Toldi Éva
Utószó

Fiatal prózaírók antológiáját tartja a kezében az olvasó. Beke Ottó, Deissinger Ákos és Samu János Vilmos nem jelentkezett még önálló kötettel. Azonos korosztályhoz tartoznak: a húszon már túl, de még jóval a harmincon innen, s máris nemzedékként emlegetik őket. Közösen indítottak irodalmi folyóiratot nemrégiben DNS címmel, amelynek ez idáig három száma jelent meg, s nyugodtan mondhatjuk, hogy a vajdasági magyar irodalmi élet állóvizében az utóbbi néhány évben ez volt talán az egyetlen olyan esemény, amely feljogosít bennünket a bizakodásra: talán még megállítható a véglegesnek hitt hanyatlás. Ennek nemcsak fiatal koruk és tehetségük a biztosítéka, hanem tudatosságuk és kitartásuk is: rendszeresen publikálnak az egyik legtekintélyesebbnek számító irodalmi orgánum, a Magyar Szó Kilátó című irodalmi mellékletének hasábjain is.

Beke Ottó könnyeden, magával ragadóan fogalmaz, mondatai sodróak. Írói hatásának hátterében, amint a kötet egyik legjobb novellájának címe is elárulja, a variációs készség áll. Amint a festők készítik akttanulmányaikat, ő is akttanulmányt készít, íróit. Kezdetben azt hihetnénk, mondatai csupán a gondolat variációi lesznek, majd kiderül az ismétlés, a fokozás következtében, hogy egy könyvet figyel meg, amely lassanként áttűnik valami másba, gondolhatnánk, egy nő gerincét vizsgálja, de nem, kutyáról van szó. A hangutánzó szavak beiktatásával végül kibomlik egy érzékletes, szubtilis költői leírás, csupa fényből és árnyékból, zizzenésből és mozzanatból, amely azért lehet olvasójának igazán izgalmas, mert keletkezése közben figyelhette meg.

A "szétírás" fordított módszerét alkalmazza: a szöveget akár a vége felől is értelmezhetjük. Az utolsó lírai kép szintagmáinak, látványelemeinek variálásával készül a szöveg, s ezt grafikailag is hitelesíti a kiemelés. Írás közben változik is a szöveg, nem pusztán ismétlésről van szó. A számítógép nyújtotta lehetőségeket a legteljesebb mértékben felhasználja. A mai technikai eszközök nyújtotta lehetőségek felhasználásával más szövegeiben is él - például az SMS szemantikáját is érinti, bár értelmezésében ez mit sem különbözik a hétköznapi élet félszavainak érthetőségétől -, s azokat alkotói fantáziájával gazdagítja. Az érzékek játéka lehetetlenné teszi a számítógép cut-copy funkcióinak mechanikus felhasználását, így lesz az egyébként is idézetként felhasznált ezüstös fejszesuhanásból a szöveg végére ezüstös fénysuhanás, vagy a fény van és tavasz szintagmából fénytavasz. A "szavak, a betűk" ebben a prózában "féktelenül keringenek, köröznek", miközben alakulásukat, formálódásukat figyelhetjük meg a metaforáknak és a szöveg egészének egyaránt.

Hasonló módon jön létre az Egy pánikbeteg jegyzetei című szövege is, amelyben külön történik meg a hangok leírása, majd külön a látványé, a fényé, végül az érzéseké, mintha valójában nem is létezne közöttük ok-okozati összefüggés, miközben variálja a szavakat, játszik a nyelvvel, s vannak eredetien találó szavai is, mint amilyen a fájdalomszag. Külső és belső világ szétválasztása, ugyanakkor örökös egybejátszása, szétválaszthatatlansága foglalkoztatja. És ír vallomást is egy szellemi fejlődéstörténetről, tanmese formájában. Arról, a narrátor hogyan szakít a hagyományokkal, a pozitivista tudás megszerzésének igényével.

Beke Ottó megfigyelései alaposak, és a megfigyelt világot pontosan, részletről részletre rögzíti, látszólag nem tesz mást, mint leírja a maga körül látottakat.

