Béres Dezső: Részletek egy kurkász naplójából XXV.
Elönti az árvíz Senki szigetét

„Mivelhogy a szegény Ecclesiánk hű dajkáját, a becsületes, jó emlékezetű Taraczk Jánost súlyos, siralmas állapotunknak idején sok nyavalyák által Isten evilágból eripiálta, immár tanító nélkül, siralmasan bánatban hagyattunk. Gondolkodván azért mi is az, mi üdvözlendő éhező Lelkünknek kenyere felől. Így indíttattunk arra, hogy Püspök Uramat, Hodászi Lukácsot megkerestük, hogy akire őkegyelme dirigálna, Isten után ahhoz folyamodunk. Megkeresvén azért őkegyelmét, ő kegyelmedre mutatott: értvén mi is a kegyelmed becsületét irántunk bizodalmasan. Kérjük azért kegyelmedet, mint becsületes és tiszteletes Urunkat, magát meg ne vonja, hanem a bajnoki Ecclesiának, Thália Templomának lelkipásztorságát vegye fel és az Isten igaz szent ügyének prédikátorságára jöjjön közénk, ha kegyelmed máshova nem köteles. Mi pedig ígérjük magunkat arra, hogy becsülettel vevén, illendő gondviseléssel és fizetéssel leszünk kegyelmed és társulata dajkaságáért. Lehetséges volna, kívánnánk, hogy kegyelmedék mindjárt jönnének el hozzánk.

Datzum in Bajnok, 14 Februarii. Anno domini 1905.
domino vestro servitor paratissimus Johannes Asztalos Judex primarius oppidi Bajnok, totaque Communitas.”

Ez a sejtelmesen udvarias levél várta J. Balogot, mire hazatért az útkaparók kongresszusáról, ahol beszédet is mondott, nem csak jól lakott és berúgott az azt követő banketten. Fel is kereste hirtelenében Császtvay jr. – a junior, azaz ifjabb – komáját, aki ez időben a Népek Kertjének legendás királynénkról elnevezett sétányán, a Sziszi sétányon képzelte bicikli-matadornak magát mindaddig, míg a színi direktor eszébe nem juttatta, hogy nem erre van artista jogosítványa, hanem dramaturgságra, egyébként is, ezt a levelet meg kell vitatni, amire sokkal alkalmasabb helyszín a Vigadó, könyökölve egy kockás abrosszal ékített asztalnál egy kancsó bor mellett. A lényegét nagy nehezen felfogták, csak arra nem találtak magyarázatot, hogy miért latinul írta alá az az Asztalos János. Végül abban állapodtak meg, hogy Császtvay jr. – a junior, azaz: ifjabb – előre utazik Bajnokra szétnézni, bérletek árusításával némi pénzt szerezni, és egyáltalán felmérni, hogy a bajnoki viszonyok alkalmasak-e Thália (vagy J. Balog?) kátyúba jutott szekerét szárazra segíteni. Császtvay jr. – a junior, azaz: ifjabb – nem sokat tétovázott, nem volt miben válogatniuk, elutazott, hogy néhány nap múlva jó hírekkel és némi pénzzel térjen vissza. Bajnokon korábban egy műkedvelő társulat színi előadásokat tartott, és ekkor némi díszletek maradtak utánuk. Pl.: erdős vidékkel, mysztikus várromokkal tele festett kulisszák, romantikus tájkép-függöny lila színű égbolttal s végre magas színvonalon álló kortina, mely a művészet géniuszát ábrázolta lanttal a kezében. Igaz ugyan, hogy az egerek sok kárt tettek a község padlásán elhelyezett rekvizítumok között, de mégis csak kulissza és kortina voltak; ami kincseket ér, ha a tönkrement igazgatónak egy díszletrongya sincs. A nevesebb tagok úgyis megszöktek, visszamaradván közülük csak az, akit a nyomorúság J. Baloghoz kötött. A sápadt kis naiva kivételével mind toprongyos, és tehetségtelen népség volt, elég, ha csak emlékezünk a hányatott sorsú Kolompár Rozálra. Holdfénytelen éjszakán vonult ki a városból a megfogyatkozott művész-csoport, azon méltánylandó okból, hogy nappali kivonulásuk – az ádáz hitelezők miatt – kevésbé tűnt tanácsosnak. J. Balogék úgy szoktak szállást keresni, hogy lakbér fejében színházi jegyekkel egyebekhez is, mint például a reggeli kávé mellé tejhez, kenyérsütéskor lángoshoz, máskor pedig gyümölcsökhöz hozzá jussanak. A lényeg a bő kommenció. J. Balog és