Béres Dezső: Részletek egy kurkász naplójából XXVI. (Záró kép)
A Horgászó macska utcájában

Kosz volt, kosz nem volt, még az útszéli kukán is túl éldegélt J. Balog Szilveszter. Ugye, kedves gyerekek, még emlékeztek rá? Anno – már én sem tudom pontosan mikor –, de hírül adtam, hogy a fővárosban J. Balog egy kutyaszaron megcsúszva, előbb kedvét, kisvártatva pedig a helyszínen szárnyát szegte. Azóta J. Balog jól megtermett fekete kandúr macskaként szülővárosában nyávogja mindennapjait, az említett kuka körül. Nincs rossz dolga; hasznosítható – mármint emészthető – hulladékot mindig talál magának. Az egérfogás fáradtságot, időt, türelmet kívánó munkájából valami felsőbbrendűségi tudattal nem veszi ki a részét. Hát persze, ne feledjük, előző életében színidirektor volt! Az, hogy magasabb rendűnek képzeli magát, adódik termetéből, és fekete kandúr mivoltából, aki – mint tudjuk – mindenkire, akinek keresztezi útját, szerencsétlenséget hoz. Csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy az eltelt idő alatt sem sikerült a J. Balog működéséről szóló híreket, kritikákat kötetbe rendezni. Azóta is könyvtárak mélyén, régi újságok hasábjain sárgulnak, porladnak szanaszéjjel, jobb híján pöcegödrök mélyén várják a feltámadást. Az eltelt idő alatt J. Balog minden nap, mindenkinek keservesen nyávog, gondolván: előbb-utóbb valaki úgyis megszánja. A macskalányok is megszánják, legalább egy kis szerelem erejéig, de ezt is fárasztónak találja, ugyanis a hölgyek nyújtotta örömért kivétel nélkül meg kell verekedni, a nász után meg el kell látni az immár macskaasszonyt holmi egérhússal, főleg, ha már előre haladott, másállapotba kerül. J. Balog pedig, macska létére, mint láthatjuk: lusta is, gyáva is. Azt az egyet nem tudja megmagyarázni, hogy ha kutyaszarba botlik, miért áll fel a szőr a hátán, és ha kutyával találkozik, miként tud oly gyorsan fára mászni, vagy átugrani egy deszkapalánkon. Néha van szőr a pofáján, és nem átallja, hogy elmenjen Hódsárrét polgármesteri hivatalába kunyerálni, előbb-utóbb úgyis kap valamit. Nyávogott ő már a helyi rádiónál, a televíziónál, néhány újság szerkesztőségénél is – szinte eredménytelenül. Legnagyobb megdöbbenésére egy hosszabb nyávogásának visszhangja az egyik északi vármegye településéről jött vissza, s ez nem, hogy némi megelégedettséggel töltötte volna el, az önteltségét csak fokozta. Az más kérdés, hogy eme fennkölt visszhangot csak ő hallotta. Bár kifinomult hallásához kétség nem férhet, az sem kizárt, sőt, nagyon valószínűnek tűnik, hogy csak ő képzelte az egészet. Mindenesetre boldog, ha legalább romlott tejet talál valahol. Ilyenkor fel-feldereng előző életéből valamilyen kávéház rémképe, ahol nem tejet – vörösbort szokott iszogatni, és mintha talán szervezett volna valamilyen kultúresteket is, Császtvay jr. – a junior, azaz: ifjabb (költő, színházi dramaturg, hírlapíró) barátjával tökéletes egyetértésben. Dereng neki egy hajdan volt Faszínház is, ott meg direktorkodott. Ám erre nem emlékszik bizonyossággal. Amint emberül is csak akkor tud szólni, ha elszenderedik egy dohos pincében, közel ahhoz a kukához. Ilyenkor álmodik egy jóságos öregasszonyról, aki fölcsalja, befogadja lakásába, ahol pamlagon nyújtózkodhat végig, hetente megfürdetik, – bár a vizet utálja. Különbejáratú homokládája van, még igazi viszkáz-macska válik belőle, simogatják, ő meg csak dorombol, dorombol, és elfelejt nyávogni. Egy dolog nem jut eszébe sohasem: addig jár a fekete macska keresztül az emberek útján, amíg el nem gázolja egy teherautó…

