Béres Dezső
Följegyzések egy kurkász naplójából (X.)

Történt egyszer, hogy J. Balog szíve legforróbb vágya teljesülhetett. Övé lett, csak övé, teljes egészében a kormányelnökség. Három nappal a hódsárréti csata előtt mosolygott le reá királyának hervadó kegyelme. Tartott is ez az áldott állapot csaknem három egész napig. Hogy az ország csaknem belepusztult az ő saját, különbejáratú dicsőségébe, nos, ez a történelminek minősülő bizonyság (röviden: tény) nem izgatta különösebben. Meg kell jegyezni, az ifjabbik J. Balogról van szó, akiből később vándorszínész lett, s oly fontos feladatok vártak ott rá, mint teszem azt: ő ülhetett az echós szekér bakján, sőt, tarthatta egyik kezében az istrángot, míg a másikkal ostorpattogtató művészetét gyakorolhatta, a szó szoros értelmében úton és útfélen. Ám ez a jövő, esett is már szó róla, maradjunk a múltnál. J. Balognak, meg kell hagyni, jól esett a cím, a rang, a jelleg. Még három nap után is, immár hatalom nélkül. Olyan jól esett neki, hogy mindmáig vásik a foga utána. Annyira, hogy utódát - mint mondani szokás - megfojtaná egy kanál vízben, mert szentül meg van győződve, hogy ő döntötte dugába pünkösdi királyságát. Bocsánat, miniszterelnökségét. Ahogy mi J. Balog uraságot megismertük, nem csomózná össze lelkiismeretét, ha le tudná mérgezni valamivel politikai ellenlábasát. Azt mással szemben már megmutatta, miként tud gyűlölni - volt rá három napja. Ám J. Balog heveny sajnálatára néhány századdal kiöregedett világunk a Shakespeare-t idéző boszorkányok korából, orvgyilkosságot is bajos már elkövetni, legföljebb, ha sajtó útján. Ez a módszer sem egészen ártatlan ugyan, de - minő fájdalom - kevéssé oly megbízható, mint teszem azt, boldogult VI. Alexanderé volt. Vagy a Kennedy elnöké. Vagy a. sorolja, aki akarja. Mindamellett reményeket fűzhetni hozzá, s J. Balog fűzött is. Nyomdára, papírra, festékre tett szert, újságot kezdett írni, cikkekkel bélelt, fotókkal díszített újságot, benne utódjára zúdította nem igazán előkelő hűvösségű rágalom-hadjáratát. Kiállítást rendezett régi és új könyveiből, melyek az ő kiválóságát hivatottak bizonygatni. A kiállítás megnyitójára népviseltbe öltözött minden oskolák ifjú seregei vonultak föl, zászlók alatt sorakoztak deli leventék, különböző olvasókörök, asszony- és leányegyesületek, egyházfiak és világfiak, népség és katonaság, ez utóbbi zenekarostól. Megkoszorúzták a Magyar Könyv szobrát, majd a szeretetvendégség következett, ahol J. Balog raktáron maradt remekműveit tálalták föl. Mindenki annyit vett magához, amennyit a szerény illendőség megenged. Meg kell jegyezni, azért voltak, akik nem ismertek mértéket, s könyvek terhe alatt, bizonytalan járással hagyták el a helyiséget. Egy valaki nem jutott el a kijáratig, még az ajtó előtt összeesett, széthányva a magához ragadott könyveket, prospektusokat. A leventék udvariasan kitessékelték, az egyik, irredenta érzelmű leányegyesület tagjai pedig gyorsan eltakarították a gusztusosnak nemigen mondható rakást. Ez a rendezvény is meggyőz bennünket arról, hogy a mi Balogunk lépten-nyomon baklövéseket követ el, mert újat nem igazán tud mondani, máshonnan lopkodja témáit, rágalmai pedig rágalmak, mert bizonyítani, azt nem tud. És lőni, célozni sem. Egyébként is, visszavonták a fegyvertartási engedélyét, mikor egy vadászaton elébb a saját kutyáját lőtte le a szarvasbika, fertály óra múlva pedig a feleségét, az őzsuta helyett. (Igaz, az asszonyság módfelett siratta a kutyát, talán ez indíthatta J. Balogot a merő véletlen balesetre.) Tehát egy valódi merényletet sem bízhatna rá jószívvel senki. Ha meg is haragszik aranygyapjas barátunk, handabandázásaiból arra kell következtetnünk, hogy vagy nem ismeri, vagy elfelejtette édes jó atyja elhíresült mondását, miszerint:

"Elmúlt már az a világ, mikor még tudták az emberek, hogy milyen nehéz föladat egy szélelfútta cilinder után méltósággal nyargalni."