társulata azonban rút hálátlansággal fizetett. Lehetetlen darabokat adtak elő, melyeknek csak a címe volt eredeti, a összes tartalmukat Császtvay jr. – a junior, azaz ifjabb – komponálta, hozzá igazítva a megmaradt tagok értelmi képességéhez, szem előtt tartva a ruhatár, a kelléktár, díszlet stb. fogyatékosságait. Ezen túlmenően mindenki elkövetett valami sötétbe való turpisságot. Az intrikus egy ájtatos öregasszonynál nyert elszállásolást, aki a tisztaszobáját adta a színész úrnak. Szentképek lógtak a falon, a Madonna képe megkoszorúzva úrnapi virággal, alatta berámázva a „Hét mennyei vár” című imádság. Hat szál szentelt gyertya fehérlett a képek mellé függesztve: húsz évvel ez előtt Gyertyaszentelő ünnepén szenteltette föl az öregasszony, hogy majd azok égjenek, ha meghal, a koporsója körül. Ám az intrikus színész profán mód elégette a gyertyákat. A nagyerkölcsű nagymama bánatában kútba ugrott. A hősszerelmes szobájában a sifon teteje görnyedezett a befőttek terhe alatt, s mivel a hősszerelmes a naphoz volt ebédre hivatalos, szépen elfogyasztotta a befőtteket desszertnek. Más helyen a hűvös kamrából a füstölt szalonna tűnt el. De ne untassalak, nyájas olvasó, a nagyszabású turpisságok fölsorolásával. A lényeg, hogy a rossz előadások miatt már nem is járt más az előadásokra, mint a megszomorodott szívű ingyenjegyesek. Az üres kassza miatt nem maradt más menekvés, mint egy újabb szökés. A becsapott bajnoki közönség bosszúért lihegett. Császtvay jr. – a junior, azaz ifjabb – agya olyan volt, mint a kiégett kráter, mely kilökte magából az utolsó tüzetvető szikrát is. J. Balog ötvenedszer sóhajtotta vacsora helyett a sápadt kis naiva fülébe, hogy „szeretlek, Adrien!”. Az szórakozottan hallgatta, fogyatékosnak találta, de nagyon, ezt a szellemi lakmározást, majd szép lassan a búskomorság első jelei jelentkeztek orcácskáján. Zálogba tette már az utolsó gyöngyös mántliját is, nem maradt egyéb vagyona, mint az esztelenül gyöngéd érzelme, ami J. Baloghoz fűzte. „Szeretlek, Adrien!” Búsan andalgott az égen a halvány képű holdvilág, és hozzá tette a J. Balog által elhallgatott szomorú refrént: „De pénzem, az nincsen.” „Szilveszter, maga nagyon buta” – szólt egyszer a kis naiva, búzavirágkék szemeit a görbe akácfa lombjaira függesztve, mely alatt egy ottfelejtett fejőszéken ücsörögtek. „De Adrien!” „Jöjjön le a földre s ne sóhajtozzon, hanem eszeljen ki valami életrevaló dolgot. Éhes vagyok, mint a farkas, gyöngyös mantillám is zálogban, ha valahová el akarnék szerződni, nem tudnám magamat prezentálni.” „Talán valami jó ajánlatot kaptál, mennyei üdvösségem?” „Kaptam hát, de csak a magam részére, ott nincs ám szükség a maga rongyos statisztáira.” „De Adrien! Mit fog tenni Rómeó Júlia, Oberon a tündérkirályné nélkül? Tudod gyöngyvirágom, hogy a szamárfej még mindig kísért?!” „Mit ér a maga okos feje, ha az élhetetlenség babérjait tudja csak elérni? Magától elsüllyedhetne az aranyember kincses bárkája is.” „Az aranyember… Az aranyember! Heuréka! Megvan a mentő szalmaszál mindkettőnk részére!” Másnap méteres színlapon hirdették, hogy J. Balog társulata újonnan érkezett tagok közreműködésével előadja Az aranyembert, s hogy koszorús költőnk, Jókai Mór remekét mind többen élvezhessék, „leeresztett” helyárakat engedélyezett az igazgatóság. A bajnoki intelligencia először bosszankodott a vakmerőségen, később kedélyesen fogta fel a dolgot, mely áradni kezdett, mint a Tisza, s végül felülkerekedett a kíváncsiság; s este mindenki ott volt a színházban. Mindenki arra volt fölkészülve, hogy Császtvay jr. – a junior, azaz ifjabb – írta a darabot, de nem így történt. Lelkiismeretesen végig játszották a darabot. Adrien három szerepet játszott: ő volt