Deissinger Ákos térben is jól körülhatárolt világot teremt, megnevezi azokat a vajdasági falvakat, amelyekben történetei játszódnak: Padét, Adát, Moholt, Szajánt említi név szerint. Írói hatásának következtében azonban ezek a falvak a kötetben önálló életet kezdenek élni.

A mágikus realizmus jellegzetesen vajdasági eszköztárával dolgozik. "A faluban, ha sűrűn áll a bánat..." - kezdi egyik történetét, amiből kitetszik, hogy kellő iróniával viszonyul szövegének tárgyához. Szereplői írói világának tartozékai: Rubinho, a támadó középpályás futballista, aki titokzatos módon tűnik el a mentaföldön, Bin Laden, a kapus, aki valójában horvátországi menekült, Ignác, a kompos, Károly, a foszforeszkáló zöld kukoricamorzsolókat gyártó kisiparos néptáncos fia, Kamilla, a szereleméhes leány és húga, Ramóna, a tollszedő szerb és magyar cigány, a falusi buddhista olyan figurák, amelyek hozzájárulnak teremtett világának kialakításához, eredetivé tételéhez. És mindemellett van itt még moholi követő, s említés történik átkot feloldó asszonyokról, síró lovakról. Mind-mind egy sejtelmes, a valóság elemeiből építkező, a valóságtól elrugaszkodott, eltávolodott világ rekvizitumai, amelyek erős motívumokként funkcionálnak a szövegben, erőteret alkotnak a szövegek körül.

Deissinger Ákos írásait a narrátor személye teszi egységessé, ugyanakkor determinálja is. A narrátor helyenként kissé együgyű, máskor nagyon is mélyre ható látásmódja alakítja a szövegek erőteljes atmoszféráját, s igazolja a minimalista szövegépítést, a kihagyásos szerkezeteket, az elhallgatás, a sejtetés eszközeinek alkalmazását. A narrátor személye hitelesíti a sűrű, a valóság és a hiedelmek együttéléséből eredő szövegvilágot, s az ő látásmódja teszi, hogy ez a világ sokkal eldugottabbá és szerencsétlenebbé válik, mint valójában. A hiszékenység és a modern élet vívmányai találkoznak itt, Ramóna például elhagyja etetéskor a hátsó udvarban a mobilját, és bömböl a tévében a Mónika show mint a kultúra letéteményese, ott, ahol még hisznek a rontás erejében.

Ebben a világban hiteles történetek keletkeznek életről és halálról: "odaragadt a félelem a szív koronaeréhez, mint a bogáncs, a galaj, és az nagyon tud ám attól verni. Különben sem mindegy, hogy így vagy úgy megy-e tönkre az ember szíve. De azért jó, ha használjuk is egy kicsikét azt, amink van, és nem csak úgy lesz tropa, mint a kínai csatlakozó", és ma is keletkeznek szólások, amelyek a távolságtartó irónia eszközei: "a robbanás mindig is ott volt mélyen... mint a szélben a pitypangmag, mint cukorkörtében a darázs".

A szövegek sorának kompontáltságát a motívumismétlődések, az oda-vissza utalások erősítik. Furcsa történetek elevenednek meg a kötet lapjain, amit a nyelvhasználat különössége is fokoz, tájnyelv és mai szleng keveredik reklámemblémákkal. A történet visszahódításáról van szó, s mert a motívumok derűt árasztanak, megkockáztatjuk: egyenesen a modern anekdota nyer új kifejezésformát. Deissinger Ákos megvillantja a valóságot, amelyet jól ismer, ezért megmutatja abszurd jellegét is, ugyanakkor átemeli a költőiség szférájába, furcsa, elkülöníthetetlen szurrogátumaként valóságnak és fantáziának.