A nyájas olvasó megnyugtatására közölni kell, hogy mindezek után már csak a helyszín és mód kérdése maradt nyitva. Azt is közölni kell, hogy az itt említett fekete macska-effektusnak semmi köze Bulgakovhoz. Ez nem a Mester és Margarita parafrázisa. Ez a világ legegyszerűbb reinkarnációja. És ez a reinkarnáció ad magyarázatot J. Balog Párizsban oly gyakori álmára: öreg, kövér, nagy bajuszú kandúr, aki fekete, horgászik a Szajna partján, a rakpart nagy kockakövein ücsörögve lógatja lábát és pecabotját a vízbe. Pápaszemén meg-megcsillan a nyugvó nap fénye, baseball-sapkája ernyőzi szemét. A félreértések elkerülése végett ide kívánkozik az is, hogy J. Balog állítólagos párizsi öngyilkossága (lásd az Elöljáró beszélyt) talán mégsem a Szajna partján történt, a Horgászó macska utcájában. Lehet, mindösszesen a mártélyi Holt-Tisza partján. E helyről köztudott, hogy Hódsárréttől alig hatvan stádiumra van, nincs kettős csonkatornyú temploma, és nem árulnak kiterített ponyván könyveket a partján. Így csak a régmúltba visszarévedő emlékezet tolhatta ki Magyarország határát oly messzire, hogy Párizst Hungária határőrvárosának nézte, a Tisza holtágát pedig a Szajnának. Na, ebből elég, a végén még az is kiderül, hogy a franciák nem franciák, hanem nyugat-európába telepített székely határőrök. Merem remélni, hogy jelen művel nem teremtettem újat. Bizony mondom, a műfaj lopott és kitalált. Ki hallott már ilyet: balogiádák! Lopott, mint a könyv teljes tartalma. Ugyanis münchauseniádák Karl-Friedric Hieronymus Freiherr von Münchausen báró életében is, élte előtt is voltak már, csak akkor még nem nevezték így. Lopni, hazudni, nagyot mondani mindenki tud. Ám aki nem cselekedett még ilyet, én bátorítanám. Sikerülni fog. Csak akarni kell. Mert ahogy kedvenc költőm írja: „bográcsomnál nem ül mellém / vágyaimban sem lesz vélem rokon / ki ilyesmit nem bátorkodik…” Vagy bátorkodik? Ki emlékszik már arra, hogy mit is lopott el Szophoklésztől Hölderlin? És kettejüktől én? Lopni nem bűn. És nem is szégyen, amennyiben megélhetési lopásról van szó. Akkor bűn, ha a harácsolás a motiváció. Bölcs barátom mondogatta – Bognár János hitös színköri csősz (korábban sorállományú, később tovább szolgáló, majd nyugdíjas katonazenész, hangszere a nagydob, nyugdíja kiegészítéseként csőszködik) –, hogy az ember csak olyasmit gyűjtsön maga köré, amit el is tud vinni magával a sírba. Én, ezeket a történeteket nem akarom magammal vinni a sírba. Mert nem loptam. Csak addig volt rájuk szükségem, míg a túlélésemet biztosíthattam velük. Túlélés az íráshoz az anyaggyűjtés. Túlélés maga az írás is. Nem viszem magammal a sírba. Rábízom az utókorra. Illetve – orwelli fantáziával – a feltételezett gondolatrendőrségünkre. Az utánam jövő kurkászokra. Derítsék ki ők, hogy mit, honnét loptam. Jegyzeteket szándékosan nem hagytam hátra. Legyen elég a beismerő vallomásom. Akitől loptam, és hiánya van, az