Béres Dezső: Följegyzések egy kurkász naplójából XII.
Lesz itt omlás össze!

Abban a szent pillanatban, hogy a parlamentben egy aktacsomóval hátba vágták a pénzügyminisztert, az angol alsóházban szóvá tették: jelesebb nemzetek csak adósságot csinálnak, fizetni nem tudnak, a háborús károk jóvátételéről meg ne is beszéljünk, mert abból úgysem lesz semmi - sömmi... dünnyögné a két borsszemökröcskéjével vesződő, hódsárréti sziket nyüvő halandó - szóval, ahogy puffant az aktacsomó, és hajkorpával elegyes porfelhő kerekedett a miniszter háta megett (rizspor nem lehetett benne; parókát sosem viselt, volt viseltes dolga épp elég, mint pl. öltöny, nyakkendő, a korrupciós ügyeket ne is említsük), épp akkor, hogy a kalaposok elkezdtek volna panaszkodni, miszerint nincs munka, mert a svájci sapka lett a divat, kalap, cilinder már kiment a módiból, mint ház az ablakon, kályha a kéményen, stb., valaki röpcédulákat hajított az ülésterem karzatáról a képviselők közé, s közben ezt ordibálta. - Megkótyagosodtatok ti, emberek! A folyton cirkuszt és kenyeret követelő söpredék kívánságait már nem tudjátok kielégíteni, nem is akarjátok! Lesz itt omlás össze, földin dulás, a Gondviselés rettenetes büntetéseként baj, nyomor, döghalál, tengernyi könny, gyász, patak vér fog itten csergedezni, jó pisztrángos helyekkel. Nyomán jő, mert jőnie kell, a kiábrándulás, a megtisztító, mely a csatornák patkányait szennyes odúikba űzi vala. A kiábrándulás leend a derengés, az első ostorcsapás, amit követ a második, harmadik, századik. A bűn nem maradhat büntetés nélkül. Kalmárkodásotoknak most mindegy, hogy százezrek börtönökben vagy bitófán szenvednek ki, mindegy, hogy véres az az arany, mi Európa szerte gurul szana, meg széjjel és szerte, ti meg kapkodtok utána. - Itt megakadt mondanivalójában, mert végre odaértek a koronaőrök, és előállították, ugyan igazolná már személyét. Megtette. Hát nem J. Balog volt az! Most meg öntödei vasmunkásnak adta ki magát, focizik is a Vasas színeiben, igaz, csak salakos kispályán, de lesz még ő szertáros a nagy, nemzeti válogatottban, reszortfelelős, stoplis cipőügyekben, csak szorgalmasan kell magát trenírozni. Miért dobált röpcédulákat a képviselők közé? Erre magyarázatul azt hozta föl, hogy esze ágában sem volt az irredenta költeményével (mert mi más lett volna a cédulán, mely röp?) hangulatot kelteni, provokálni. Mindösszesen költői tehetségére kívánja fölhívni a figyelmet. Miután érdeklődőn végighallgatták, a koronaőrök úgy döntöttek, visszakísérik az ülésterembe. A hangzavar még mindig nem csendesedett, mindenki J. Balog röpcéduláival a kezében hadonászott, voltak, akik többet is markoltak, ezek gondoltak családjaikra, jusson az otthoniaknak is egy-egy példány. Mások úgy vélték, hogy jó fröccsökre válthatják be választókörzetük valamelyik sarki borozójában. A T. Ház elnöke hosszasan rázta csengőjét, mire lassan lenyugodtak a kedélyek. És J. Balog napirenden kívüli felszólalást kapott. Még azt sem szabták meg, mennyi ideig beszélhet. - Európa elveszett - kezdte körültekintően mondókáját, és a nyomaték kedvéért tényleg körbe nézett. - Berlinből jövök, a német országgyűlés felsőházának ülésterméből. A nagy francia költő, Jules Romains tartott előadást - a németeknek. A hídról a francia és a német lélek között. De ez minket nem téveszthet meg. Tudjuk, hogy csak a képzelet lila ködében lehetséges olyan társadalom, amely nem áll a faji érdekek irányító hatása alatt. Vagy egy francia, Elzászon keresztül utazván, jólélekkel mondhatná: Istenem, mennyire német már ez a falu? Vagy a magyar, ha elcsatolt országrészeinken barangol, szólna hasonlót? Zarahustrát ötezer, Buddhát négyezer, Krisztust kétezer, Mohamedet ezerötszáz esztendő választja el tőlünk. És az emberi nem rendületlenül gyűlöli egymást. Sem ige, sem idő nem olthatja ki azt az ösztönös ellenszenvet, melynek gyökere: elődeink fejlettebb szín és szagérzéke. Esetleg különbözően idomult beszélőszervei. Már pedig ha nem így lenne, akkor l'Europe est perdue. Európa elveszett. Nincs tehát kölcsönös jóakarat, amelyen a barátság felépülhetne gyűlölködő népek között. Költői gyermekség, hinnünk és bíznunk abban, hogy ez a barátság megérkezik és boldoggá válik. Möszjő Romains pedig és német fegyvertársa, Jakob Wasserna lehetetlen ábrándok ködparipáit nyergelik. Ám akkor mi az ördögnek mondják, hogy a szellem bajvívói a világ jövendő sorsáért verekszenek? Udvariasságból? Kíméletből, az eszelősség iránt? Ez a kímélet éppen úgy öröklött, mint a faji gyűlölet. Miért mondom mindezt? Mert időről időre szabászkrétával rajzolják újra meg újra a világnak térképeit. Volt már nekünk egy álmodozónk, Duna-menti Köztársaságról álmodott. Nem valósulhatott meg, tudjuk, hogy az ilyen álmodozók hogyan végzik. Ám a jósnőm a múlthéten csak azt bizonygatta: néhány évtized múlva szabadon átjárhatók lesznek a határok, s ha valaki a földrajzi térképre zsírkrétájával szabásmintát készít, elmegyógyintézetbe zárják. Azt is mondta, hogy Erdélyországban lesz egy nő, költőnő, aki lódenkabátot akaszt Kelet-Európa szegletére. A Gizella nevet kapja keresztségében majd, mint első királynénk. De azt is mondta ez a javasasszony, hogy a szellemi élet nagyjai döntően hatnak a történelem alakulására. - akkor is, ha rombolni akarnak. Biztos, ami biztos, orvosi megfigyelésre beutaltattam egy magánszanatóriumba. - Befejezésül pedig elszavalta költeményét:

Égő erdő közepében

J. Balog Szilveszter verse

Égő erdő közepében

Szent bálványként állsz egyedül.

Szűz tested nyaldossák

Sárga-vöröses lángok.

Lecsókolják lábaidról

A robotos lét porát

S a zsarátnokok vad hárfáján

A szíved hegedül.

Égő erdő közepén

Perzselten

Hull szét a múltnak vágyvirága.

Pernyeként szétfoszlik,

Mint lelkemből a dal

S én, bolond csavargó,

Szótlan, epedezve várlak,

Míg csak az erdők égő avarja eltakar

S mikor az álomerdő büszke fái

Sisteregve mind földre zuhannak,

Letépem lelkemről a múltak varázsát

S nekilendülök merész utamnak.

Hosszasan, állva tapsoltak a képviselők, "hogy volt"-ak röpködtek az ülésteremben, és az ováció egyéb, zajos megnyilvánulásai. Azt hiszem, ehhez már nem kell semmit hozzáfűzni.

Esetleg máskor. Később.