Verebes Ernő
A távolság, meg ami közte van

A mélységek változásain gondolkodó ember, mint egy - ilyenformán - lebegő lény, helyileg meghatározható indivíduummá válik, s ennyiben hasonlatossá is valamely elemi részecskéhez, melynek, mivel helyzete ismert, energiája ismeretlen. Ezt a fizikus, Werner Heisenberg így fogalmazta meg 1926-ban: "Sohasem ismerhetjük pontosan egyidejűleg egy elemi részecske sebességét és helyzetét; minél pontosabban ismerjük az egyiket, annál pontatlanabbul ismerhetjük a másikat." (Ez azért fontos, mert éppen meghatározhatatlan energiakészleteink predesztinálnak bennünket olyasmire, amiről az elkövetkezendőkben szó lesz). A különbség közöttünk - emberek és részecskék között - pusztán elnevezésbeli. Az, hogy az elemi részecske szerintünk ugyanúgy létezik, mint az ember, a mi hétköznapi dimenzióinkra vonatkoztatva csak egy elnevezést takar, ami ráadásul épp tőlünk származik. Ezért, saját magunk megjelölésére természetszerűleg ugyanabból a készletből, de más kifejezéseket használunk, leginkább - én, te, ő, mi, ti, ők - személyes névmások, vagy egyetemesebben, ember, egyén, valaki, vagy személy alakjában. Személynevekről itt szó nem lehet, mert azok az elnevezés szubjektivizált, tehát eggyel áttételesebb formáját jelenítik meg. S itt következik a különbség. Egy elektront nem tudunk Eli-nek, vagy Troninak nevezni, hisz külön-külön nem ismerjük őket, nem is az elnevezésük a célunk. Mi azért szeretnénk csupán egyet megismerni közülük, hogy tulajdonságait általánosítsuk az egész elektron-társadalomra, ezáltal saját, elnevezhető, anyagi lényünkhöz is közelebb kerülve.

