Béres Dezső: Részletek egy kurkász naplójából XXI.

Kurtizánja miért is vált szakállas férfivá?

 J. Balog Szilveszter színigazgató úr egy szép nyári reggel ismét arra ébredt, mint kor- és kartársai annyiszor: hogy tudniillik nincs egy vasa sem. A színészek pedig pénzt kértek, a kiadók követelték a szerzői díjakat, mindenki nyaggatta, s ő a kívánságokat kielégítendő elhatározta, hogy pénzt fog szerezni, mint abban a szezonban már annyiszor. Mecénások mindig voltak és vannak, tehát ebben a történetben is döntő szerep jutott ennek a kiváló emberfajtának, amelyet két ismert, régi hódsárréti kereskedő képviselt a színfalak mögött. Abban az időben még jobban futotta az embereknek, nem csoda tehát, ha a barátság kedvéért ez a két - egyébként elismerten takarékos - adófizető polgár is hajlandó volt a felvilágosult kereskedő szerepének vállalására. Annál is inkább tették ezt, mert akkor még nem tudták, hogy tulajdonképpen nem is szívességet tesznek, hanem komoly zsebbenyúlás következik az idők folyamán. Elhívatta a két Káint (akkor még Ábelek voltak!) a Dombszögbe. Talán nem is kell mondani, a legifjabb generáció és vidéki olvasóim kedvéért mégis megemlítem, hogy a Dombszög, egy idők viharától megrokkant, földszintes sárga ház volt a Szent Erzsébet Kórházzal átellenben, a Kapitány-utca és a Haltér sarkán, ahol az út csúszkatós a hajdani Hódtó fenekére. A Dombszög legendája évszázadok ködébe nyúlik vissza. Ide surrant be éjnek idején a gáláns kalandokat hajszoló dáma, s borgőzös orgiák katzenjammerének céda ízével a szájában innen tántorogtak ki a hajnali szürkületbe Pompadour márkiné meg Casanova úr klónozásainak milliomodik árnyalakjai. Innen indultak a malom alatti zsúrok pletykáinak láthatatlanul csorgó kígyói, innen szállottak szerte - az akkor még csak a szomszédasszonyok nyelvén nyomtatott - riportok, amelyekben a főszerepet a reménytelen szerelem, a tőr, a bicska, a méreg és a kötél játszották. A romantikává sűrűsödött múlt tovarohant. Elvitték a füttyös vonatok s elillant a Hódtó kivesző vizében. Az éjszaka titokzatos homályába sebet égetett a villamos lámpa fénycsóvája. A hófehér keblek és idomok tulajdonosai már valahol az elíziumi mezőkön lebegve élvezik az "idvezült fiúcskák" karát. Mondom, csak volt, a történet idején, mert ma egy temetkezési vállalkozó üzemelteti itt irodáját. Ide hívatta J. Balog a két Káint, kik akkor még igencsak Ábelek voltak, akikhez különféle kapcsolatok révén jó barátság fűzte. A kereskedő testvérpár meg is jelent, a felek bevonultak a kuplerájba, és ott J. Balog, a direktor, következőképp szóla:

- Barátaim! Csupán egy ártatlan kis szívességről van szó. Holmi kis átmeneti dologról beszélek, egy kis pénzt akarok a bankból felvenni, ezért megkérlek benneteket: írjátok alá ezt a váltót, amit én időben rendezni fogok majd.

A hanyag eleganciával előadott prológusra az Ábelek kórusa zengő igennel felelt, előkerült a blanketta, s megszületett egy 25 000 000 koronás váltó, amelynek elfogadója és kibocsátója J. Balog és szakállassá lett kurtizánja voltak, míg a hátlapon szerepeltek "formalitásból" Ábelék, mint forgatók. Valószínűleg az öregebb Ábel nehézkességén múlt, hogy előbb az öcs' ragadta meg a tollat, s csak utóbb a bátyó. Ez az eset azután még egy hasonló összegű váltó aláírásával megismétlődött.

Végül is egy darabig zavartalanul csordogált az élet a Nyári Színkörben. Például Zajonghy barátunk egy előadáson, mely tulajdonképpen jutalomjátéka volt, ahol Ködfátyol szerepét játszotta, a nagy ünneplésen felbuzdulva az étlap feléneklésénél harmadszor is ismételni akart, és mikor már a cselekmény tovább haladt, mély baritonján, melytől a plafon megrezdült, s megzörrentek az ablaküvegek, beleszólózta a csendbe: "kolbász...". Akkoriban jött divatba a színházi törvényszék, mely a hibákért pénzbüntetést rótt ki. Nyolc hatos bírságot kapott érte azonnal az ügyelőtől, jutalomjáték ide, jutalomjáték oda. Csóválta is a fejét:

- Ilyen drága kolbászt sem vettem, s még csak egy falatot sem ettem.