Samu János Vilmos közöttük a legbonyolultabb személyiség. Egy másfajta szöveghagyomány nyomán (többek között) Dionüszosznak, a termékenység és a bor istenének álarca mögé rejtőzik, hogy kifejezze mába indikált létérzését. A görög mitológiát választotta szövegvilágának keretéül, ám ez nem azt jelenti, hogy más tudattartalmakat fejezne ki, mint kortársai. Ki nem mondott érzések után kutat, azok között is a szenvedély foglalkoztatja elemi erővel, ő "bonyolult-körmönfont" módon, hatalmas ívű, jelzős szerkezetekkel és hasonlatokkal megtűzdelt körmondatokban beszél. Szinte tobzódik az írásban, kedvét leli a metaforazuhatagok megalkotásában, melyeknek némi bölcseleti hátteret is biztosít. Leírásai hatalmassá növő látomásos képekben teljesednek ki.

Nem kevesebbet, mint a mindenséget akarja átélni és megjeleníteni. Szövegeiben szinte mindig "az Idő előtt vagyunk", amikor még ősi elemek uralták a világot, s partra vetetten maga Dionüszosz is olyan, mint "az ősvíz tétlen-dermedt színén veszteglő, kibomlatlan lótuszvirág". Ismeretlen távlatok és sejtelmek nyomába ered, prózája szimbólumokkal teli, motívumainak egy része archetipikus, többségében azonban egyéni, egyedi, most keletkező, alakulásában tetten érhető. Nemcsak a világ egésze kioldhatatlan bonyodalom és számtalanszor szerteágazó rejtély, hanem még a szerelemnek és a csábításnak is mélységdimenziói vannak, az archeidőben keletkezett, ősidei vonatkozásokat hordoznak. Mert minden történet akkor kezdődik, amikor "az első, gyöngédséggel egymáson csüngő, törékeny és kiszolgáltatva reszkető, csodálkozó emberpár próbaképpen összetette kezét és lábát, és a kibontakozó ismeretlen kéj egymásba dőlő langyos-puha hullámai az ondószínű, sűrű éjfelhők mögött pironkodó, szemérmes hold főlé, a Magányos megáltalkodott kristálycsöndjébe ragadta a pillanatokra kimerevedő boldogságot"...

Ha Deissinger Ákos prózájának kulcsszava a minimalizmus lehetne, Samu János Vilmoséra éppen ellenkezőleg: a bőség a jellemző. Bőség a gondolatok szétágazásában, a mondatok indázásában és "a szövegben görgetett jelentések" tekintetében. Nem lehet azonban szem elől tévesztenünk, hogy Samu János Vilmos mestere is a nyelvnek, birtokában van összes eszközének, és képes felhasználni kifejezőerejének gazdagságát. Az enigmatikus cselekményvezetés, amely minden esetben a szöveg megírásának központi gondolata felé visz, nem másból, mint a nyelvnek és hatásmechanizmusainak szuverén kezeléséből ered. Mondatai ezért komplex egységek, egyszerre leíróak, meditatívak, kifejezőek és metaforikusak, szikárak és sebezhetőek, akárcsak egyik legszebb "mondatképe" a kötet végéről: "Dionüszosz a porban: arca, teste, minden gondolata a porban, a szemcsés-ropogós végtelen némaságban, amely rezzenéstelen, félénk, szelíd és pótolhatatlan, néma-fekete, komor, várakozással teli, de nyugalmas, olyan, mint a sziromtalan éjszaka, az elkezdetlenség, a láthatár remegése, egy sírdogáló hold, a kibontakozás előtti szerelem, alig látható tündérívvé sírt őzikeszem, olyan, mint amikor két szívdobbanás között csendesen megpihen az élet." Erudíció és tapasztalat, megélt és elképzelt jelenetek keverednek az antik világ álcája mögött, de közben mindvégig tudjuk, ez a Dionüszosz nemcsak isten, hanem mai hős is.

A háromlövetűség dicséretében három egyéni, egymástól markánsan elkülönülő szövegvilág bontakozik ki előttünk. Az írások között nincs ugyan lényegi hasonlóság, a kötet mégsem pusztán lapok egymás mellé állított sorát teszi ki. A szövegek irodalmi előképeikkel - és helyenként egymással is - izgalmas párbeszédet folytatnak.