jelentkezzen! Valami úton(útfélen)-módon, kártalanítom. Ha bebizonyítja, hogy tőle származik vagyonom azon csekélyke része, amit itt hagyok. Egyébként, hadd utaljak Mrožek úrra, mint tettem azt az elöljáró beszélyben is: az ő vesszőparipája, a végítélet napján, hogy amiképpen nem emlékezünk születésünkre, úgy nem emlékezünk halálunkra sem. Lehet: meg sem születtünk? Nem is éltünk? Mindenesetre sem születésünkért, sem halálunkért nem vagyunk felelősek, következésképp életünkért sem, cselekedeteinkért sem, mert lehet, hogy csak kitaláltak bennünket. Cselekedeteinkkel együtt. Hálás vagyok Michael Endenek. Nem ő tehet arról, hogy meseregénynek aposztrofált munkája, A végtelen történet, felnőtt fejjel, mint szakirodalom szerepel fejben hordott könyvtáramban. Tőle tudom, hogy valahol, hátul, Korándi úr, a könyvkereskedő, vigyáz rám… Korándi úr, aki tudja, hogy ezt a könyvet nem lophattam el sem tőle, sem mástól, mert ez a könyv ellophatatlan, mert ez a könyv senkié, ez a könyv nem létezik, Fantáziából való, és most is olvassa, tovább írja valaki, valahol. Fantáziából való, ezért mint minden igazi történet, megtörtént dolgokon nyugszik, és Végtelen Történet, mert bármikor, bárki által tovább írható. Sok minden azon múlik, hogy kinek a kezébe kerül. Nagyon sokan járnak Fantáziába. Ennek az országnak sok, nagyon sok bejárata van. Több, mint a kék szakállú herceg várának. És bizony mondom: aki ide betéved, és itt is marad, az mind Barnabás. Bux Barnabás Boldizsár. Éppen ezért, Fantázia csakis könyvespolcokkal agyonzsúfolt helyiségekből állhat, és ezek a polcok csupa-csupa ilyen varázskönyvektől roskadoznak, melyekben minden történet vége más. Mindezen túl hálásan kell megköszönnöm a nem is olyan kicsinyke Hazugság Pavilonom (mely nem a Weser-völgyi Bodenwerder városkában van, hanem Hódsárréten, és Németh László Városi Könyvtár a becsületes neve, továbbá nem lett belőle polgármesteri hivatal) összes munkatársának végtelen türelmét is (lám, nem csak egy történet lehet végtelen!), hogy állandósult jelenlétemet, bosszantó követelődzéseimet mindig mosolyogva tűrték, mosolyogva álltak rendelkezésemre. Azt is a félreértések elkerülése végett kell itt kijelenteni, hogy az alábbi kép monsieur Lautrec krétarajza Footit bohócról és nem J. Balogot ábrázolja.

Ez a mestermű még 1895-ben készült, amikor Reynaud elkészítette a fotoscenográfját. Az élő fényképfestményekhez Footit és Chocolat bohócok, valamint Galipaux fantáziaművész pantomimjátékkal álltak a masina elé. Toulus utolsó grófja pedig e krétarajzzal bizonyította be, hogy csak a kézzel rajzolt ábrák adhatnak maradandó művészi élményt. Valószínűsíthető, hogy ez ihlette meg J. Balogot is, mert hiteles szemtanú: Császtvay jr. – a junior, azaz: ifjabb – kényszer-vallatása után ezt mondta, örömmel és önként. Meg azt is mondta, hogy ő biztatta J. Balogot imigyen: „Mutass nekem egy rést, s én átbújok rajta.” Ez volt a bálványozott Napóleon egyik marsalljának kedvenc szavajárása. Császtvay jr. – a junior, azaz: ifjabb – arról nem volt hajlandó nyilatkozni, hogy sikerült-e a mutatvány. De elhihetjük neki, hogy ez, csakis ez volt J. Balog utolsó testtartása, a végre-valahára sikeres, többszöri öngyilkossága után. Uff, én beszéltem!...