Vasagyi Mária
Tavasz a Léthé partján

Holnap felmegyünk a kastélyba! - kiáltotta egy langyos májusi estén drága felnevelőcském, Fruzsina, Jusztin nagyapa legkisebbik húga. Ősz óta, hogy kiköltöztettek bennünket a sárkánysori cifra házból és hogy a vajákosok meglopták, becsapták, meggyaláztatták, sokat romlott a szeme világa. Azóta csak néha szólt, azt is alig hallottuk. De most erős volt a torka, mint a nádi madáré. Féltem a másnaptól, mert a pokoli éjszaka óta, amikor visszaloptam a vajákosoktól Fruzsina Grünberg Pál nevű s a halálvonattal örökre elutazott vőlegényétől kapott aranykösöntyűjét, sehova se mozdultunk ki a kenderáztató mellől. Sötét volt az ég, kamilla- és akácillat keveredett a morotva bűzével, amikor a rikkancs madár első szólalásakor elindultunk. Fruzsina kövérsége miatt nehezen haladtunk, dél volt, mire a városba értünk.

Szerettem Fruzsinát. Nemcsak mert feldajkált, hanem mert csodáltam messze földön híres konyhaművészetét és egykori színház-tulajdonosi kezdeményezéseit és sikereit, amelyekről évekig legendáztak a városban, mint később hallottam, egész Bácskaságban, de még inkább, mert az eltűnt mátka iránti hűséges szerelme és létlen magzata nevének gyakori ismételgetése, az ily módon kifejezett bánat úgy megrendített, hogy néha másra se gondoltam napokig, csak Fruzsina fájdalmára. Első lépésemtől kezdve folyton a nyomában jártam, pedig később, a senyvességem kiütközését követően roppant nevetséges látvány voltunk együtt, az örökké kórolkodó csont-bőr gyermek a gőzfürdő pufók vízfújó sellőire emlékeztető behemót test mellett /árnyékunkat figyelve ezt magam is észleltem/. Ismeretlen emberek most is röhögve mutogattak ránk az utcán: - Ni, ott jön a felmasnizott csontváz és a debella! Ítéletidő lesz! - Mindketten tudtuk, hogy gúny tárgya vagyunk, de együtt lépegettünk odakinn a világban magunkra hagyottan, együtt a csúfolkodók orra előtt. Bátorságosan vezettem világtalan felnevelőmet.

Délután értünk a hegyhez. Négykézláb mászott fel a lépcsőkön, úgy tapogatta az utat, mint valami hatalmas bogár. - Mit látsz? - bődült rám, amikor felértünk. - Eget, felhőt, napkorongot! - Nem ott, te banga, hanem idelenn! - Eltérítették medréből a Moszatkát, kilopták az ablakokat, félredőlt a torony, belerondítottak a szökőkútba, kéklik az írisz.- Semmi mást nem látsz? - Felszedték a terasz kövezetét, Félix ükapám képét összeszaggatták, Énekes dédanyám jeruzsálemi keresztjét a bozótba hajították, Krisztust lefeszítették róla.- soroltam, de már nem hallotta. Észre se vettem, hogy eltűnt a kastélyban. Mi mást tehettem, felröppentem a nagy kerek ablakhoz és figyeltem, mi történik odabenn.

A hosszú asztalt ismeretlenek, zömmel egyenruhások ülték körül, tanácskoztak. És egyszercsak pont ott, ahol járni tanított, megjelent Fruzsina. Ha láttatok kecseit feltáró szépséget! Hatalmas idomai tökéletes formát vettek, karcsú derekát úgy fonta körül a csipkeruha, mint csillárka a mélyben úszót, szerelmesen, bongyor haja vállát érintve omlott derékig. Tavaszderítő Freya úrnő sétál ily gyönyörűn a tél pusztaságos világába. Hanem Fruzsina szemének sohase látott ragyogása - még Grünbergre se nézett így soha - riasztó volt. De lát! És gangosan jár, mint egykor a színháza deszkáin a dívák. És a gesztikulálók keze a levegőben megáll, szájukban reked a szó. Eléalázkodnak és úgy knikszelnek Fruzsinának a régiből lett új urak, mint ahogyan a kitűnő ebédet köszönték meg egykor a világhírű konyhaművésznőnek. Az új urak pedig megfeledkeznek a /vélt/ igazságtétel lélekbe vájó, kötelezően következetes szigoráról és felzümmögnek, ki ez, ki ez, kérdik egymástól ámuldozva, és pattan a székről a cselédünk fia, Mátyás, és nyitja előtte az ajtókat sorban, körüllengi közben, mint rózsa bibéjét a potrohos méh, hajlong előtte az ebszemű konyhalegény, a tömpefajta, mire a tanácskozók elcsendesednek s ők ketten az északi lakszobába vonulnak, az angyalos kályha mellé, amelynek oltárszép felső részét a bugrisok lerombolták. Mátyás most szerszámokat kerít és nyitja a falat ott, hova Fruzsina mutat, pont ahol Énekes dédanyám szunyókált a karszékben délutánonként. Mit mondjak? A fal porából felfénylett a sok ezüst, a míves arany ékszer, köztük a legkedvesebb, Grünberg ajándéka, a kösöntyű! És zsupsz, mind bele Fruzsina tarsolyába, a szerelmes férfi pedig meg se látja, csak őt nézi, nézi, mint tengert a Nap, nem is tudja, miért, belső muszájból, tüzesen.

De tervét végbe vívén, az ajtón innen már a régi gömböc sötétlett az alkonyatban. Földre vetette magát, hasalj le, nehogy meglássanak, parancsolta reszelős hangon. Nem az úton jöttünk lefelé. Fruzsina körbesimogatta a hegyoldalt, mint óriási szobrát még egyszer, utoljára a művész, úgy ereszkedtünk le hason csúszva a furcsa vájatokhoz és omló üregekhez. Az egyiket óvatosan kitapogatta és az ékszereket tarsolyostul a mélyébe rejtette. - Jól jegyezd meg, hova tettem, ha betöltöd a tizenhármat, mind a tiéd! - lihegte s hangja elfulladt.

Javában ontotta illatát a hárs, cirkalmazták nótájukat a rigók, amikor Fruzsinát temettük. Attól kezdve éjjelenként a ruhájára borultam - még éreztem rajta testének szagát - és hajnalig siratoztam. Halk szóval, nehogy felébresszem Fülöp dédapát, ki naphosszat a viskó előtt üldögélt a sámliján, senkihez se szólt, csak nevetgérezett térdét csapkodva. Egyre hangosabbakat hehhentett, végül magához intett: - Ne búskodj folyton, te lány! Engedd kortyintani annak a folyónak a vizéből, hadd felejtsen el mindent. Minket is. Meg hogy mindenünk odaveszett, még az is, amit nemrég visszaszerzett.

Honnan tudott Fruzsina diadalmáról? És arról, hogy a kastélyt alig néhány napja lerombolták, a hegyet ékszerestül a téglaégetőbe hordták? Hiszen én is röptömben láttam mindezt és látom ma is a hegy helyén sárgálló foltot, ahol nem nő más, csak gyalogbodza.