Később szerepe szerint meg kellett halnia. Mivel most őt ünnepelték, a meghalási jelenetet viszont ötször újrázta meg az ezerszemű Caesar. Császtvay jr. - a junior, azaz: ifjabb - készített egy kimutatást, miszerint Zajonghy 1500 alkalommal nősült, és ma pont 650. alkalommal halt meg - a színpadon. És ebből a sok-sok halálból csak 55 eset volt a természetes halál, a többi mind erőszakos, a kegyetlen szerzők szerint. S hogy ne maradjon el az ünneplés, Császtvay jr. - a junior, azaz: ifjabb -, az áldozatkész, melegszívű szerkesztő és színikritikus, dramaturg, drága-kedves bohém, belenyúlt a zsebébe, és kifizette a színházi vésztörvényszéket. Sőt, a bánatos szívű baritonistával együtt megvendégelte az egész társaságot. Ugyancsak kitett magáért. Volt koszorú, taps, ajándék: öt kilós sonka, hordónyi bor. Miből? Hát J. Balog adta, abból a pénzből, amit az Ábelektől csalt ki.

Azután fény derült arra is, hogy J. Balog kurtizánja miért is vált szakállas férfivá. Néhai Borsi Mari néni kofa-asszony leánykája volt, mikor a proletár diktatúra kitört, és Marx népbolondító tanai megkótyagosították az embereket. Mari néni lánya lett egyik tagja a hódsárréti direktóriumnak. És az volt mindvégig, míg csak a hegyi franciákat kendőlobogtatással nem fogadták, a dicsőséges tanácsköztársaságot követő román megszállás kegyetlenkedései után. Mari néni lánya volt a rendezője annak a rekvirálásnak, melynek során a bankok pénztár-betéteit összeszedték. Fanatikus vallója volt Marx téziseinek. Amikor a direktórium elmenekült, mert bejöttek a románok, meg Horthy, hadsereg nélkül, Mari néni lánya magához vette az értéktárgyakat és eltűnt. Tagadhatatlanul meg kell állapítani, hogy az ékszereket és a pénzt hiánytalanul szállította be - Pestre, a tanácsköztársaság gyűjtőbankjába, és abból semmit nem tartott meg magának. A tizenkét rendbeli túszszedésért azonban felelősségre akarták vonni, hát beállt J. Baloghoz szólóbalerinának, azaz kurtizánnak. A balerina kancsal volt, nem túlságosan, csak egy kicsit, mely nagyon jól állott neki. Az egész fiatalság egyszerre szerelmesedett belé, s bár lovakat nem fogtak ki a bérkocsi elől, mert sem lóra, sem bérkocsira nem tellett, gyalog jártak színházba az indóháztól, de éjjeli zene annál több hangzott el. S mikor már a díszletek sem takarták megfelelően, meghagyta legénytollát, elbújt a zsinórpadláson - Mari néni lánya legény volt, a javából.