Tímea, Noémi, és Teréz mama. Hasonlóképp a többiek is. Ha kettős jelenetek következtek, egy monológban szavalták el a szöveget. Így aztán oly hosszúra nyúlt az előadás, mint a kínai színházakban. Ott akár egy hétig is eltart egy mű színpadi adaptációja. Éjfélkor még csak a darab közepén voltak. Makfy Adorján, a bajnoki dzsentrik dzsentrije dühösen meginterpellálta J. Balogot, hogy mégiscsak kvalifikálhatatlan impertencia így becsapni a publikumot? Csak nem gondolja, hogy reggelig itt ülnek, nézni, hogy mit handabandáznak? Haragja onnan eredt, hogy a sápadt kis naiva, Adrien, kereken kiadta neki az utat, pedig ő váltotta ki előző nap a zálogba tett gyöngyös mántlit. „Ugyan, Adi, ne bolondozz!” – mondta J. Balog, és igazított Timár Mihály kabátján. „Rosszabb társaságban is virrasztottál már, nem egy éjszakát.” Makfy Adorjánt ingerelte az igazgató flegmája, s különösen az, hogy midőn Bajnokra érkezett a társulat, J. Balogról elterjedt a hír, hogy a fess igazgató valóságos gróf, amit ő ugyan nem viselt, sőt, került minden ide irányuló nyilatkozatot, de a bajnoki népek annál jobban hitték. A valóság pedig az, hogy apai ágon a nagymama Vékony, nagypapa Balog, tehát Vékony J. Balog közelebb áll a valósághoz, mint anyai ágról a Herceg nagypapa és a Blaskovics nagymama, akiről tudni kell, hogy a török hódoltság után Horvát országból kerültek Hódsárrétre, s itt, ekkor kaptak nemesi rangot. Mindenki sietett fölfedezni benne valami kiválóságot, olyan arisztokrata kezet még nem láttak Bajnokon, az orra hajlása, kiálló homlokcsontjai, ajkán az a bizonyos hanyag mosoly, mellyel az emberek feje fölött el tudott tekinteni: mind bizonyságai voltak magas származásának. A bajnoki ifjúság körül rajongta őt, versenyeztek barátságáért, s kitüntetésszámba ment vele egy pezsgőspohárból brudersaftot inni. S J. Balog tudott remekül inni, több intelligenciával a nemzeti kaszinóban sem isszák le magukat a mágnások. Midőn azonban meggyőződtek arról, hogy J. Balog kevésbé gróf, mint egy valóságos, tönkrement színigazgató, s mágnásnak vélt famíliája nem siet kihúzni a csávából, melyben az igazgató úr reputációjával fulladozott, szerették volna szépen visszainni a brudersaftot, csakhogy J. Balog volt olyan okos, hogy alkalmat erre nem adott. Makfy Adorján is átlátta, hogy itt haraggal ugyan nem boldogul, s még utoljára J. Balog kitalálná nagy haragjának igazi okát, ezért szelídebb hangon folytatta: „Meglehet, igazad van, Vesztikém, de látod, máskor voltál olyan elmés, hogy megrövidítetted a darabot, néha magad is írtad az egészet, vagy Császtvay jr. – a junior, azaz ifjabb – mi az ördögnek kínzod itt a közönséget éjfélig?” „Lelkiismeretes akartam lenni. Legalább végig szavaljuk ennek a hálás publikumnak Jókai eme örökszép költeményét. De ha meguntátok, azonnal befejezem a darabot. Hogy mi módon? Jön egy elemi csapás, és elönti az árvíz Senki szigetét.” Ezzel Timár Mihály alias J. Balog elment intézkedni, hogy az árvízkulisszát helyezzék a kortina helyére. Makfy Adorján pedig fölvilágosította a publikumot az össznemzeti katasztrófáról. A közönség egy része kacagott, a gyengébb elméjűek álmélkodtak, mások bosszankodtak. J. Balog pedig a bájos Adriennel kisuhant a vészkijáraton, s meg sem álltak a legközelebbi, félórai járásra lévő vasútállomásig, hol éppen felugorhattak a hajnali három órakor induló gyorsvonatra, mely egy, talán boldogabb hazába röpítette őket. J. Balognak ez az életre való ötlete még most is olyan nimbusszal környezi nevét, hogy találgatják: talán igazi gróf volt, és négyes fogattal várta Bajnok határában az édes papája, a sok viszontagság után a nagyúri élet kényelmével kárpótolni a vándorszínészélet tüskebokrai közt csatangolt grófi ivadékot…