Tóth Lívia
Karácsonyi Lili naplója

Előzmény: A kutya naplója

Mondta az este az öcsém, aki ért az állatokhoz, hogy nagyon nyugtalan a kutyánk, és megkérdezte, mikor kell megszületniük a kiskutyáknak. Azt válaszoltam, fogalmam sincs és felbontottam egy újabb üveg becskereki barnát.

Reggel kimásztam a sátorból és az autóhoz indultam. Hülye ez a kutya - kiáltottam fel! Miért mászott be ide, amikor nem is volt hideg az éjszaka? Hiába csalogattam, nem akart kijönni. Rácsatoltam a pórázt és kirángattam. Akkor fedeztem fel a két kiskutyát a sofőrülésen. Nagyon elégedett voltam, hogy ennyivel megúsztuk. Kettőnek nem lesz nehéz gazdát találni.

Később szóltak a gyerekek, hogy már három van. A többiek szerint ekkor egy kicsit ideges lettem, de azután, hogy sorra érkeztek a bejelentéssel a negyedik, az ötödik és végül a hatodik kis jövevényről, már csak a sörösüveg után nyúltam.

Délután már alig tudtam visszatartani a gyerekeket, hogy ne szaladgáljanak állandóan a kiskutyákat nézni. Mi lesz velük? Hogy hazavisszük őket, az most már biztos. Pedig milyen könnyű lenne itthagyni az egész aljat az erdőben. És milyen embertelen.

Itthon vagyunk.

Egyet vittünk, hetet hoztunk. Most ott vannak a szekrényben. Mindig sokat nevetünk azon, hogy a mi kutyánk egy szekrényben lakik. A múltkor, amikor a lányomnak fogalmazást kellett írnia a kedvenc háziállatáról, nem akarta megemlíteni, hogy a kutya a szekrényben lakik, mert úgysem hitte volna el a tanárnő. Szerintem is csak jó poénnak tartotta volna.

A kutyánk másik helyre költöztette a kölyköket, egy számára biztonságosabbnak tűnő kuckóba, a sufni és a szomszéd fala közötti alig fél méteres, odúszerű nyílásba. Még szoptatáskor sem fér el rendesen, olyankor kénytelen a fenekét felemelni és a falnak támasztani. Sokat gondolkoztam már azon, képes lenne engem megharapni, ha úgy gondolná, hogy bántani akarom a kicsinyeit?

Hatalmas zápor volt délután. A kiskutyák nyüszítettek, az anyjuk kétségbeesetten vonyított, kénytelenek voltunk kimenni a lányommal és átrakni az egész társaságot a fészerbe. Teljesen átáztunk és csupa sár lettem. Abba a nyavalyás nyílásba a két fal között alig fértem be, a kutya is mindent megtett, hogy akadályozzon. Ismét a póráza segítségével rángattam ki, de ő csak nyomult vissza. Nem igaz, hogy nem érezte, jót akarok nekik.

De nem harapott meg.

Később megnéztem őket. A kölykök szárazra nyalva, jóllakottan szuszogtak, az anyjuk csak a fejét emelte fel.

Az autó ülése még mindig tele van kutyaszőrrel. Indulás előtt összekapartam egy csomót, de így is bőven ragadt belőle a ruhámra.

Csak legyintettem egyet, amikor értesültem az újabb költözésről. A kutyának csak az orra látszik ki abból az üregből, amit a farakás alá kapart, és világít a kék szeme. Az egyik, mert a másik barna.