Mindez azonban semennyire sem befolyásolja elemi-részecske természetünket, amely körülöttünk, de főleg bennünk, világunkat képezi, alakítja. Ehhez képest, ugyanígy képezzük, alakítjuk mi, nálunknál komplexebb makrorendszerek lényét és természetét, mint nevenincs elemi részecskék. Tény, hogy ezek a számunkra makrorendszereknek nevezett világok nem lehetnek másmilyenek, mint csakis általunk elképzelhető rendszerek, hisz elemi részecske mivoltunktól - a tudomány újabb ismeretei szerint hullám - illetve mivoltunkig, anyagi lényünktől (vagy anyagi lényünk legmélyéig) épp képzeletünk vezet, ehhez azonban hozzátartozik az is, hogy minél messzebb jutunk önmagunktól képzeletben (vagy képzeletünk által önmagunk legmélyére), annál önállóbb életet él, és lesz tőlünk függetlenebb, bármely általunk elképzelt makrorendszer-világ. Ezáltal, képzeletünk határán (tőlünk végtelenül messze, illetve hozzánk végtelenül közel, tehát legmélyebb önmagunkban), lassan magukra lelnek ezek a rendszernek nevezett valóságok, hogy képzeletünkön túl viszont, végképp életre is keljenek, a szó emberi érthetőség-feletti értelmében. A dolog kihívó szépsége abban rejlik, hogy hagyományosan ezt már elképzelni sem lehet. Az elképzelhetetlen képzete tehát az az egyesek által metafizikainak nevezett dimenzió, amiben, az embertől függetlenül, de képzeletén túl, tehát hozzá még viszonyíthatóan - hisz minden, ami valamin túl van, mégiscsak valahol van - új világok születnek, melyek számunkra a megnevezhetetlent, a leírhatatlant jelentik. Hatalmas az az erő, mely az embert az ilyen, valóság feletti valóság felé vonzza-taszítja. De minden vonzó-taszító erő ellenére - mint kisiklott vonat alól a sín, - végül elfogy az a pálya, mely a végső megközelítést lehetővé tenné. Mi pályafüggőek vagyunk akkor is, ha végtelenül kicsi, akkor is, ha végtelenül nagy távolságról beszélünk. Az igazi távolság, ezzel szemben nem ismeri a pálya fogalmát, sőt, önmaga nanométerekben vagy fényévekben mérhető hosszát sem ismeri. A végtelen fogalmát sem tudja. Csupán önmagát ismeri, azt az azonosságot, ami önmagával egyenlő, s amit mi egyetlen szóban tudunk csak lemérni, azáltal, hogy kimondjuk vagy leírjuk. S ez a szó is csak ő, önmaga: távolság. E szó, s e szó bármilyen értelmezhetősége az a titok, melynek felfedése érzésünk szerint, metafizikai szempontból olyan távlatokat nyithat meg, amilyen az empíria szintjén számunkra még ismeretlen. De e titok felfedése feladatként, sajnos lehetetlen. Azért lehetetlen, mert maga a feladat, mint feladat megoldhatatlan, s ezáltal maga a próbálkozás értelmét veszti. Más utat kell tehát keresni: a feladatot csupán lehetőségként szabad felfognunk, mely mint lehetőség, kihasználatlanul is fennmarad a kudarc élménye nélkül. Ezáltal úgy szembesülhet ember és távolság (az ember és önnön képzeletének határtalansága), hogy a lehetőség eleve nyitott mivoltába kapaszkodva, saját képzelete felett, megközelítheti a megközelíthetetlent, a távolságot. (Nota bene: a kihasznált lehetőség már nem egyenlő magával a lehetőséggel, hisz kihasználtuk, ezáltal feladattá változott, amit megpróbáltunk megoldani, de nem sikerült). A lehetőség gyönyörűsége épp a kihasználatlanságában van. Meg kell jegyeznünk, hogy ez a kihasználatlanság ez esetben nem az elérhetőség lehetetlensége, hanem egy ingergazdag szellemi terep, amelynek megvannak a saját törvényszerűségei. Ezen ingerek pedig, mivel visszahatást követelve emberre hatnak - mégha a profán beteljesületlenség oltárán szentesültek is -, jó kezekben a legmagasabb szinten anyagiasulhatnak, vagyis a visszahatás által, paradox módon "érinthetővé" válnak. Más szóval olyan "nyersanyagot" adnak vissza az ember kezébe, amilyen egy összmű megformálására alkalmas, s amely a kezdeti elérhetetlenségtől a metafizikai elérhetőségig formálható. Itt zárul be az a kör, mely egy anyagtól elvonatkoztatott kezdőpontból, egy metafizikai transzformáció ívét követve, egy már anyagiasodott végpontba érkezik. (Mondanunk sem kell, hogy ez a két pont, ugyanaz a pont). S mindennél fontosabb, hogy ez az egész folyamat, s a benne való részvétel professzió-független, nem tartozik egyetlen szakma vagy hivatás vonzásterébe sem.

