nagy szellemnek szűkös a tömegben, hogy lélegezni tudjon, neki egyedül kell lennie, mondotta, és apró ujjait hajamba túrta.

Órákig bámultam egy pontba, és néztem az elképzelt filmet, melyet agyam vetített. Azt sem tudom, hogyan és mikor aludtam el. Nagyapámmal álmodtam. Kisgyerek voltam. Moziba mentünk. Tél volt és hideg, a teremben pedig nem fűtöttek. Lábam még nem ért le a földig a kemény faülésről, csöpp kis testem teljesen odasimult a közel százharminc kilós férfihez. Ilyen helyzetből néztem a filmet. Indiánokról szólt. Amikor felriadtam, még mindig fülemben csengtek rikoltozásaik. Egy fehérköpenyes nővér lépett be a szobába. Kinyitotta az ablakot, a friss levegő éles kés módjára átvágta a tüdőmet, odahajolt hozzám, megkérdezte: van szükségem valamire; megráztam a fejemet, majd hozzátettem: tőlem senki se várjon semmit, és rám se várakozzon senki; a bajszos nővér elcsodálkozott szavaim hallatán, úgy volt vele: nahát, ez félrebeszél. Könyv sem kell? - kérdezte. Néhány másodpercig némán néztem rá, majd annyit mondtam: vékonyat, és jobb kezemmel a balra mutattam, melybe ki tudja, mi minden nem volt beleszúrva, ily módon jelezve, hogy kénytelen leszek egy kézzel tartani a könyvet. Perceken belül vissza is érkezett és a kezembe nyomott egyet. Godot-ra várva. Magam mellé fektettem és felpillantottam a pókra. Kitartóan szőtte a hálóját...

Leginkább hallgatott. És mosolygós szemgolyókkal szemezett velem. Mikor megszólalt, mindig mondott valamit: ez a pillanat az örökkévalóság. És meztelen testével odatapadt meztelen testemhez. Lágyan, mint a harmat.

A falakon az árnyak andalító táncot jártak. Nagyapámé, az Övé, és még néhány rég elfelejtett érdekes figuráé. Nem láttam semmi mást, csak az öntudatukat vesztett árnyak összehangolatlan ide-oda lötyögését a korhadásszagú falon. Feküdtem az ágyban. Egyedül. Leszámítva a vinnyogva sütkérező árnyakat és a pókot, mely már a párnámra telepedett, a szobában is egyedül voltam. A zene idővel átalakul sikollyá, zúgta a csend. Minden pillanatban közelebb vagyok a lendületesen csurglizó árnyakhoz, gondoltam.

A gyerek talán nem érti, de érzi! - jobban, mint bármelyik felnőtt, hallottam egyszer régen nagyapám szüleimhez intézett szavait. Fussunk, mondtam a nálam néhányszor nagyobb kutyámnak. És futottunk...

Utolsó üzenete, melyet mobiltelefonomra küldött, így hangzott: milliók között élni és állandóan csak egyre gondolni... vajon mi az? Na, mi az? - kérdeztem tőle, mikor délután találkoztunk. Csak szégyenlősen elmosolyodott, megpuszilt, megfogta a kezem és hozzámsimulva így válaszolt: majd megtudod. Magamhoz szorítottam, olyan erősen, hogy testem összes pórusával érezhessem lényét, mintha éreztem volna, hogy már a következő percben elszakítanak bennünket egymástól. Tehetetlenül feküdtem az útmenti árokban, emberarcok tornyosultak össze felettem, csak nagy erőfeszítések árán sikerült kissé felemelnem a fejemet, hogy megtekinthessem utoljára az úttesten fekvő nyirkos kis melleket. A végén mindig megjelenik a kezdet... Utána elájultam.

Kinyitottam a szemem. Újra beesteledett. Figyelemmel kísértem a sötétség elhatalmasodását körül. A velem szemben lévő ablaküvegen keresztül az utcai világítás árasztotta fénysáv. Néztem magam előtt, a feketeségben, az alig észlelhető semmit. Godot-ra várva, állt a mellettem fekvő könyv címoldalán. Godot várakozik... Godot várakozik... rebegte valaki. Az árnyak összebújtak a mennyezet sarkában, a pók a hasamra mászott, a hangok halkultak. Godot várakozik... Godot várakozik... A konferanszié elmondta a lejelentőt. Egy süketnéma leengedte a függönyt.