Baráth Katalin
Mesterek legremekebbike, te páratlan férfiú, Balog!

Már megszaggatott ruháim vittem bőröndökbe kötve szabómhoz, szerterepedezett szívemet pedig a kardiológushoz reparáltatni, amikor megkaptam a levelet, amely hírül hozta énnekem: te élsz! Oh! Vajha tudnád, a depressziós agressziónak minő legfeketébb bugyrain sétáltam keresztül, sőt, kasul a napnak előtte, amikor megtudtam, feneked nem ültetted Kháron ladikja deszkáira, s ő nem evezett által a nagy barna borzasztó folyamon veled a holtak öbleibe, hanem! Ó, most már tudom, sokkal inkább élsz, mintsem meghaltál, és most már én is sokkal inkább élek, mint tegnap este, amikor halpaprikást vacsoráltam szamócamintás viaszosvászon terítőn, magamban, akár az az ökör, amely köztudomásúlag ugyanilyen körülmények mellett iszik. És most boldog vagyok.

Leveled százszori olvasta után éles késekkel vájkált a töprengés engemet, hogy ugyan nem volna-e jobb a feledés tüllfátyolával borítottan hagyni téged, Balogom, mint eloszlatni a feledés homályát, amikor is színről színre láthatol minden igazságokat, ahogy János apostol ama könyvében olvashatni az utolsó napokról, igen szépen és drámai erővel. Töprengéseim azonban véget értenek, hiszen fő a bizalom, ahogyan azt Charlie tanította angyalainak. És valóban. És egyébként meg a többiek úgyis elmesélik neked a történteket. Döntöttem: jobb, ha én tárom elibéd a valót, és tőlem tudod meg, ki vagyok én, ki vagy te, és az emberi kapcsolatok zsinegei közül melyik az, amely minket összefűz. Még azt is füledbe súgom itt, drága mesterem, hogy levelem végén megtudod majd, miért veszítetted el az emlékezés tehetségét, "akárha zsebbe való kést a kanizsai réten, az emlékek zsebkését, mellyel utat lehet vágni a jelen dzsungelébe", e gyönyörű hasonlatot tőled tanultam, íróknak ékköve, szivárványszín briliántja!

Az ismeretségünk kezdetét jelölő start-táblát nem kell a messzi múlt ködéből kitapogatni, csupán néhány esztendeje annak, hogy úgy először jól megnéztelek, tudod, mire gondolok. Ez a szemlélet egy felolvasóesten sugárzott kifelé a szemem bogarából, amikor te a városháza pulpitusán átszellemülten recitáltad valamely halhatatlan költeményedet. Én még 18 alig voltam; előttem állt az érettségi, fejemben pedig tarkabarka kert gyanánt pompázott az idealizmus virágainak tavaszló mezeje. Dacára eme idealizmus-mezőnek a szemem éles volt, és nem kritika nélküli az, ahogy eleinte néztelek. Amikor felügettél a színpadra, az bizony nem egy arabs telivér büszke futása volt, sokkal inkább egy igavonásban megfáradt, fakó öszvér gyönge lépdelése. Ám ez a futás mégis bírt egy szék feldöntésének erejével, és a csattanástól ez a gondolatom támadt: "Ej, micsoda virtus!" Mindez azonban nem fedhette el külsőd első pillantásra adoniszinak egyáltalán nem mondható hiányosságait: temérdek bölcsességeket rejtő fejed búbján a csintalan szellő jóval szabadabban lengethette a maradék hajakat, mint koponyád egyéb felületein, talán ne is kérdjed, miért. Orrod formáiból bárki arra következtethetett volna, hogy verseid becsületét mindannyiszor az öklöddel kellett védened, de ez a következtetés nyomban elbukott, amint karjaidat mértük fel szakértő szemekkel: sajnos, világosan látszott, izmaidat nem próbálták soha súlyzók. De akkor, éppen akkor, amikor már meghozni készültem az ítéletet, hogy ez a fickó is csupán a szokásos középkorú értelmiségi, ízlés és szépség nélküli, lestrapált, lezüllött, lerongyolódott és a le igekötővel kezdődő bármely befejezett melléknévi igenévvel jellemezhető tollzaklató, nos, akkor megszólaltál, és verseket mormoló, enyhén elfulladó hangod (elszívott cigarettáid alapján te lehetnél a tüdőrák aranyfokozatú támogatója) legyilkolt minden meghozott ítéletet. Idő és élet foszlatta húskötegeid burkából kikelt az aranyhajú, fehér lovú, a nyelv üveggömbjeit rugdalva ziccereket soha ki nem hagyó páratlan lovag: a Vajdasági Költő. (Ahogyan most eszembe ötlenek az emlékek, a meghatottság egészen elpuhít.)

Hogy Ámor nyila azon nyomban átbökte a szivemet, azután a májamat és a vesémet, hogy végül a tüdőmet halálra döfködve ismét a légbe repüljön, útját a díszterem bársonyfüggönyében végezve be, azt nem tagadom. Az ereimet megpörkölő fennkölt érzetet kölcsönössé tenni nem volt nehéz feladat, elegendőnek bizonyult az autogramkérés közben alkalmazott alig észrevehető, ám bülbülmadarak lakta kertet ígérni képes kacsintás, valamint néhány deciliter nem egészen alkohol nélkül való ital a vacsora mellett. De itt meg kell szakítanom emlékezésem édes folyamát, és kérdenem kell téged: ugye, most már eszedbe jutott, hogy semmit sem vagy képes visszaidézni abból az estéből? Ó, yes. jobb is így.