Feltehetnénk a kérdést: miért épp a távolság e folyamat kulcsszava? Miért nem Isten, vagy Transzcendencia, vagy Világmindenség, vagy maga a Végtelen? A válasz: azért, mert ezek közül mindegyiknek köze van a távolsághoz, mindegyik mibenlétének emberi léptékkel mérhető fundamentuma épp a távolság, mint ésszel felfogható helyzeti különbség anyagunk, s fogalmaink között. A távolságot, mi téridőbeli dimenzióként értelmezzük, s mint ilyen, közel áll hozzánk. Azt hisszük, mindaz, ami vele kapcsolatos, számunkra máris definiált, vagyis, hogy szemünk van hozzá. Ez azonban alapvetően téves, mert a távolság fogalmán át, az egyéb fizikai fogalmakat, paramétereket is csak egyoldalúan látjuk, úgy, amilyen szemünk van hozzá. Ezzel az erővel beszélhetnénk akár az időről is, ha idő előtt bele nem pirulnánk. Az idő, számunkra sokkal megfoghatatlanabb mint a távolság, s mint ilyen, szinte istenített fizikai paraméter, alkalmatlan arra, hogy segítségével akármilyen, valóban isteni dimenziót lefordíthassunk hétköznapi tapasztalatainkra. Másrészt, az idő, már a költészet által is jócskán számba vett olyan célpont, melyet - eszközök híjján - csupán érintőlegesen lehet és illik megemlíteni, nem úgy, mint a távolságot. (A távolságot, mint üveggolyót). Persze, más kérdés, hogy a költészetben mint kvintesszenciában az idő magyarázatlanul is a maga teljességében van jelen. Mihelyt azonban nevén neveztetik, vagyis profánul kimondatik, egy már-már giccses, vagy pedig tabu jellegű fogalom válik belőle. Az idő tehát, költői szinten pusztán leírható, anélkül, hogy azonmód üstökön ragadtatna a megfogalmazás szigora által, mint egy tetten ért kisgyerek. A költészet orra előtt garázdálkodó időt sohasem lehet úgy tetten érni, hogy saját valóságát felfedje. Rabul ejteni pusztán a leírás által képtelenség. Újabb kérdés: kell-e egyáltalán? A válasz a kérdés lehetetlenségéből fakad: persze, hogy nem kell. Hiába is tennénk. Úgy sem kerekedhetünk felül, magyarázgatni meg minek. De ezzel a nemleges válasszal az igényt magát még koránsem temettük el. Igenis, igényünk van arra, hogy nemcsak tudományos, de bármilyen más olyan eszközzel, ami az ember tudat-határait feszegeti (filozófia, művészet, vallás, metafizika - egyszóval a képzelet adott utakra terelt formáival), bekerítsük azokat az ismereteket, amellyekkel eddig csak e külön, hivatásoknak nevezett ágazatok küzdhettek meg, saját nemes (és kérdéses) céljaik érdekében.

Igényünk természete tehát nélkülöz minden egy pontból történő megközelítést, s a két eddig példának felhozott fogalom - távolság és idő - jelen esetben csak olyan eszköz, mellyel saját metafizikai írástudatlanságunkat próbáljuk kiterjeszteni egyetemes tudásvágyunk betöltetlen terein. Mondhatnánk, öncélú vállalkozásról van szó. De csak abban az esetben, ha már kezdettől a kételyek éltettek bennünket. A kételyek erőterei tudniillik ugyanolyan természetűek, mint a hit erőterei: egyik sem elég erős ahhoz, hogy valamit is eldöntsön, ha az emberi össztevékenység (vagy össztétlenség) indítékairól van szó.

Külön tudományos, külön művészeti, vagy filozófiai szempontból tehát nem tárgyalható az az emberi igény, mely egy dolgot a maga teljességében akar látni. Egyrészt azért nem, mert úgy eleve a sikertelenséggel kéne szembesülnünk, s ezzel a szakmai dilettantizmus bélyegét ragasztanánk saját homlokunkra, vagyis komolytalanná tennénk bármiféle próbálkozást, másrészt pedig, mert mi, akik résztudományokba és hivatáskörökbe szorítottuk azokat a "nagy" kérdéseket, melyektől önmagunkat ugyanakkor megfosztottuk, ma már a régi rendszerünkből való kilépésre kényszerülünk. (S hogy onnan hova tovább, az megintcsak a nyílt lehetőségek körébe tartozik).

A teljesség igénye egyre erősebben ösztökél, még ha a tapasztalatok ködéből kicsapó közmondás arra is int, hogy aki nagyot markol, keveset fog. A nagyot markolás mindenkit megillet, a kicsit vagy nagyot fogás meg amúgy is csak azokat, akik újabb és újabb közmondásokon törik a fejüket.