Az idők múlásával vége lett a nyárnak, jött a tél, és J. Balog tudománya, meg valamennyi pénzforrás - befagyott. Kényszeregyezség lett a színigazgatás vége, majd teljes csőd. Mindezt a váltókat leszámító Nagytakarék meglepő nyugodtan, csendes rezignációval fogadta. Csak akkor szólt higgadtan, de komolyan, amikor a váltók lejártak. De nem J. Balognak, hanem ifjabb és öregebb Ábel uraknak. Ezek persze megdöbbentek, de - nem lévén más megoldás - vállalták együttesen a fizetést feles-feles alapon. A váltók lassan átformálódtak pengős alapra, s ifjabb Ábel be is fizetett az idők folyamán 5 000 000 pengőt a vállalt összegből. Egyszer a fiatalabb kereskedőnek szöget ütött a fejébe (egy díszletmunkás), hogy bátyja mennyire ráhagyja a fizetést, és a saját vállalt részét még nem folyósította. Emlékeztette megállapodásukra, mire nagy elképedéssel halotta bátyja válaszát, hogy ő bizony egy huncut fillért sem fizet, mert nem köteles erre. Ő csak öccséért vállalt kezességet, ha ő nem fizetne, ezért írta a váltó hátlapján másodikként alá a nevét. Egészen természetes, hogy a kijelentés hatása alatt a fiatal Ábel rögtön Káinná változott, s a testvérség örömére ugyanezt cselekedte a bátyó, a meglepetések embere. Megindult a pörösködés, amely évekig eltartott. Hosszú, izgalmas tárgyalásokon kereste a bíróság, hogy tulajdonképpen ki is a Káin és ki rejtőzik Ábel, a jólelkű testvér köntöse alatt. Szegény jó Kiss Samu bíró urunknak sok dolga volt azzal a körülbelül száz tanúval, amelyet a két fél felvonultatott, s akiknek nagy része bizony elég zavarosan adta elő a történteket. Közben a fiatal Káin fizetett, s az ellentábor még azt is rá akarta bizonyítani, hogy a pénzt is ő vette fel saját kezűleg. Kihallgatták J. Balogot is, aki kijelentette, hogy semmi köze az egészhez, ő kényszeregyezségbe jutott, különben is lekötötték az öreg Káinnak fedezetül annak idején a színházi felszerelést. Néró, a véres költő, a gladiátorok késével és a Krisztus-hívők vére hullatásával írta nevét a történelembe, pedig gyáva volt, legutolsó kutya: mikor meglátta az összeesküvők tőrét, reszketett, mint a nyárfalevél. Még Néró előtt József azzal kéretődzött a histórába, hogy szende volt és pirulós. Meg jövendőmondó. Ugyan próbálná meg Putifárné a mai Józsefekkel: ugyan pirulnának-e? Xerxész a nagy fene hadával, Leonidas Termophülével, az öreg Scwarc bácsi a termosszal írta föl nevét a halhatatlanság táblájára, Lucrece Borgia a vipera mérgével, Caesar Brutus bicskájával, Noé a szőlőtőkével, Ulysses a nektárral, Kis Pipin a francia háznagysággal, Túró úr a vontcsövű hurkatöltővel. Azt mondta a sokbeszédű: ha nem tudod felírni a neved a történelem táblájára, írd be a szívekbe, s már biztosítva van a közellátási hivatalban a kenyérjegyed. "Szbórach dáljem emeze!" mondaná finom iróniával Kohn úr, aki mára már nem Kohn, hanem Kemény. Vagy Kun. És J. Balog a szélhámosságaival íratta be magát a színháztörténeti lexikonokba, meg a Kurkász naplójába.

A következő fabulát valószínű, azért jegyezte föl a Kurkász, mert mintegy előrevetíti J. Balog eljövendő sorsát, s azt a szomorú tényt, hogy a napló a vég felé közeledik, lassan vissza kanyarodik a kezdethez, ahol, mint emlékezhetünk rá, J. Balog Párizsban elkövetett, sikeres öngyilkossága áll. Íme, a tanmese:

A róka háromszor zsarolta meg a szarkát. Ez a vendéggel ijesztgető szerencsétlen flótás éppen a fiókáit táplálta, mikor hallja ám, hogy megszólal a szerenád:

- Felszántom a földet, kivágom a fát, ha nem adsz rögtön egy kis szarkát.

Lenéz, hát a róka énekel.

- Ennek fele sem tréfa! - rebegte remegve, és ledobott egy pihegő kis fiókát. Másnap a másodikat, harmadnap a harmadikat. Mintha rohamkést szúrtak volna szenvedő anyamadárszívébe, de csakugyan kidönti a fát! Képes rá! S jött újra a róka, de mielőtt utolsó gyermekét is oda vetette volna, megszólalt a griffmadár:

- Ne légy balga, felelj neki, kérdezd: hol az ekéd, hol a fejszéd?

A róka sejtette, ki lehetett az okosító. Bosszút esküdött, kifeküdt a keresztútra, mintha nem élne. Jött is a griff, s hogy eredménytelenül halászott karmaival Lúdvárnál a Tiszában, rácsapott a tetszhalott rókára, de az megcsípte.

- Megvagy hát, fogadatlan prókátor!

Megrebbent a madár, de azután észhez nyúlt.

- Győztél! Kössünk békepaktumot! Ha megkegyelmezel életemnek, megtanítalak röpülni! És akkor minden szarka- meg varjúfészek a tiéd.

- Gyerünk hát, mert rettentő röpülhetnék vagyok! - Vitte a griffmadár, vitte a rókát, addig, felfelé, míg csak szénaboglyának nem látszott a föld. Akkor eleresztette:

- Hát most röpülj! - Kellemes bágyadtság lepte el a rókát, s elkezdte dúdolni, hogy "fecském merre jársz, fecském merre szállsz.". A lúdvári ártéren már levonulóban volt az árhullám, szárazon volt egy hatalmas fatuskó. Rákiáltott a róka:

- Eredj arrébb, mert agyonütlek! - Ám a tuskó nem ment arrébb. Rókakoma odacsapódott, a tuskón nem szenvedett: azonnal kiszenvedett.