Béres Dezső
Részletek egy kurkász naplójából (VII.)

A színkör ablakán október óta csak a fülesbagoly néz ki, befelé pedig csak a nap, az is ritkán, mert tél vala, mégis, mint Bognár János színköri csősz bejelentette: a színkörnek 20 ablaka betörött, illetve üveg nélkül mered a téli tájra. A városi mérnökség megvizsgálta az esetet, és úgy találta: való igaz; az üvegek hiányoznak. Megállapítást nyert az a tény is, hogy a 20 ablak közül tizet maga J. Balog, illetőleg színi társulata tett anyagfolytonossági hiányban szenvedővé, tehát ennek kártérítésével maga a színjátszó team tartozik, a másik tíz ablakot a természeti viszontagságok, esetleg Rózsa Sándor és betyárjai intézték el, de ez utóbbi tény majdhogynem kizárható, hisz - Bognár János szavait visszaidézve - "ahol én vagyok a csősz, ott más nem lop". Amúgy Bognár színköri csősz azt is mondta, hogy: "kiveszett az az emberfajta, amelyik véteknek tekintette, ha egy nap nem másnap feküdt volna le, hogy ha legalább egyszer, egyetlen egyszer is ne kurjantott volna bele a csillagtalan, sötét éjszakába." Elmondta továbbá azt is, hogy ez a J. Balog Szilveszter már legalább huszonöt esztendőn keresztül azon dévánkozott - valóban álmatlan éjszakákon, a népkerti Vigadóban, ami szomszédságában állt a Nyári Színkörnek -, egy kockás abrosz (nem a zEtna társaságának kockás abrosza) fölé bukva, keze ügyében a boros flaskával, hogy miként feküdhetne le egyszer, végre már, éjfél előtt. Hát bizony, szavai után ítélve, akár J. Balog és társulata is elvihette az üvegeket az ablakokból, ám nem tudom, hogy síküveggel mit kezdhettek, mert abba bort tölteni nem lehet. Egyszer, egyetlen egyszer sikerült J. Balog vágya; otthon maradnia, mert nem volt előadás a Színkörben. Háziasszonyánál tartózkodott szállásán, a háziasszonya meg hivatalos volt valami esküvőre, és merő véletlen, J. Balogra rázárták a lakást. Éjfél után jött haza a házinéni, J. Balog addig meg ketrecbe zárt oroszlánként forronkodott a vasas ablak mögött, mert hogy ott sem tudott kimászni. Ám ahogy megérkezett a jóasszony (ki mindent megbocsát), egy fertály órácskával később már a Szarvas-féle vendéglőben hasította a dalt, hogy: "magas jegenyefán sárgarigó fészkel...".

De maradjunk a lényegnél. J. Balog és társulata eltűnt a városból, és csak azért érdekes mindez, mert bánja fene azt a tíz ablaküveget, de leírat érkezett a hódsárréti rendőrkapitányságra, Dunántúl egyik szép falucskájából. S e leirat szerint az ügy szálai ide vezetnek, kedves városunkba, ezért a hódsárréti büntetőhatóság munkája lesz, hogy a bonyolult szélhámossági ügyre világosságot derítsenek. Történt ugyanis, hogy adott falucskában - nevét diszkréten elhallgatom - az ablak-história után megjelent Lippai Ferenc színművész, és a helység nagyvendéglőjébe betérve, társulatával előadásokat akart tartani. A társulat összes fő- és mellékszereplője a magát Lippainak nevező J. Balogon kívül két kurtizánból állt. A fogadósnénak Lippai (alias: J. Balog) elmesélte, hogy csupán átutazóban vannak, s csak a véletlen körülmények összejátszása révén hajlandók a helységben művészetüket bemutatni, hisz mindhárman egy óriási színtársulat nélkülözhetetlen vezéralakjai. A korcsmárosné elhitte a szépen hangzó mesét, és arra gondolva, hogy a társulat működése föllendíti üzletét, megadta Lippai (J. Balog) és társulata számára a játszási engedélyt. A kisbíró kidobolta a szenzációt: művésztársaság érkezett a városba, és népies helyárak mellet fogja megtartani előadásait a nagyvendéglőben. Volt is tolongás, alig tudta a boldog fogadósné a sok vendéget a színházteremnek kinevezett ivóban elhelyezni. Megkezdődött a bemutató, a díszelőadás, azonban a nagyérdemű, úgy tetszik, nem méltányolta Lippai (J. Balog) és társulata művészetét, mert legnagyobb részük még az előadás befejezése előtt eltávozott - a fogadósné legnagyobb bánatára. Másnap már csak két-három érdeklődő akadt, ezeknek meg már nem tartottak semmiféle előadást. Ellenben az előző esti bevételt elmulatták, s úgyszólván egyetlen fillér nélkül maradtak. A drága, jó csaplárosné (aranyvirág, ide a legjobbik borát!) könyörületből még pár napig tartotta őket, hívén ígéreteknek, szép szónak, ám művészeink nem igen mutattak hajlandóságot távozásra, sőt, Lippai (J. Balog) elmesélte, hogy hódsárréti illetőségű, gazdag pártfogói és barátai vannak, akiknek csak egy levelet ír, s postafordultával már dől is a lóvé. A levelet fel is adta, de reggelre kelvén a szép csaplárosné (aranyvirág, ide a legjobbik borát!) arra ébredt, hogy vendégeinek híre nincs, csak hamva, az is a hamutálban, az éjszaka elszívott cigarettáktól elhagyatottan, visszamaradottan. A becsapott asszony kétségbeesetten rohant a csend őrségére, azok meg a rend őrségére, és így, azok átirata folytán most Hódsárrét biztosai nyomoznak az állítólag idevalósi színművész, és nyája után. Egyelőre a művésztrió kilétét nem sikerült felfedni, sem tartózkodási helyüket, a legvalószínűbb feltevés, hogy amint a Lippai, úgy a J. Balog név is csak álnév, és Hódsárrét városát is csak hírből ismerik.

De akkor mit, mireföl állít a színköri csősz? A talány talán a következő fejezetben megoldódik. Addigis, vonjuk le a tanulságot, s ehhez használjuk föl Kotormán Ferkó, Hódsárrét főborbélyának megállapítását, miszerint két fajta ember él a világban: az egyik fajta nála borotválkozik, a másik meg nem. Ennyi volt mai mondanivalóm.