Másnap a négykezes versírás feladatát kaptuk, és a szervező bal zsebébe csúsztatott csekély anyagi javak eszközével téged nyertelek el páromul, te utolérhetetlenek elsője! Ha szabad e kulináris frázissal élnem, összefut a nyál a számban, amikor a késő nyár e napjára emlékezem. Ahogy ültünk a halott fákból ácsolt padozaton, egymás bűvkörében, ujjaink alatt a hófehér papiros ajzó hűvöse, ahogy tehetetlenül vár szavak írása általi megaláztatására. Az ujjperceinkből gyöngéden sarjadó szőröcskék között piciny szikrák közlekedtek pattogva, a levegő ösvényein ide-oda szállították az életenergiák joule-jait, ujjbegyeinkből pedig buján csöpögtek a szótagok a papírra. Mámorosan szép volt minden perc, ahogy a vasárnap délutáni sláger mondaná. Költeményünk úgy siklott a világirodalom vizein, mint tőkések jachtjai a Földközi-tengeren: könnyedén és kacagón, halványrózsaszín csekkekről álmodva.

Oh, feledhetetlen szeptemberi alkonyok! Oh, testi akcióktól és szesztől született másnaposságok deleje! Oh, tábortüzek füstjén keresztülnyilamló pillantások heve! Minek is beszélni még, minek is a szavak voltaképpen használhatatlan és giccses öltései az eseményeknek és szívdobogásoknak párnahuzatán! Elképzelni sem vagyok képes, hogy nem villant még fel az emlékezet neonfénye oly tágas agyadban, ahol a tekervények autópálya-sávjain suhannak tova az okosságok automata sebváltós modellekben. Ugye, már érzed a kellő érzeteket? Ha eszed nem is, a szíved bizonyosan emlékezik! Nem felejthetted el azt, akit akkor múzsádnak neveztél, kinek díszes hexameterekben ajánlást címeztél a vidéki költő sorsának nehézségeit halhatatlanul megéneklő tízezer strófás elbeszélő költeményed elején, amely költemény kilenc folytatásbani közlése mentette föl az Üzenet szerkesztőit hónapokra minden munka alól.

De látod, amottan már gyülekeznek a sötétség erői, hogy egy jól elhelyezett csapással zúzzák szét ama törékeny kapcsolatot, mely oly jól illik a teféle művészemberekhez. A dráma 2002. augusztus 18-án, vasárnap este vette kezdetét és egyszersmind végét is. Már reggel bizseregték a zsigereim, hogy bajra számíthatok. Mégis soha nem tapasztalt langy derűvel szeleteltem neked az albán pék kenyeréből a karéjokat mindennapi tejeskávéd mellé. Utólag olybá tűnik, mintha előre tudtam volna: ez lesz az utolsó közös reggelink a cseresznyemintás tányérokon és a fanyelű késekkel. Este kiállításmegnyitóra voltunk hivatalosak. Míg odafelé sétáltunk, az égre pillantottam: tragikus alakú felhők vonultak rajta. Nyitóbeszéded nem nélkülözte a velőt: a filozófia nagyságainak gondolatait képes voltál összesűríteni tíz percben, hihetetlen teljesítmény. De később, ó, később! Az a szőkére színezett kritikusnő, csúf toalettben és mézízű szavakkal hamis nyelvén, akárha nyakad köré tekeredett őserdei kígyó, nem engedett! Megszédültem. Öntudatlan ragadtam meg a legközelebbi kisplasztikát (amely a glóbuszt mint gigászi éjjeliedényt ábrázolta igen provokatív ötlettel). Később rendőrök és művészettörténészek vettek körül tettem okairól faggatózva, te békében hevertél a hideg csempéken. Engem mindenféle irányokba cibáltak, értelmetlen kérdéseket tettek fel, és egészen megkavartak. Végül mindenre megfeleltem, ki tudja, hogyan, és ki is fizettem az elibém tolt számlákat, de te elillantál titokzatos módon. Hiába kutattalak, nem voltál sehol. Még a helyi temetkezési vállalkozóhoz is betértem remegve, de ő tagadólag falatozta tovább reggeli gyanánt fogyasztott mustáros virslijét. Azóta sem érkezett rólad hír, és én már a legrosszabbakat hittem.

Aztán jött ez a verssor, és nyomban felismertelek. Hiszen ezt jelölted ki mottóul tervezett szabadvers-ciklusodhoz, amely a meteorológia témáit dolgozná fel egészen újszerű és dekadens invencióval. Akkor, azon az utolsó reggelen ötlötted ki végtelen napokon át tartó kínos vajúdás után. És én kis kezemmel tapsikoltam meg a sor nagyszerűségét, édes, édes - ki is mondom most már drága neved, melyet hatalmas leleménnyel önmagadnak ajándékoztál, mint amolyan igazi bohém: Brútuszom!

Vajon megbocsátasz nekem? Várom boldogító válaszod:
Józsi